Yong: Az üres szék

 

Giacomo Favretti: A kis halott

Amikor Yong belépett a kocsmába, és látta, hogy az öreg Jeff széke üres, azonnal tudta, hogy valami baj van. A szék mindig úgy állt, ahogy Jeff az előző nap hagyta, amikor felállt és elindult hazafelé. Az öreg sohasem tolta vissza a helyére, mert így az minden nap várta őt, csak rá kellett ülnie. Ezt mindenki tudta a faluban, aki a kocsmába járt, nem ültek Jeff asztalához, ha az öreg nem volt ott, és nem igazították helyére a széket sem. Ha új ember érkezett a faluba, vagy idegenek tértek be a kocsmába megpihenni, figyelmeztették őket, hogy a sarokban, az utcai ablak melletti asztal fenntartott hely, oda ne üljenek.

Yong lassan odaballagott a székhez, közben próbálta megfejteni, hogy miért érez rosszat. Szeme hol a székre tévedt, hol elnézett az ablakon túlra, valamerre messzire. Gondolatai keresték az öreget, faggatták a széket, mintha az felelni tudna Yong aggodalmaira. Amikor Yong odaért Jeff asztalához, tétován körülnézett, talán kérdezni is akart valamit attól a néhány embertől, akik a távolabbi asztaloknál ültek, de gondolatai félúton megálltak, s nem lett belőlük szó. Yong a férfiak felé biccentett, ők kezüket kalapjukhoz emelve köszöntek vissza. A kocsmában csend lett, Yong tekintete visszatért Jeff asztalához, megérintette a széket, lassan végighúzta rajta a kezét, mintha simogatná, majd kicsit megemelte és a helyére tolta. Még ott maradt néhány másodpercig, kezeit nem vette le róla, fejét lehajtotta, mintha imádkozna, majd kisietett a kocsmából és gyors léptekkel elindult Jeff háza felé.

Amikor a férfiak látták, hogy Yong helyére tolja az öreg Jeff székét és hallották, hogy sírnak a szék lábai a deszkapadlón, kalapjuk után nyúltak, és letették maguk mellé az asztalra. Az ivóban mintha megállt volna az idő, mintha megfagyott volna a levegő, percekig senki sem mozdult. Majd ki-ki visszafordult a saját asztala felé, folytatni a félbemaradt beszélgetést. Szájukat szóra nyitották, majd be is csukták, mert hirtelen elapadt a mondanivaló, elveszett a folytatás, elszállt minden gondolat, csak egy maradt: Yong nem jön többet a kocsmába! Yong helyére tette az öreg Jeff székét s ezzel vége annak, ami volt, vége a mindennapi várakozásnak, vége a mosolyoknak, vége annak a sokszor csak néhány percnek, ami újra és újra átmelegítette ezeknek cserzett lelkű embereknek a szívét.

Mozdulataik lelassultak, tétovák lettek, volt, aki fájdalmat érzett, s aki nem, az csak szomorúságot vagy valami nehezet, aminek a forrása az elmúlás. Felkászálódtak az asztalok mellől, kimért léptekkel kimentek az utcára, körülnéztek, hogy merre is van "haza", majd mindannyian elindultak Jeff háza felé. A kalapok a kocsmaasztalokon maradtak; tudták, azokra ma már nem lesz szükség.

* * *

Jeff nem lakott messze, Yong hamar odaért a házhoz. A fa kiskapu nyitva volt, a ház ajtaja is; ezt Yong tudta jól, hiszen sokszor volt kedves vendég, majd "otthon" Jeff házában. A poros, kopár udvaron át a ház felé lépkedve Yongnak eszébe jutott, amit egyszer régen a Róka mondott neki, amikor szomorú volt, és még Yong sem tudta megvigasztalni. Az a néhány sor jól illett az udvarhoz és a mai naphoz:

  A por az, amelyből lettünk,

  s minden szép, jó és gonosz,

  mit tettünk,

  megint csak por lesz,

  amely mindent befed.

  Add hát, kedves, add kezed -

  Mielőtt a szél tovaröppent,

  tegyünk még egy nagyot!

  számláljuk meg az összes csillagot

  s vegyük el a legfényesebbet,

  mely világít nekünk

  és a porba bizton elvezet.

Amikor belépett a házba, és meglátta az öreget az ágyon feküdni, betakarva durva pokrócokkal, elszorult a szíve. Megállt az ajtóban és erőt gyűjtött: odaadni Jeffnek, hogy könnyen lépjen át abba a világba, amelyet Yong olyan jól ismert.

A délutáni nap még magasan állt és vidáman sütött be a nyitott ajtón. Az öreg Jeff néha arra nézett, azután kedvetlenül vonta el a szemét az éles fénytől. Tekintete körbejárt az ismerős szobán, majd visszatért az ajtóhoz: várt valakit. Várta Yongot. Amikor szállongó porszemeket futó árny takarta el, Jeff elmosolyodott, kezével apró mozdulatot tett, a fény felé fordította fejét, mintha köszönteni akarná az érkezőt. Megjött Yong!

Yong egy pillanatra megállt az ajtóban, Jeffre és az ágyra nézett. A szék, amely máskor a nagy asztal mellett állt, s amelyre Jeff mindig ültette Yongot, amikor eljött látogatni, most az ágy mellett volt, szemben Jeffel. "Tudta, hogy el fogok jönni" - gondolta Yong. "Hát persze, hogy tudta, hiszen mindig eljövök, és ő is mindig eljött, amikor szükségem volt rá, és akkor is, amikor nem. Várt engem. Várt, mert most csak én tudok rajta segíteni. Jó, ha várnak az emberre, én is várok..." Yong gondolatainak Jeff szavai vetettek véget.

- Isten hozott nálam, drága Yong! - Yong kissé meglepődött, mert Jeff ritkán mutatta ki az érzelmeit. De Jeff nem engedett neki időt újabb gondolatokra. - Tudtam, hogy el fogsz jönni, köszönöm. Eljött az idő, amikor azt mondhatjuk egymásnak, hogy "te", mert a világaink lassan összeérnek, s hamarosan találkozunk ott, ahol te ismerős vagy, s én eddig csak gondolni mertem rá; amíg nem ismertelek, félelemmel, amióta ismerlek, vágyakozva és kíváncsian.

Yong meleg szemekkel nézte az öreget, az ő különös félmosolyával állt az ágy mellet, ajkait kissé nyitva felejtette, apró izgatottság vett erőt rajta, mert tudta, hogy Jeff sok mindent fog még elmondani neki ma délután. Amikor Jeff szavait felszívta a szoba csendje, Yong szélesen elmosolyodott, s mintegy beleegyezésképpen Jeff szavaira, aprót bólintott: "Így van minden, ahogy mondtad...", majd leült a székre, kezébe vette Jeff kezét és várta az öreg különös vallomását.

- Tegnap éjjel furcsa álmom volt - kezdett bele Jeff. - Álmomban újra ott voltam a szomszéd város piacterén, ugye emlékszel, kedves, ahol először találkoztunk. Minden úgy volt, mint akkor régen: a szekér, a két hűséges ló, a csomagok, az emberek, a lárma. Csakhogy a kocsis te voltál, és én mentem oda hozzád ünneplő ruhában, kifényesített csizmában, kissé félszegen, és én kérdeztelek: "Elvinne Ronville-be, asszonyom?". Te azt mondtad: "Természetesen, uram!", majd felém fordultál, s hirtelen mozdulatlanná dermedtél. Szemeid megteltek könnyel, és nagyon halkan, hogy alig hallottam, megkérdezted: "Te vagy az, apám? Hogy lehet...? Hogy kerültél ide?"

