Guy de Maupassant: Az utolsó kaland

Révész Imre (1859-1945): Öregek

 I.

Magasfalú, ősrégi palota...

A feljárón már inog a lépcső

És a kövek résén fű búj ki és nő

S burjánzik az idvarnak zöld moha.

Két tornya van. Hegyes s nagy az egyik.

A légbe karcsul. A másik fejetlen.

A szél fejezte le egy fergetegben;

De a borostyán a tetőzetid

Felnyúl s reáömöl, mint a zilált haj;

Míg a toronyban egy nyíláson által

A szél falattörő estő söpör.

Ott tátong egy mély, óriás gödör.

Egy vén fa törzsét a fal-résbe vájja,

Távolba rémlik a szalon homálya,

Az ablak, mint a szem, tört fényű lett,

Avitt, kopott, hervadt ez épület,

Vén homlokára ráncot ró a gyík,

Porlasztja lábát a rontó salétrom,

Az égre nyomja dúlt téglájait

S olyan kietlen, mint minden setét rom.

Mély, nagy, sötét park állja el utunkat;

A csendesen kelő napfénybe szunnyad;

S borzadva zúdul föl a lombzaj olykor.

Mint hogyha a hab már csitulva mormol

S a távol árra ráhajol a kék ég.

A fák, kavargó águk összefonán,

Nem engedik át a nap kandi fényét

S örök sötét van a lomb néma dómján,

Megfojtja a bozót a bokrokat;

Egy székesegyház a zöld boltozat;

A légbe ősi sír-szag bűze repdes

S az elhagyott hely olyan puszta, nedves.

De a gyepes lépcső magas fokáról,

Melyet távolba sok falomb határol,

Szolgáktól gyámolítva, két törekvő

Tipegve járó, görnyedett öreg jő.

Vánszorganak a zöld lépcsőn alább,

Csetlik-botlik, haboz a béna láb,

S csak döfködi a botjuk lenn a földet.

Ez agg a férfi - és a nő az ott -

Álluk mozog s a bőrük oly aszott,

hogy színt nem értjük azt, vajon mi önthet

Csontjukba ily kedvet, hogy élnek ők.

Pihegtek s a zsöllyékbe rogytak akkor,

Görnyedve reszketett kezök, fejök.

Szemükkel, amit megtört rég az aggkor,

Bambán meredtek le a földre és

Nem gondolkoztak már. Csak reszketés

Mutatta, hogy él még az agg s anyóka.

Így éltek ők s szokásból csak talán,

Hogy ketten voltak egymás oldalán;

Nem szóltak egymáshoz már több nap óta.

II.

S egyszerre csak tüzes szél száll a síkra.

A fákba pezsdül a nedv, mint a szikra,

Mivel a nap borús ormukra száll.

És nő a hőség, mint kelő dagály;

A réteken aranyhímzésű lepke

Táncol, lebeg, a kelyheket belepve.

A zümmögő mező távolba nyúlik

És folytonos zaj száll a légbe itt fel,

A mély gyep ágyán sok tücsök ciripel,

Rekedt dallal bezúgva mély odúit.

Az életláz pezsegve, égve forr,

A vén kastély az izzó fénybe halvány

S akár szerelmök ébredésekor,

Egy kőmosoly dereng mogorva ajkán.

Lassan feléledez a két öreg;

Szemük hunyorgat; korhadt testöket

A tűzfürdőnek álmosan teszik ki,

A hűlt tüdőnek jó a lángot inni;

A szellemök zavart s mintegy ocsúdva,

Bámulnak a zajgó zsongáson újra.

Mennek - kezük a botba megfogódzék -

A férfi megfordul s ránézve egyszer

Az agg anyóra, szól: "A nap nagyon szép."

A nénit majd elnyomta már a szender,

Felretten, a látókört nézi fönt

S szól: "Visszatért a régi szép időnk."

