Magányos,
magasan fekvő, nem éppen könnyen hozzáférhető helyet foglal el Madách Imre
irodalmunkban. Föllépése, alkotása, alkotásának sorsa a rendestől eltérő,
meglepő vonásokat mutat. Közel van a negyvenhez, fájdalom, egyszersmind élte
végéhez, midőn Az Ember tragédiájával magára vonja a nemzet figyelmét.
Mindaddig nem fordult a nagyközönséghez, titokban írt, rejtve fejlődött,
legszűkebb környezete is alig tudta, mi forr benne. De művének további
története is különös. Legnagyobbjaink egyike, Arany János fedezi föl, hirdeti
dicsőségét és gondozza kiadását. Mégis meglepő, hogy ez a bölcseleti dráma,
mely az emberiség legfelső kérdéseivel foglalkozik, mily gyorsan terjed és
hódítja meg a nemzetet. Amire költője nem is gondolt: még színpadra is kerül.
De nem a színpad teszi népszerűvé, inkább a mű népszerűsége biztosítja színpadi
sikerét, melyre oly kevéssé látszott termettnek. Azóta is nőttön nő hatása és a
külföldön is ismerik és méltányolják. Idegen színpadokon is sokszor adták,
német nyelven nem kevesebb, mint öt fordítása jelent meg. Halála után
összeszedték egyéb műveit, melyekből három kötet telt ki. De egyéb művei
távolról sem mérkőzhetnek Az Ember Tragédiájával. Szerzője dicsőségét csak ez
hordozza, hordozza könnyen és megdönthetetlenül. Mindez sok érdekes kérdést
támaszt. Milyen volt az ember és miképp fejlődött, hogy egyszerre ily nagy
művet tudott alkotni, melyet későbbi alkotásaival sem tudott utolérni? És
milyen maga az a mű, mely mint philosophiai dráma előzmények nélkül való a
magyar irodalomban és mégis állandó helyet szerzett magának benne? Az író
nemzetében, az író műve nemzete gondolkozásában és érzésében gyökerezik;
fölismerhetjük-e, hogyan jönnek és kelnek az éltető nedvek ebben az esetben a
nemzet lelkéből az író művébe és az író művéből a nemzet lelkébe?
I.
Madách
életrajzának megírásához, mondta Gyulai Pál az összes művel előszavában
1879-ben, nem volt elég adata, de nem is látta még idejét eljöttnek. Mindaddig
Bérczy Károlynak, Madách barátjának, 1866-ban a Kisfaludy Társaságban
felolvasott emlékbeszéde volt minden, amit Madáchról a nagyközönség tudott.
Azóta elég bő anyag gyűlt egybe, melynek gyűjtői közül Palágyi Menyhért és
Morvay Győző válnak ki. Palágyi Menyhért kiadta Madách Imre élete és költészete
című (Budapest, 1900. Athenaeum) művét, melyhez a költő fia rendelkezésére
bocsátotta a család levéltárát és egyéb emlékeit. Morvay Győző, aki nagy
magyarázó tanulmányt írt Az Ember Tragédiájához, Adalékok Madách Imre életéhez
(Budapest, 1898.) címen igen érdekes adatokat szedett össze a költő életéről és
Palágyi könyvéről írt bírálatában (B. Szemle 279. sz.) Palágyi művének számos
részletét helyreigazítván, új adatokat is közöl. Örök kár, hogy Madách bizalmas
barátai nem rajzolták meg képét; éles szemű barátok közvetetlen benyomását nem
pótolhatja semmi. Ezért Bérczy emlékbeszéde, habár fogyatékos és tartózkodó,
még ma is legbiztosabb alapja minden Madách-életrajznak.