Yong egyre erősebben szorította az öreg Jeff kezét, az utolsó mondatoknál homlokával ráhajolt, s így maradt hosszú ideig. Az Éj-bársony szétterült a takarón, befedve az egyszerű mintázatot s azokat a gondolatokat, amelyek önálló életre keltek Yong elméjében és eszeveszetten kergették egymást.

Jeff a másik kezével gyengéden megsimogatta Yong haját, kezébe fogta az Éj-bársony egy puha tincsét és játékosan megcirógatta vele Yong arcát. Yong homloka forró volt, ahogy rászorította Jeff kezére. Jeff érezte ezt, és boldog volt, hogy Yong érti, amit mond.

- Látod, Kedves, milyen furcsa álmai vannak egy öreg embernek! Összeképzel mindenfélét, amit szeretett volna, amire vágyott, szabadjára engedi a fantáziáját, és végén még el is mondja annak - akire tartozik.

Yong alig figyelt oda Jeff tréfásnak szánt magyarázkodására. Felemelte a fejét, ajkait összeszorította, homlokát ráncolta, mintha nagyon fájna valami, szemei a messzeséget kutatták. De abban csak köd volt és homály, s kellet valaki, aki lámpát gyújt és megmutatja neki, mi van a ködön túl. Most őneki kellett a fény, mert nagyon fontos volt számára, amit Jeff az előbb mondott: az apjáról hozott hírt, átszelve messzi teret és távoli időt. Várakozóan nézett Jeffre és azt kérdezte:

- És azután... mi történt?

- Én csak bólintottam kérdésedre, kedves, mintha a legtermészetesebb dolog lett volna apáddal találkozni egy idegen városban. Feltettem a táskámat a kocsira és segítettem felrakni a többi csomagot is. Ronville fele egymás mellett ültünk a bakon, én ott, ahol te régen, és beszélgettünk. Elmondtam, hogy sokfelé jártam a világban, s most Ronville-be készülök. Megkérdezted, hogy meddig akarok Ronville-ben maradni, s én azt mondtam: "Örökre!" Te azt felelted: "Ronville nagyon szép hely, én haza viszlek téged oda." Mire beértünk a faluba, beesteledett, megálltunk ez előtt a ház előtt, bementünk, és te mindent megmutattál nekem. Majd megvetetted az ágyat és azt mondtad: "Bizonyára elfáradtál a sok vándorlásban, kedves Jeff, feküdj le és aludd ki magad, mert ez a te otthonod." Én - mint egy gyerek - szót fogadtam, s jó álmomból csak az igazi hajnal első sugarai ébresztettek fel. Az ágy puha volt és meleg, gondoltam, milyen jó itt megpihenni. Ugyan, minek kelnék fel, ha már egyszer ilyen jó helyem van. S látod, így is tettem!

Jeff mosolyogva nézte Yong komoly arcát, de hirtelen ő is elkomolyodott, mert eszébe jutott az egész álom furcsasága. Yong szorongása Jeff szavai alatt felengedett, homloka kitisztult, ajkai picit megnyíltak, mint mindig, amikor megértett valamit vagy kérdezni akart. De helyette Jeff kérdezett.

- Most én teszem fel a te álombeli kérdésedet: Hogy lehet...? Hogy lehet ez? - Az öreg hirtelen nem is tudta, hogyan kérdezzen.

Yong Jeff szemébe nézett és azt mondta:

- Néha előfordul, hogy egy erős lélek egyszerre két testben születik újjá. Az egyikben megnyilvánul, a másikban rejtve marad, csak néha bukkan elő a való világban, álmainkban, gondolatainkban. Bár a két test távol volt egymástól és más környezetben élt, apám lelkének egy kis darabja benned talált otthonra, Jeff. Mi kicsit mindig összetartoztunk, mintha rokonok, vagy legalábbis jó ismerősök lettünk volna. Mindig megtaláltuk egymással a hangot és az összhangot, s valahogy mindig szerettük egymást. Álmodban apám lelke szólt hozzám és én ott felismertem őt benned. S hogy ez a lélek él, azt jelenti, hogy jó és hű gazdája voltál apám lelkének, Jeff. Köszönöm neked.

Amikor az álmok világában járunk - folytatta Yong -, lelkünk szabadon kószál, nem köti a test börtöne, szinte azt csinálhatja, amihez kedve van. Az elmúlt éjszaka mi valóban találkozunk, te, én és még valaki, aki csak ritkán mutatja meg magát: az apám. Tér és idő nem volt akadály előttünk, így volt mindez lehetséges és valószerű, mert bár álomnak nevezzük, ez is a valóság egy darabja volt, csak egy sokkal szabadabb és szebb valóságé, mint amiben itt a földön van részünk.

- Ez... az a világ, ahova megyünk? - Jeff kereste a szavakat. Yong kedvesen "Nem"-et intett.

- Nem, Jeff, ez csak egy köztes lét, amelybe nem is mindig tudunk belépni, s amikor jön az ébredés, a lelkek visszatérnek a "házukba", kik-ki a magáéba, élni a test mindennapi életét. A mi világunk ennél sokkal szebb, szabadabb és "tartósabb" - Yong elmosolyodott a saját szavain s Jeff is vele mosolygott, habár nem értette tisztán, amiről Yong beszélt, de érezte, hogy Yong boldog, mert az álombeli találkozás jó volt neki.

- Mesélj a világodról... a világunkról, Yong.

- Tudom, sok mindenről álmodoztál, Jeff, voltak, akiket szerettél és elvesztettél, voltak, akikre nem is mertél szerelemmel gondolni, mert oly távolinak érezted őket, s szerelmedet oly valószerűtlennek. Igaz, Küldött vagyok, de emberbőrben, emberi érzésekkel, tulajdonságokkal, úgyhogy tudom mindezeket. A világunk nem az álmok, vágyak megvalósulásának mesebeli birodalma. Ott nem térsz vissza időben ifjúkori kedvesedhez, nem mehetsz el vele kézenfogva a hegyekbe. Nem mesélhetsz neki szép történeteket, ahogy szeretted volna. Ott nem foghatod meg az én kezemet sem és nem mondhatod, amit itt a földön nem mertél: "Szeretlek, Yong!". Mindezt nem teheted, de tehetsz sokkal többet, mert ott sokkal többet kapsz: ott megkapod őt is és engemet is, meg mindent és mindenkit a maga teljességében! Ott mi egyek leszünk testben és lélekben, sokkal teljesebben, mint itt a földön valaha is remélhettük volna. Ott megtapasztalod őt és engem is, a lelkét és a testét, a lelkemet és a testemet. Ott megértesz mindent, meglátsz mindent, mert nem lesznek szavak, amelyek végesek, durvák és tökéletlenek, amelyek még a felszín egy apró darabját sem fejezik ki. Ott a lelkünk lesz, de érzésekkel és érzékekkel felszerelve, s amit te érzel, azt én is érezni fogom annak teljes mélységében, teljes szépségében, teljes erejében. Amit látni fogsz, én is látni fogom. Az én érzéseim a tietek is lesznek, az én hangom, a tied is lesz, az én melegem a tied is lesz. Ott mindig kedveseddel leszel, éppen úgy simogathatod a haját, mint az enyémet, éppúgy a szemébe nézhetsz, sőt mélyebben, mint most az enyémbe. Habár ott nincsenek földi értelemben vett arcok, szemek, kezek és mosolyok, mégis boldog leszel, mert ezeknél sokkal többet kapsz. Az örök vágyad, hogy megöleld elvesztett szerelmedet, ott elképzelhetetlenül szebb valóság lesz. Mindezek így vannak, s így is lesznek. Tudom, mert jártam abban a világban többször is.