Halkan mekeg eltompult kecske-hangjuk,

Ajkukra a láztól egy ráncvonal fut,

Már tángorognak a fák friss szagától,

Mely rájuk részegítően borult

S fejükbe száll, mint a bortól a mámor,

És kedvesen himbál agg homlokuk,

A múlt fuvalmát mindkettő megérzi.

Egyszerre síró hangon szól a férfi:

"Egész ilyen nap volt, emlékezel te?

Első találkozásunkkor a kertbe."

Hallgattak; ám repült bús, méla lelkök,

A távol ifjúkorba szálltanak,

Mint a hajó is amaz útra csap

A messze tenger árján, amelyen jött.

Folytatja: "A múlt vissza sohse jő, hadd.

De, látod, a park mélyin, ott - a kőpad?"

A nő felugrott, mint a jól talált vad.

"Nézzük meg!" - mondja. Torkukban tűz árad

S már felkel a pár és remegve hajlong.

Sápadt, szikár, csodás ma mindakettő.

Az agg vadászkabátján nagy aranygomb,

A nőn egy furcsa-rajzos régi kendő.

III.

Vigyáztak ők, mert féltek; megcsípik;

Hátuk legörbült s szégyellték kicsit

Vénségük itt, ahol forrt a tenyézet.

Megfogták a kezük s mint két fiúcska,

tipegve mentek a keskeny, kis útra.

Gyengén dülöngtek olykor, mint a részeg,

Lökdösve egymást, hogy szilárd legyen

A kétes és tántorgó súlyegyen.

Gyámbotjaik, karjuk támasztva lejjebb,

Mint a falábak, csendesen tipegtek.

Sokszor megálltak s pilledten haladva,

Elértek a nagy útra, be a parkba.

Felkelt a sírból s ott lengett a múlt;

Azt hitték, ott van, mint régente, hajdan

Szerelmes lábnyomuk is a talajban,

S az út porától még el nem fakult;

És vár reájuk az erdőnek öble.

Ahol az óriás fák sátra nyíl,

Eltűntek s ott a vén tölgy és a szil

A hűs utakra örök éjet önt le.

Mint hogyha forgatsz egy nagy régi könyvet:

zól egyik: "Itt." A másik: "Ott, szívem."

"Hol csókoltam meg ujjad?" - "Ott, igen."

"S az ajkad?" - "Ott!" És helyről-helyre jönnek,

Megemlítik mind csókjaik sorát

S mint a keresztúton, mennek tovább.

Mindketten érezték a tűnt tüzet,

Lelkük ragadta egy új lendület,

A múltra gondoltak, mikor ölelve,

A kéz a klézben és a szem a szembe,

Csapdosta szívük lázas, ifjú hullám,

Csendben haladtak tűnt szerelmük útján...

IV.

A vén, mohos pad szinte várt reájuk,

"Ez az!" - "Ez!" És leültek mindaketten

S a visszfényes, tüzes emléklezetben

Világos lett a mély, sötét sugárút.

A fűre néztek s megriadva láttak

Ott egy öreg, nyirkos tagú varangyost.

Testén kinyúltak otrombán a lábak,

S mint a botló gyerek, lassan haladt most.

Vad bútól állt el a leheletük;

Ő volt! Szerelmök régi tartozéka,

Ki esküjük hallotta mindenütt.

S a régi párt ismerte még a béka;

Kettőzte lomha, álmos lépteit,

A gyomra puffadt lett, szeme szelíd,

S a régi, hervadott szerelmesekhez

Bizalmasan csúszott a rút s a kedves.

Sírtak. - De nyomban oly szelíd madárdal

Hallattszott az erdő mélységin által,

Az a dal, ami nyolcvan éve, régen!

És a tüzes önkívület hevében

Feltánt a múlt, mi régen szétszakadt,

Ugrálva, mint folyton növő patak,

És megjelent éltök tündér szaka,

A vad, cirógatásos éjszaka,

A páros, édes, fáradt ébredés,

Az est, hogy az árny hullámmá csapódott,

Az erdőillat, a tüzes, mesés,

Mi végtelenné nyújtja mind a csóko!...