- Küldött vagy...? - Jeff emlékezetében megragadt ez a két szó. Ismeretlen volt, mégis ismerős, mert nemegyszer tapasztalta, de érezte is, hogy Yong nem az, akinek látszik. Yong megértette a levegőben függő kérdést.

- Küldöttek vagyunk, életünk a szolgálat, ennek van alárendelve minden. Ezt nem választja valaki, ebbe beleszületik, vagy nem. Ha nem, akkor él, mint mindenki más, ha igen, akkor eszközöket is kap a szolgálathoz. Az emberek szemében sokszor különcök, visszahúzódóak, ridegek vagyunk. Mindenesetre: mások, s ezt mi is tudjuk. Sok ember öröme a Küldöttségünk, s az a mi örömünk is, de vannak, aki szenvednek miatta, mert velünk találkozni, hozzánk közel kerülni nehéz próba. Ekkor szenvedünk mi is, mert nekünk nem az a dolgunk, hogy szeretve legyünk, hanem, hogy szeretetet adjunk egyformán mindenkinek. Nem az a dolgunk, hogy simogassanak, becézgessenek és azt mondják: "Kedvesem...", hanem, hogy ha ezt halljuk valakitől, aki úgy érzi, hogy szeret, lakatot tegyünk a szívünkre és az ajkunkra, bármennyire fáj is látni a másik szenvedését, bármennyire fáj is, hogy mi is szeretünk, de nem szerethetünk. Küldöttek vagyunk ebben a világban, utunkat régen kiszabták, s attól eltérni nem tudunk... - Yong hangja elhalt, fejét lehajtotta, megadta magát saját szavainak, saját magának.

- És George... és a Róka...? Mégis tudsz szeretni?! Vagy azok valami mások voltak? - Jeff nem nagyon értette.

Yong szomorúan nézett vissza Jeffre, nem a meg nem értés miatt, hanem, mert ez élő seb volt, amit kisebb-nagyobb sikerrel gyógyítgatott. Hiába tudta, hogy a vége nevetés lesz és tánc, most akkor is fájt.

- Az utat végig kell járnunk, s ebbe beletartozik, hogy továbbadjuk magunkat, mert a jövő embereknek is szükségük van ránk. A Róka... az más. Őt szerettem és ő is szeretett engem. Néha előfordul ilyesmi velünk is, minden parancs és késztetés ellenére is. - Yong pajkos félmosolya beragyogta a szobát.

- Istenem, Yong! Csak ennyi?! Továbbadni... magunkat?! - Jeff nagyon komoly volt.

- Csak ennyi... és egy kicsivel több. Csend, béke, nyugalom, állandóság, s amikor nagyon ember vagyok: erő, szeretet, meleg, biztonság. Olyan dolog ez, amely mindkettőnknek szükséges és jó volt. Nekem is, George-nak is. Ő szeretett, féltett, bár sokszor nem értett engem és ezért félt is tőlem. Máskor pedig felnézett rám és csodált, amiért az ő szemében ilyen titokkal teli vagyok. Ő is melegben volt és én is. És biztonságban, mert mindig, amikor hazatért, biztosan tudta, hogy várják. Nem énekkel, tánccal, hangos szavakkal, de várták. S amikor leül, meghallgatták. Amikor fájt neki valami, meggyógyították, s ez a gyógyítás többet ért minden tudós orvos összes tudományánál, mert én a bensőjét gyógyítottam meg, és utána a fájó részeket beburkoltam a szeretet és erő balzsamával, amely nemcsak lecsendesíti a sebek lobogását, hanem kicseréli a beteg részt a földön sehol fel nem lelhető újra. George szerencsés ember volt, mert a legtöbbet kapta, amit földi ember kaphat. És én is szerencsés vagyok, mert a Róka távol van s mire visszatér, még sok időnek kell eltelnie. A "csak ennyi" nekem elég, George-nak nagyon sok, nagyon bőséges, nagyon éltető volt.

- És a Róka...? - Jeff nem tudott belenyugodni a válaszba.

- A Róka az más. Szeretettem őt és ő is szertett engem - ismételte Yong a számára legfontosabbat. - Megmentette az életemet, amikor a sárban fetrengtem. Hálámat szerelemmel róttam le neki. Önkéntes és őszinte szerelemmel!

- És mégis elengedted...

- Igen, eljöttem, mert az utolsó vacsoránkon, amikor azt mondtam: "Másnap elmegyek", nem mondta, hogy "Maradj!"

- Ezt mondania kellett volna?! Amikor szerettétek egymást?! - Jeff végképp nem értette.

- Igen, mert aki kér, az kap, annak adnak, s aki megalázza magát, azt felemelik. Aki csak részben alázza meg magát, annak visz út lefele is és felfele is. Aki teljesen megalázza magát, aki a legmélyebbre száll, annak csak felfele visz az útja. A kérés megalázkodás, a hallgatás csak áldozat.

- Neked a tökéletesség kell, Yong - Jeff inkább kijelentette, mint kérdezte ezt.

- Igen, mert anélkül semmi értelme az egésznek.

- Nehéz feltételek.

- Nehezek. De szükségesek.

- Miért?! - Szinte kiáltásként szakadt ki Jeffből a kérdés. Majd, mintha a hangos szóval Yongot ütötte volna meg, halkabban folytatta: - Miért nem lehet az, hogy a boldogság boldogságban folytatódjon, miért vannak mindig feltételek, szabályok, törvények, parancsok? Miért... Miért... - az utolsó szavak suttogássá csendesültek, Jeff szeme megfényesedett, a takaró gyorsan emelkedett és süllyedt nehéz lélegzete alatt. Yong szeretettel nézte, kezét Jeff kezére tette. Jeff lassan megnyugodott, új erőre kapott Yong érintésétől, a kedves kéz melege elhatolt egészen a lassan dobogó öreg szívig. Amikor Yong látta, hogy minden rendben, elmondta neki, amit már számtalanszor elmondott a kérdezőknek, hiszen az ember leggyakoribb kérdése ebben a világban a "Miért?".

- Ha az ember azonnal és könnyedén megkap valamit, amely nagyon fontos és nagyon teljes, annak fénye hamar megkopik, hamar megszokottá válik és egy idő után már nem is lesz olyan fontos. "Ilyen egyszerű volt?! Nem is hittem volna!" - merül föl a kérdés, és ez baj, ez elmúlás. A könnyen szerzett dolgok olyanok, mint a csillogó kőszén: látszatra szép és kemény, még fényes lapokat is lehet rá csiszolni, gyűrűbe foglalni, mint ékkövet és büszkén viselni, mint kedvesünk ajándékát. De a szén az első rossz mozdulatra megrepedezik, porrá omlik, s marad a hideg fém foglalat, amely betöltésre vár.

Milyen bölcs Isten, hogy várakozást ad, amikor nagyon szeret bennünket és nagyon akarja a boldogságunkat!

Az elválás mélységes mélyre viszi a lelket, ahol sötét van, forróság és a lélekre ránehezedik az egész élet szinte kibírhatatlan súlya. De a nem múló vágy és szerelem tüze lassan átalakítja a lelket, keménnyé, türelmessé, értővé, szilárddá edzi azt. S amikor eljön az idő, megrendül a föld, és ami lent volt, az felkerül, s ami fent volt, az le, akkor a lélek tündöklő gyémántként bukkan elő a mélyből: örökre és eltörhetetlenül. S aki megtalálja, annak több lesz, mint kincs, mert a várakozásban megerősödött lélek az minden! Így lesz a porból elpusztíthatatlan fény, Jeff.

A Róka most vár, vágyódik utánam, szeret, mindenkiben engem keres, engem lát. Ha akkor este azt mondja: "Maradj!", most valószínű velünk lenne. Ehelyett bolyong a világban engem keresve, s amikor lát valakit, hozzám hasonlót, összeszorul a szíve, látása elhomályosul, kezei remegnek, mert óhajtja is a találkozást, de fél is tőle. Amíg a hasonmás meg nem fordul, és ki nem derül, hogy nem én vagyok, a Róka poklokat él át, s utána is, mert szeret, kíván, fáj neki a távollétem. Amikor kiderül, hogy mégsem én vagyok, utána is folytatódik a pokol, a magány, a bolyongó keresés. A lelke mélyen van, néha kihuny a remény benne, hogy valaha is újra találkozunk. De ott legbelül, ahova én is csak nagyritkán megyek, él benne a hit: az nem lehet, hogy soha többé ne találkozzunk! Ez élteti, ez ad erőt neki elviselni a várakozás esztendeit, de ez lassan át is alakítja a szénport ércnél is keményebb gyémánttá. S amikor visszatér hozzám, ragyogni fog és én is ragyogni fogok, mert együtt a teljesség leszünk. Olyan teljesség, amely soha nem lettünk volna, ha a Tündértánc után nem megyek el, ha a Róka ott tart magánál.

Ezért érdemes várni - nekem valamivel könnyebb, mert ismerem az út végét, a Rókának szükséges, hogy azok az évek, amelyeket majd együtt töltünk, többet jelentsenek számunkra, mintha ezer életet éltünk volna át, kezdettől, együtt.

- Lehet... Neked elhiszem, Yong. Az eszemmel értem is... - Jeff abbahagyta, nem akart Yongnak ellentmondani.

- A szíved mégis mást mond... - segített neki Yong.

- Igen, mást. "A Rókának szükséges...", azt mondod. Lehet. De akkor is kegyetlen... dolog ez, Yong... - a mondat vége a levegőben maradt. Nem volt benne vád, számonkérés vagy helytelenítés. Jeff csupán kijelentette mint tényt, de a legmélyén benn üvöltött a jól ismert kérdés: "Miért?!"... és a "Nem!".

- Igen, kegyetlen - felelte Yong. - De mondd ki nyugodtan, amit akartál: "Kegyetlen vagy, Yong!" - Jeff szeme megrebbent, majd szégyenlősen lesütötte, maga elé nézett a mintás takaróra, kezeivel tétován kapirgálta a kihúzódott szálakat, elsimította őket, majd visszafordította, hogy a takaró ismét bolyhos lett.

- Kegyetlen vagyok - a ti szemetekkel nézve. - Jeff hirtelen nagyon távolinak látta Yongot. A kedves arc egy pillanatra idegenné vált, a szemek szúrtak, szavainak éle volt: valóság-éle, s ezt Jeff is tudta nagyon jól, de vonakodott elfogadni. Yong folytatta, ugyan olyan kedvesen, ugyan olyan szeretettel, mint eddig, mert - függetlenül Jeff érzéseitől - Yong csak szeretni tudott, gyűlölni sohasem. - A vonat sem térhet le a sínekről. Amint letér, felszaggatja a pályát, a kocsik összetorlódnak, eldőlnek, s az egész használhatatlan roncshalmazzá válik. Amíg a vonat a pályán van, embereket visz ide és oda, a kerekek kattogása álomba ringatja az utasokat, s az emberek célba érnek. Amíg a vonat a síneken megy, szolgálja az embereket.

Jeff felnézett Yongra. A belső hangok elszálltak, a tudomásulvétel békeségével mondta:

- Nehéz ezt elfogadni.

- Nehéz ezt megcsinálni - felelte rá Yong.

- S ha mégis azt mondta volna, hogy "Maradj, Kedves!", akkor mit tettél volna? Akkor is elmész?

- Nem tudom... - Yong bizonytalanul nézett körül, mintha a csendes bútoroktól kérne segítséget. Azután elhatározásra jutott és mondta:

- Két úrnak nehéz egyszerre szolgálni teljes szívvel, teljes lélekkel és teljes erővel, de a Róka kedvéért talán megpróbáltam volna... - A csend rátelepedett a szobára, s rövid időre szavukat fogta. Jeff lehunyta a szemét, hallgatta a szoba és a külvilág neszeit, s akármit is beszélt Yong, nyugodt volt és boldog, mert itt van vele. És ez a lényeg, a többi most már csak szó, a vágyak, akarások emlékekké szelídültek, amelyeket jó megbeszélni valakivel, legfőképpen Yonggal.

Yong kezeit az ölébe ejtette, fejét lehajtotta. Talán imádkozott, talán csak az erejét mérte fel, mert tudta, még nincs vége, Jeffnek még vannak kérdései, mondanivalója, s vissza van az utak útja, a leghosszabb és egyben a legrövidebb, amelyet együtt kell megtegyenek.

Egyszerre emelték egymásra a tekintetüket, egyszerre mosolyodtak el, egyszerre nyitották szóra ajkukat, mint a szerelmesek. S talán azok is voltak - valamikor, vagy másképp, vagy valahol máshol. Yong elharapta a gondolatot, hagyta az öreg Jeffet kérdezni.

- Régebben is meséltél a Tündértáncról, meg az Élet Forrásáról, úgy, mintha ez nagyon fontos volna neked - kezdte Jeff. - S egyszer mondtad is, hogy amikor a Rókánál voltál, akkor eljártad a Tündértáncot s az mekkora erő, mekkora boldogság volt neked. Meg az a bizonyos Utolsó Vacsora... Milyen szépen hangzik. És mégis...

- Makacs vagy, Jeff! - mondta szelíden Yong. - De megértelek. Ne feledd, félig-meddig én is ember vagyok. Az a pár nap a Rókánál valóban az életet adta nekem.

Akkor elmentünk az Élet Forrásához és mindenünket átadtuk egymásnak. Majd eltáncoltam a Tündértáncot és este gyertyafénynél vacsoráztunk - Yong halvány tündér-arca kipirult az emlékezéstől. - Abban a pár napban nagyon boldog voltam, s annyi erőt kaptam a Rókától, amely egész életemre elegendő lett. Abban a pár napban megfeledkeztem mindenről és mindenkiről. Csak egymásnak éltünk - mint emberek.

- És mégis... - "Örökké visszatérő téma", gondolta Yong, de mégsem haragudott az öregre a makacsságáért. Emberi mértékkel még ennyi magyarázat ellenére is érthetetlen, ahogy Yong azon az estén döntött.

- Mégis elmentem, igen. El kellett mennem - az egyik okot már elmondtam neked -, a másik: akik engem visznek, irányítanak, azok uralják az egész világot, minden embert. Erejük nagyobb, mint a legerősebb emberé, nagyobb, mint a legnagyobb szerelem ereje, nagyobb a galaxisoknál, az egész világmindenségnél.

- De neked, Yong, ugyan ez az erőd van. És mégis... Miért?...