S hogy ellágyultak ők, kinyílt az út,

A selymes, édes szél bódítva fútt;

Meglepte szívük s könnyű illatán át

Érezték a fák örök ifjúságát,

S azt is, hogy a holt csíra kedve felkel.

Bőrük együtt tüzelt a nagy meleggel,

Rezgett a testük és kezük megingott,

Nézték, lesz-e az ölelésre indok!

De amaz ifjú, víg homlok helyett,

Mit felköltött távol emlékezet

S mely őket rég holt vágyakkal betölté,

A száraz arcokon mély bú honolt

S bárgyún erőlködtek ki egy mosolyt

Lecsukták a szemök, nem égve többé

S elfogta lelkük egy oly rettenet,

Mint a halál!...

- "Menjünk!" szólt reszketeg.

S kelnének is, de még se bírt egyik sem.

A pad ridegségén, mint a bilincsen,

Ott vesztegeltek megriadva, távol,

És megmeredtek a félés fagyától,

Mint két kőbálvány. Majd felkeltek és el-

Rohantak gyorsan egy erős szökéssel.

A bútól sírtak s hogy görnyedve jöttek,

Hideg hullt rájuk, lassú, lomha csöppek.

Elfulladtak, jeges, hűs szél repült föl,

Arcukba fútt a nedves pincelég,

Amely száz éve szállt ki már belülről.

S érezték a múlt bús költészetét,

Látták, a holt vágy sarkuknál üget

És megzavarta botló létüket.

V.

Akár a régi rugó, hogyha eltör,

Lejárt a néni szíve. Várt ura.

Azt hitte, csak elbágyadt a melegtől,

Mert mindig ingott még rajt a ruha.

Egyszerre jött a félés, nékiesve,

Reá hajolt, megfogta s bősz erővel

Emelte gyenge, vékony karja őt fel.

De petyhüdten, sután csüngött le teste.

Most látta csak; alig hogy éppen élt;

Szaladt, futott keresni gyors segélyt

S rémüldözött fürgén ugrálni kezdvén;

Ingott, mert már nem volt a néni ottan

S botjára dőlve szaggatott galoppban

Csetelt-botolt az utak arabeszkjén.

Köhögve, gyorsan lélegzett szegényke.

Érezte, ingó lába összecsuklik,

S úgy látszott, hogy táncot rop gyenge térde,

Habár lehajtott a törzsekre untig.

A fák játszottak véle, ő dülöngött

És visszadobták, mint a lapdagömböt

S örültek a kínos haláltusának.

Majd látta véget ér a küzdelem;

S mint vízbefúló, ki halálra fáradt,

Felhördült, arcrabukva hirtelen -

S e halk nyögést nem is vihette szél el!

Hallotta aztán, amint bús nyögéssel

Egy károgó holló a légbe illant.

Távolban kongott egy repedt harang.

Aztán csend lett. Jeges árny szállt alant

S rájuk esett, lomhán, akár a sírhant.

VI.

Ottan maradtak. Alkonyult. Az éj jött.

S hulláma mindig zordabb lett s sötétlőbb.

Mint két csomó levél feküdtek ott,

Láz borzogatta fázó tagjukat

És elmosódtak az éjben legott.

Beléjök botlott a bolygó dúvad

Amint megindult útja fonadékán.

A vad megállt és félve nézte néhány;

Mások merészen másztak fel reájuk;

És a csigák rájuk köpték a nyáluk.

Redőjükön rovarraj kaparászott

S tanyát ütött alélt testükbe száz ott.

De nemsokára mozdult a fa lombja

Zápor vesszőzte az erdőt zuhogva,

Ropogva, zengve hangos áradatban

S mit sem törődve a két jö öreggel,

Egész éjjel szakadt s dőlt változatlan.

S hogy felmosolygott már a szende reggel,

Ottan lebegtek az esővíz árkán,

Ruhájuk a hullámok összedúlták

S kis  testök elterült meredten, árván,

Mint a tenger mélységein a hullák.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)