"Istenem, a "Miért"-ek... Mikor fogynak el?..." - sóhajtott gondolatban egy hatalmasat Yong. A válasz pedig azonnal jött, mint mindig: "Soha, ugye tudod, Yong. Hányszor kérdezted te is, pedig neked a legkevesebb okod lett volna rá, hiszen ismered az okokat és a válaszokat. Mégis megkérdezted, megkérdezed ma is. Hát akkor ő?! Aki csak tapogatózik egy ködös, sötét világban?! Nem voltál mindig mellette, mert nem lehetsz mindig minden ember mellett, hogy világíts nekik. Ne csodálkozz, ne kérdezz, legyél türelmes, mert ez is a szolgálat része. Te most szolgálsz, s csak azt!" - a Hang eltávolodott, Yong belső háborgása lassan lecsendesült. A Hangnak igaza van, mert a Hangoknak mindig igazuk van, hiszen mögöttük százezer élet milliónyi tapasztalata kristályosodott örökérvényű bölcsességgé. S a Hangok - ismerte el kissé kényszeredetten Yong - segíteni akarnak, neki és a többi Küldöttnek is, végső soron az embereknek. A Hangok valaha ugyan olyan Küldöttek voltak, mint ő, emberek között éltek, szeretetben, nyomorúságban, békében, küzdelmekben - mint az emberek. De már akkor is voltak más Hangok, akik előttük jártak és erősítették őket a szolgálatban. A Hangok láncolata végigkíséri a végtelen időt, mert Hangok létének nem volt kezdete s nem lesz vége sem. Yong teljesen megnyugodott, ismét erősnek érezte magát. Elkészült a válasszal.

- Ugyanaz az erőm van, de ember is vagyok. Akik irányítanak, már nem emberek, mint ahogy majd én is hozzájuk megyek egyszer. De most itt vagyok, test is vagyok, nemcsak lélek, ezért az erőm korlátozott. Minden szent és próféta aláveti magát az Atya akaratának; nem tehet mást. Az emberi oldal néha megkérdőjelezi az utat, amin járnia kell, de a végső szó, a végső tett az "Igen, Atyám!", mint ahogy nálam is ez.

Akik engem visznek, a Rókát is viszik, s talán nem is tud róla, de neki is megmondják, mit kell tennie. S ő megteszi, megtette, mert ő sem cselekedhetett, dönthetett másképpen. A Utolsó Vacsoránkon nem tudta kimondani, hogy "Ne menj el!", mert nem engedték meg neki. Én tudtam ezt, de a végtelen fájdalmat a majdnem végtelen erő valamennyire tompítani tudja. Így hát itt vagyok, szállítom az embereket, elringatom őket, ha fáradtak, megállok velük, ha célhoz értek. Akkor ők kiszállnak, én pedig megyek tovább, amíg a test kitart.

- Milyen élet ez, Yong?!

- Egyféle élet a sok közül, Jeff. Kinek ez jutott, kinek más. Aki nem részesült az erőből, az vágyakozik utána, akiben pedig megvan, az néha szívesen odaadná annak, aki annyira óhajtja, hogy érezné meg azt, hogy az erő: kötelezettség, az erő: szüntelen készenlét. Az erő nem önmagában van, hogy játsszunk vele, hegyeket emeljünk fel és tegyük odébb, nem azért van, hogy a föld egyik pontjáról a másikra ugorjunk. Habár használhatnánk erre is, de ekkor elveszne a szolgálat, kisiklana a vonat, amivel csak ártanánk azoknak, akiket szolgálnunk kell.

Néha megengedhetjük magunknak, hogy egészen emberek legyünk, néha megengedik nekünk, hogy megpihenjünk. S olyan is van, hogyha valaki már sokat szolgált és nagyon elfáradt, elmegy "nyugdíjba": egészen emberré válik. Hogy ezt elfogadjuk-e vagy sem, tőlünk függ. Van, aki Küldöttként távozik ebből a világból, van, aki emberként hal meg.

- Te mit fogsz választani, Yong?

- Emberként fogok meghalni, mert tudom, hogy a Róka egyszer visszatér hozzám. Ha Küldött maradok, ő elvész, s ezt nem akarom. Egyszer megmentette az életemet, a földit is és a földöntúlit is, visszavezetett a napfényre a legmélyebb veremből, amikor már annyira eluralkodott rajtam az emberi rossz, hogy Atyáim is lemondtak rólam. Odaadta a Mesét és én visszatértem, újra Küldött lettem, használva az erőmet, de ezáltal összetörtem őt. A mi szerelmünk egészen más, mint egy közönséges földi szerelem. Mi egészen egymáséi vagyunk, úgy, ahogy hamarosan érezni fogod a mi világunkban, ahova átvezetlek. Amikor két test egyesül, azok éppen úgy két test maradnak, mint előtte voltak. Amikor két lélek egyesül, azok eggyé lesznek, de a testek nem. Ha viszont valaki elmegy az Élet Forrásához és ott adja át magát a másiknak, akkor az egyesülés tökéletes lesz: azóta érzem az ő testét is a maga teljességében, és ő érzi az enyémet. Az Élet Forrása adja a test és a lélek tökéletes egységét. Akkor elfogadtam őt és ő is elfogadott engem, tehát nemcsak kötelességem, de akaratom is, hogy vissza is fogadjam a Rókát, amikor eljön az ideje. S ezt csak emberként tudom megtenni, mert ő "csak" ember.

- Milyen szép... és milyen távoli... - Jeff szemei lecsukódtak, talán fáradt volt a hosszú figyeléstől, talán gondolatban máshol járt. Yong csendben kiment a konyhába, vizet melegített a teának, mint mindig, amikor Jeff vendége volt. Jeff nagyon szerette Yong teáit, mert másképp készítette, mint a falubeliek, úgy, ahogy őseitől tanulta, akik a tea hazájában éltek, s nap mint nap gyakorolták a párolgó meleg víz és a tealevelek illatának misztériumát. Amikor a víz felforrt, beletette azokat a tealeveleket, amelyeket ő választott Jeffnek, várt kicsit, majd csészébe töltötte az italt és bevitte a szobába. Jeff rámosolygott, mint régen-mindig, amikor még a nagy asztalnál ültek. Yong most csak a tálcát tette az asztalra, és segített Jeffnek felülni az ágyban.

- Köszönöm, kedves. Jó veled... - Jeff mosolyogni próbált, de a mosoly fáradtra sikerült, ugyan úgy, mint a felülés. Yong felé nyújtotta az egyik csészét a teljes tisztelet ősi mozdulatával: két kezében tartva azt. Jeff keze kicsit reszketett, amikor elvette Yongtól a csészét. Yong segített neki tartani, s kéz a kézben itták meg Jeff utolsó csésze teáját.

- Köszönöm, kedves - Jeff arca kipirult, mintha új erő költözött volna az öreg testbe, visszahuppant a párnákra, nehézkesen eligazította a meggyűrődött takarókat és Yongra nézett.

Yong letette a csészéjét a tálcára, kissé beljebb tolta azt és diszkréten megnyalta a szája szélét, mint Baby, a kismacskája szokta egy-egy finom tej-ebéd után. Jeff elmosolyodott, de hirtelen ismét komollyá vált az arca.

- Hogyan bírod mindezt, az embereket, akiket átkísérsz a világunkba, aztán onnan újra és újra visszajönni... ide? Nem félsz, nem szenvedsz? - Yong tudta, mit akar Jeff kérdezni. Néha neki is eszébe jutott ez, és olykor elcsodálkozott: valóban, hogyan is bírja? De a válasz önmagában volt: amit rászabtak, annak elvégzéséhez erőt és tudást is adtak.

- Néha félek. Néha szenvedek, de ezek emberi dolgok. Többnyire Küldött vagyok, s akkor az erő és a tudás táplál. Meséltem neked a világunkról, Jeff. Tudom, hogy honnan jövünk, merre tartunk és hova érkezünk. A vonatnak pontos menetrendje van és a masiniszta ismeri azt, másképp nem tudná elvezetni a vonatot helyesen. Egyikünknek ez jutott, másnak más, az egyik a mozdonyban ül, a másik a kocsikban, s aki elől ül, annak kötelessége célba juttatni azokat, akik a kocsikban ülnek. Néha nem könnyű, de nem is igazán nehéz, inkább egy állapot, amelyben élek én és a hozzám hasonlóak.

- Nem csak te vagy?...

- Sokan vagyunk a világban. Ebben és más világokban is.

- Fáradt vagyok, kedves. aludjunk egy keveset.

Yong némán bólintott, Jeff szemei lecsukódtak, ritkábban vette a levegőt. Yong odaült Jeff ágya szélére, megfogta Jeff kezeit és lehajtotta a fejét. Lelke betakarta Jeffet, meleg védőburkot formált köré, ahova semmi hang, fény és érzés nem hatolt be többé. Yong ereje Jeffbe áramlott, kimosta az öreg lélek elhasználódott szálait, erővel, fénnyel és muzsikával töltötte meg.

Amikor a két lélek már egy volt és olyan szorosan összekapaszkodtak, hogy senki és semmi el nem téphette azt a köteléket, elindultak a Kapu felé, amelyhez a kulcs Yongnál volt és melyen át együtt lépnek majd át a világukba.

Ahogy közeledtek felé, a Kapu egyre nagyobb és színesebb lett, Jeff már a részleteket is meg tudta rajta különböztetni. Szépen faragott, barnára pácolt diófából készült, bronz sarokpántokkal, amelyek átnyúltak a kapuszárnyak teljes szélességében és középen találkoztak. Az ajtón nem volt kulcsluk, Jeff kicsit csodálkozott is: hogy nyitják majd ki, de a Yong iránti bizalma és szeretete azonnal elnyomta benne az aggodalmat. A Kapuhoz vezető út fehér gyöngykaviccsal volt felszórva. Mindenhonnan egyenletes, puha, meleg fény vette őket körül.

Közvetlenül a Kapu előtt mindketten megálltak, Yong erősebben szorította Jeff kezét és elénekelte az Átlépés Dalát. Ez volt a kulcs a Kapu kinyitásához:

Aludj, kedves, mert itt az éj

Fogom kezed, hát ne félj

A cél közel, együtt megyünk

Csak pár lépés és megérkezünk.

Ébredj, kedves, ím itt vagyunk

Nyisd fel szemed, ez új otthonunk

Itt vagyunk mind, ki jó, ki szép

Itt vagyunk mind, ez nekünk elég.

Amikor az utolsó sor dallama is elenyészett, a Kapu lassan kinyílt, és ők beléptek oda, ahova egyszer minden ember belép, függetlenül attól, mit tett vagy nem tett a földön.

Lassan haladtak a fák között és Jeff érezte Yongot, ahogy nemrég Yong elmondta neki. De érzett mindenki mást és mindent körülötte. Az élő és élettelen itt tökéletes harmóniában volt egyben, senki nem akart többet, mert mindent megkapott, senki nem volt féltékeny, mert mindenki egy volt, senki nem volt szomorú, mert azt az érzést mindnyájan lent hagyták a földön.

Jeff pedig csak ment előre, egyre beljebb, s teljesen elfelejtkezett arról a Yongról, aki kézenfogva ide vezette. Észre sem vette, amikor Yong elengedte a kezét és elindult visszafelé. Mielőtt kilépett a Kapun, még egyszer visszanézett, bár tudta, mit fog látni: Jeff már egy volt a többiekkel, Yong érezte boldog mosolyát, hallotta énekét és az üzenetet, amely csak neki szólt, s amelyet földi szavakkal leírni nem lehet, amelyet csak Yong értett, s amikor meghallotta, nagyon boldog lett.

Yong kilépett a Kapun, az becsukódott mögötte, s ő visszaindult a gyöngykavicsos úton az emberek közé.

* * *

A délutáni nap már a háztetőkön pihent, a kémények serény füstje vacsoraidőt jelzett. A Jeff háza előtt várakozók közül már többen elhelyezkedtek a földön, talán azt gondolták, itt is kell éjszakázniuk. Az élénkebbek lankadatlan figyelemmel figyelték Jeff ajtaját s várták Yongot.

* * *

Yong lassan felnyitotta szemét, tétován körülnézett, majd tekintete megpihent a békésen alvó Jeffen. Odahajolt hozzá, könnyű csókkal illette homlokát és csukott szemeit, majd arcát gyengéden Jeff arcához szorította. Az Éj-bársony betakarta Jeff elmúlt földi létét, az igazi Jeff abban a másik világban érezte Yong bársony-finom simogatását, s új dalba kezdett, mert boldog volt.

Percek teltek el így; kint lassan besötétedett. Yong felállt, kicsit még nézte Jeffet, tekintete körbejárt az ismerős szobán, majd kilépett a házból. Az ajtót nyitva hagyta, s ahogy lefele lépkedett az udvarra vezető tégla lépcsőkön, apró fájdalom-csillag suhant át a lelkén. Akaratlanul is elnézett a puszta felé, ahogy otthon szokott, s karja előre mozdult. Talán a kerítés fáját akarta megfogni, talán hívni valakit. De keze a levegőt markolta, mert a kerítés messze volt ide, éppen úgy, mint az, akit hívott volna. Yong csak házakat látott, kémények füstjét, melyek piros-arany bolyhokként gomolyogtak a magasba a lemenő nap fényében. Az udvaron Yong jobbra indult, az istállók felé: búcsúzni mindentől, mindenkitől, mert tudta, hogy ide többé nem tér issza.

* * *

Amint az utcán állók meglátták Yongot kilépni az ajtón, mintegy varázsütésre megélénkültek, a földön ülők felpattantak, hogy indulnak be a házba. De amikor látták, hogy Yong nem a kapu, hanem az istállók felé indul, maradtak a helyükön és körbejárt a tájékozottabbak suttogása: "Megy elbúcsúzni...". Hogy kitől, mitől, azt nem mondták, és senki nem is kérdezte, mert azt tudni illik, hogy Yong Jeff kocsiján érkezett a faluba réges-régen, s hogy ez a kocsi ma is ott áll az istállóban, és Jeff nagy becsben tartotta mindig.

* * *

Az istállóban lehajtott fejjel álldogált a két öreg ló, de amikor Yong belépett egyszerre dobták fel a fejüket és elmosolyodtak. Yong velük mosolygott, s a lovak fejüket fel-alá ingatva fejezték ki azt az örömet, amit szavakkal nem tudtak. Yong odament hozzájuk, megsimogatta őket, beszélt hozzájuk, arcát arcukhoz szorította. Érezte az ismerős szagokat, amelyek az eltelt évek alatt a békesség illatává szelídültek. A lovak figyelmesen hallgatták, mert mindig szerették, ha Yong odamegy hozzájuk és beszél nekik. Amikor megtudták, hogy Yong búcsúzni jött, elkomolyodtak, szemük messzenéző lett s lehet, hogy sírtak is egy kicsit.

Yong megigazította a szénát a jászolban, és elindult az istálló mellett álló kocsiszínbe.

A féltető alatt ott állt Jeff szekere - Yong szekere, ki tudja?... - gondozott-fényesen, mintha az öreg még most is minden nap használta volna. A bőr ülés leporolva, kissé repedezetten, de ugyan úgy, mint azon a régi péntek délutánon, amikor Yong felült rá, hogy Ronville-be jöjjön "egy ideig"-örökre.

Yong megállt a szekér mellett, megérintette az ülést, megnyomkodta egy kicsit, hogy most is olyan kemény-e, mint akkor volt. Kezét végigsimította ott, ahol ő ült akkor. Ujjai puhán siklottak a töredezett bőrön, s érezte a délutáni nap barátságos melegét, amelyet az ülés és az egész szekér megőrzött neki. "Haza érkeztem!" - szólalt meg benne egy gondolat. "Otthon, meleg, csend, nyugalom, puha ágy, kedves álom." - felet rá egy csilingelő tündérkórus. "Aludni, álmodni, szeretni, élni, várni és remélni, várni és remélni, várni és remélni, várni... várni... várni..." - a távolodva halkuló csend betakarta Yongot, néhány perc pihenést adott fáradt lelkének. "Remélni és várni, jó úton járni, kis kapud mellett türelmesen állni!" - kacagta a tündérkórus. Yong elmosolyodott, szeme előtt megjelent egy majdani délután, a lemenő nap és egy imbolygó árnyalak. Majd a kép megremegett, elhomályosult, táncba kezdett, mint a víztükör, amikor esőcseppek hullanak bele. Két apró gyémánt jelent meg Yong szemében, egyre nőtt, majd végiggördült az arcán és az ülésre hullt. A cseppek tompán koppantak, ahogy szétporlottak a bőrön, s néhány perc múlva el is tűntek a tündérvilágban, de nyomukat örökre otthagyták az öreg Jeff szekerének első ülésén, mintegy megszentelve azt.

A kép a jövőbe veszett, Yong felnézett, szeme végigsiklott a kocsin, majd megállapodott az ülés túloldalán: ott ült az öreg Jeff, aki akkor még fiatal volt, beszédes és nagyon izgatott, hogy a meglepetése sikerüljön.

Néha megreccsentek a szín gerendái, a sarkokban apró állatok motoszkáltak, de ezek még csak kiemelték azt a nagy csendet, békességet, amely a világban és Yong lelkében honolt.

Kint szinte teljesen besötétedett, a tárgyak elvesztették határozott körvonalaikat, mintha azok is elmentek volna Jeff után, hogy tovább szolgálják őt, s hozzanak még sok-sok Yongot sok-sok falukba és városokba az emberek boldogságára. S talán így is volt.

Yong megfordult, elnézett az utca felé, át a kopár udvaron. Az utcán újabb emberek gyülekeztek, lépteik tétovák és félénkek voltak, némelyek csak álltak, mások ide-oda járkáltak Jeff kerítése mellett, majd megálltak és benéztek az udvarra, a ház nyitott ajtaja felé. A közeledő éjszaka feketébe öltöztette őket is, s mivel hang nem hallatszott, senki nem szólt a másikhoz, úgy tűnt, mintha gyászolnának. Jeff házának nyitott ajtaját látva egy-egy csoport felbátorodott, közelebb húzódott a kerítéskapuhoz, de az udvarra mégsem léptek be. Visszatartotta őket valami, ami meghatározatlan keveréke volt a félelemnek és a tiszteletnek. Mintha engedélyre vártak volna Yongtól a belépésre.

* * *

Yong még egy utolsó pillantást vetett arrafele, amerre Jeff szekerét sejtette a sötétben, majd kilépett az udvarra. Amikor meglátta a csendben álldogáló embereket, arcára kiült a sajátos félmosoly, mert örült, hogy eljöttek az emberek Jeffhez, és örült, hogy tiszteletben tartják az ő gyászát, hogy nem jöttek be az udvarba, a házba, amíg ő ott volt.

Ahogy átment az udvaron és közeledett a kiskapu felé, az emberek távolabb húzódtak, pedig így sem voltak a kapu közelében. De érezték, hogy az alattvalók a királynőt csak messziről nézhetik, neki széles utat kell hagyni, mert azt írja elő a szeretet és tisztelet törvénye.

Yong kilépett az utcára, a várakozók felé biccentett és elindult hazafelé.

* * *

Az utcán senki nem mozdult. Nézték Yong éjbe vesző alakját, s beléjük villant egy gondolat, amely megdermesztette testüket-lelküket: "Mi lesz, ha őrá kerül a sor?! Mi lesz... velünk?" A kérdés belemarkolt a szívekbe, könnyeket csalt a szemekbe, amelyeket nem töröltek le, mert mozdulni sem bírtak. Ha tudták volna, hogy az még nagyon messze van, az alkalomhoz nem illő, őrült kacagásban törtek volna ki, akkor valóban sírtak volna, mint a gyerekek, egymás nyakába borulva, kiabálva, mindenfélét össze-vissza beszélve, s nehezen hagyott volna alább szívük szapora dobogása, lassan jutottak volna nyugodt lélegzethez - mert az a boldog-meleg védelem, az a biztonság, amelyet Yong jelentett nekik, és az egész falunak, fel nem ért semmivel!

De nem tudták, meg azt sem, hogy addig még visszajön a Róka, és minden olyan szép lesz, mint a tündérmesékben.

* * *

Mire Yong hazaért, teljesen beesteledett. A ház csendes volt, kihaltnak tetszett, de Yong tudta, hogy a belső szobában alszanak a gyerekek. Baby, a késői óra ellenére, a kapuban várta Yongot, együtt mentek át az udvaron, együtt léptek be a házba, s amikor a kismacska látta, hogy minden rendben van, hirtelen elálmosodott, bebújt a kosarába, összegömbölyödött és azonnal elaludt.

Yong bement a szobájába, s kintről beszűrődő halvány fényben megállt a Mese előtt és azt mondta: - Az öreg Jeff elment. - Majd kiment a konyhába, leült az asztal mellé imádkozni.

- Nehéz a szolgálat, Uram, de mégis hálát adok Neked, hogy ha már tennem kell, erőt adsz hozzá. Hálát adok Neked, hogy a vége mindig boldogság: nekem is és azoknak is, akiket szolgálok. Én nem akartam ezt, de Te szolgálónak szántál. Köszönöm, mert adni nagyobb öröm, mint kapni, mások boldogságát látni nagyobb boldogság, mint az enyém. Köszönöm, bár sokszor megkérdeztelek: Miért éppen én?! Sokszor lázadoztam: Nem kell ez nekem, csak ember akarok lenni! Vedd el, Uram, vegyél el mindent! S Te csak mosolyogtál, mert bölcsebb vagy nálam és jobban tudod, hogy nekem mi a jó. Mosolyogtál, éppen úgy, mint én szoktam, amikor valakinek az arcára mosolyt és békességet varázsolok. Mosolyogtál akkor is, amikor vándoroltam és hiányzott a szolgálat, amikor én kerestem az embereket, nem ők engem. Köszönöm, hogy mindig többet adsz, mint amire szükségem van. Köszönöm az erőt, az emlékezést, a jelenlétedet. Köszönöm a gyerekeket, a mindennapokat, a jövőt, amelyet megmutattál. Köszönöm, hogy ilyen sokféle módon erősítesz, hogy nem szavakban beszélsz hozzám, hanem tettekben. S ha gyenge vagyok, mindig adsz valamit, ami visszaadja az erőmet - a Te erődet.

Ismersz engem, ismersz mindenkit. Ez jó - nekem is és mindenkinek. Ismereteidet nem tartod meg magadnak, hanem adsz belőle nekem is - ez is jó, mert ezáltal úgy tudok szolgálni, ahogy Te akarod. Te követed és vigyázod mindenki léptét, Uram. Tudod, hol vagyok én most és tudod, hol van a Róka. Tudod, mit gondol, mit csinál, merre jár és azt is tudod, mennyi idő van még hátra a naplementében imbolygó árnyalak feltűntéig. Tiéd vagyok, Uram, a Róka is a Tiéd, mint minden és mindenki. Köszönöm, hogy megtartasz minket Magadnak - egymásnak. Köszönöm, hogy Jeff bement a Kapun, hogy elfogadtad őt és örökre boldog. Köszönöm, hogy én vezethettem át az Életbe, s a Kapun túl egy pillanatra megérezhettelek Téged.

Szeretet, erő és szépség. Emlékezés, feledés, álom, képzelet. Felhők, napfény és holdsugár. Alvó vágyak, alvó remények, ébredő vágyak, ébredő remények. Úr, szolga, egyforma. Lépések az Úton, gyöngykavics csikorgása, s azon túl: hangok, illatok, szavak, érintések. Azon túl: minden! Azon túl: Te, Uram!...

A néma szavak abbamaradtak, képek jöttek helyettük, élénk, valószerű emlékek.

Yong érezte a régi vásártér illatát, hallotta a zajokat, látta a nyüzsgő tömeget és a fiatal Jeffet. "Természetesen, asszonyom!" A széna illata, a bőr és a lovak szaga összekeveredett. A szekér rázkódása a göröngyös földúton és mellette Jeff. Érezte a minden napi kézszorításokat a kocsmában és érezte Jeff enyhe borszagát is, mert az öreg néha napján többet ivott, mint kellett volna. De Yong tudta azt is, hogy ezt nem rosszaságból teszi, hanem feledést keres benne: Jeff sok évvel azelőtt szeretett valakit, aki ugyan olyan volt, mint ő, Yong.

A mindennapi kocsmai délutánok megszínezték Jeff egyszerű életét. Volt valaki, akinek mindig mindent elmondhatott, nem kellett udvariaskodnia, takarnia, ha valami nyomta a szívét. S ha nem is változott semmi, ha maradt is a probléma, Yong egyszerű szavai megkönnyítették annak hordozását. S amikor búcsúzásképpen Yong azt mondta Jeffnek: "Holnap újra eljövök.", ez elég volt a következő találkozásig, ez a pár szó megoldott minden problémát, mert a reményen túl bizonyosság volt Jeff számára: újra eljön és beszélgethetünk!

Yong újra megtalálta Jeffet a Kapun túl, ott, ahova átvezette. Megfogta a kezét és azt mondta neki:

- Hamarosan találkozunk, ugye tudod, Jeff, s akkor egyek leszünk mindnyájan.

Jeff mosolyogva válaszolt:

- Tudom, kedves. Őt már megtaláltam, nézd, olyan, mint te. Gyönyörű és titokzatos. - Jeff régi szerelme Yongra mosolygott, s hol különvált Jeff alakjától, hol egybeolvadt vele. Mint a játékos gyerekek, a tarka pillangók vagy - mint a szerelmesek, akik végre egymásra találtak. - Várunk rátok, Yong - intettek Jeffék Yong felé.

- Isten veletek - búcsúzott Yong.

A hajnal halvány fényei lassan életet adtak a konyha tárgyainak. Új nap kezdődött Ronville-ben. Yong felállt a székről, mozdulatai már a megszokottak voltak. Visszatért az emberek világába, hogy elkészítse a reggelit a gyerekeknek.

* * *

Amikor Yong alakja eltűnt az utca kanyarulatában, a Jeff háza előtt állók mintha bátorságra kaptak volna, egyenként beléptek az udvarba, elindultak a ház nyitott ajtaja felé. Az ajtó előtt megálltak, néhányan körülnéztek, mintha azt vizsgálnák, minden megvan-e: a falak, a tető, az ablakok, a gyümölcsfák távolabb, az udvar végében. Minden megvolt, tekintetük visszatért a bejárat homályos téglalapjára, s fegyelmezett izgalommal találgatták: mi is lehet ott bent? Holott tudták, az alvó Jeff van bent, de lehet, hogy még más is, valami szokatlan, különleges, soha nem látott, soha nem érzett dologgal is találkoznának, ha belépnének, mert Yong bent volt Jeffnél egészen addig, amíg Jeff el nem ment.

Elsőként Dr. Jenkins lépett be az ajtón, mint orvos és Jeff barátja. Az elől állók közül néhányan követték, a többiek kint vártak. Dr. Jenkins látta Jeffet az ágyon feküdni, gondosan betakarva, boldogan mosolyogva. Két keze egymásra téve, arcán semmi szenvedés, semmi küzdelem. Az orvos és a többiek is megértették, mitől voltak izgatottak odakint, mi a szokatlan az egész helyzetben, mit hagyott itt Yong - nekik és a kint várakozóknak is: békességet, nyugalmat, meleget és reményt, amely az ő erejéből, szeretetéből és tudásából fakad. A békésen alvó Jeff, a bútorok, az üres szék az ágy mellett, a teáscsészék az asztalon, és a finoman szálló porszemek az est fogyó fényében mind-mind azt mondták: "Itt jártam, szolgáltam, nézzetek, lássatok és ne aggódjatok. Ha szükségetek van rám, mindig megtaláltok. Kérjetek és kapni fogtok, mert én mindenkinek egyformán szolgája vagyok, nem számolom az időt, nem mérem a fáradtságot, nem tekintem az erőt."

Hangját csak bensőjükben hallották, de ez elég volt nekik: megkönnyebbülten sóhajtottak, mint aki egy nehéz terhet végre letehetett, kicsit el is mosolyodtak, pedig ez nem illett az alkalomhoz. De érezték a reményt, az csalta ajkukra a mosolyt, mert a remény: minden az ember számára. Yong önmagát hagyta itt, mint mindenütt, ahol megfordult, és a jövőt azoknak, akik itt maradtak a földön.

Percekig álltak, némán, mozdulatlanul. Az arcok ismét komollyá váltak, mert újra beléjük hasított a kétség: Mi lesz, ha Yongra kerül a sor és ők egyedül maradnak? Az eszükbe sem jutott, hogy amikor Yong még nem jött a faluba, akkor is állt a világ, akkor is éltek és reméltek. De az az időszak, a Yong előtti világ a semmibe veszett, mintha nem is lett volna, mintha Yong ideérkeztével új időszámítás kezdődött volna Ronville-ben és az ő életükben is. S egy kicsit így is volt, mert az a biztonság, amit Yong adott nekik, semmivel nem volt pótolható.

Kintről halk mozgolódás hallatszott, a türelmetlenségé, a kíváncsiságé, a kezdődő fáradtságé. Hosszú volt a délután. Valamit mondani kell, ezt Dr. Jenkins is tudta. Kiment a ház elé és kimondta, amit mindenki tudott:

- Az öreg Jeff elment.

Ezzel formálisan is lezárult a délután, az esemény, egy élet.

Néhányan bementek a házba, székeket hoztak, leültek Jeff ágya mellé és egész éjjel imádkoztak. A többiek megfordultak, még egy utolsó pillantást vetettek a sötét bejáratra és elindultak hazafelé. Az udvar kiürült, az éjszaka csendjét csak az öreg Jeff öreg kutyájának néha felhangzó tompa ugatása törte meg. Majd az is abbamaradt, mert a kutya elfáradt az emlékezésben, s fejét lábaira hajtva elaludt.