Madách
Imre Alsó-Sztregován született 1823. jan. 21-én, mint régi nógrádi nemesi
család sarjadéka, mely a Morvay-közölte családfán Comes Radon de Oszlán-tól
(1235) származtatja magát. Radon négy gyermeke közül a harmadik Madách de
Oszlán nevet viseli, ettől veszi a család új nevét. A család krónikája tele van
a hadi dicsőség ragyogó példáival és a nemzet ügyéhez való hű ragaszkodás
eseteivel. Palágyiban olvashatjuk, hogy Madách János tevékeny részt vesz
Thököly fölkelésében és 1694-ben a honti fölkelők vezére Buda ostrománál;
nagyszakállú Madách Péter pedig Thököly generálisa, aki 1682-ben elfoglalja
Kassát. A költő nagyatyja, Sándor, ügyvéd, kit Migazzy püspök visszahódított a
kath. egyháznak; a költő atyja, Imre, cs. k. kamarás, szép könyvtárt gyűjt, de
főleg a gazdasággal foglalkozik és az ő gondja létesíti a most is ott levő szép
parkot. Morvay szerint erős vallásos érzés és a rejtelmeshez való vonzódás
megvan a családban, meg Imre szüleiben. A költő édesanyja, kesselőkeői
Majthényi Anna, nagy hozományával a családnak kissé züllött anyagi ügyeit hozza
rendbe; később kiváló szellemével, nagy akaraterejével, erős öntudatával a
család uralkodó középpontja lesz. Midőn férje 1834-ben meghalt, e férfias lelkű
nő erős kézzel ragadja meg a család kormányát, és nemcsak az anyagi ügyeket
tartja rendben, hanem gyermekeinek neveléséről és tanításáról is férfias
szigorúsággal gondoskodik. Aki ily környezetben, ily körülmények közt
felnevelkedik, egy történeti család fejlődésének nyomait fogja mutatni,
finomodott észjárást, nemesebb öntudatot, esetleg zárkózott természetet, mely
kívülről hidegnek tetszik, de belül az érzelmek és indulatok erős hullámzását
rejtegeti. Szilajságot az érzésben, odaadást a megnyilatkozásban, nagy energiát
a cselekvésben nem igen várhatunk. Finom, distingvált szellemi physiognomiát,
nagy sensibilitást ez előzményekből könnyebben megérthetünk. Akik a társadalmi
életnek ily magaslatán állnak, korán tesznek szert emberismeretre, gyorsan
szoktak kiábrándulni, hajlanak a szatírához. A környezet természetesen nem
döntő tényező, sok egyéb is érvényesülhet, de ilynemű esetleg meglevő csírák
fejlődését nagyon előmozdítja.
Az ifjú
Madách szellemi arcvonásai korán öltenek határozott formát. Anyja, kinek ő
kedvenc fia, gondosan neveli, a fiú részben otthon végzi a gymnasiumot, melynek
egyes osztályaiból a váczi gymnasiumban tesz vizsgálatot. Akkori szokás szerint
gyorsan végez, 1832-ben már a harmadik osztályról szóló bizonyítványt
megszerezte, csupa eminenssel. A többi bizonyítvány is mind ilyen. De beteges
gyermek. 1833-ban nem tesz vizsgálatot, valószínűleg már akkor jelentkezett
köszvénye, mely egész életén át gyötri s minduntalan megakasztja
tevékenységében. Ily szervezetek hajlanak a contemplatióra, kedvet találnak a
tanulásban. A fiatal Imre igen komoly, lelkiismeretes, becsvágyó tanuló volt és
a szülői ház szigorú felügyelete csak növeli e természetes hajlandóságokat. Azt
olvassuk, hogy a Madách-gyerekek már otthon kis hetilapot szerkesztenek,
Literaturai Kevercs címen, melyben Imre a ptolemaeusi világrendszerről
értekezik. A harmincas években vagyunk, a nemzeti föllendülés korában, midőn az
új szellemi élet fuvalma elhat mindenhová és a művelődés ösztönét erősen
keltegeti. Madách Imre egész életén át fáradhatatlan tanuló. A Kisfaludy
Társaságban tartott székfoglalójában panaszosan említi, hogy újabb költőink
borzadnak minden tanulmánytól és azt az ihlet megölőjének tekintik (III. 348.
l.). Madách folyton tanult és jegyzett. „Erős hitem, mondja Bérczy, hogy ő
mindig irónnal vagy tollal kezében olvasott. Egyetlen eszmét sem bízott az
emlékezet táblájára, honnan az könnyen tovaszáll, hanem papírszeletre s azt az
illető papírcsomagba tette... Hány ily csomagot s ezekben hány ezer ily
papírszeletet találtam irományai közt, teleírva az ismeret minden neméből vett
és saját elvonó észrevételeivel kísért jegyzetekkel. E csomag itt philosophia,
e másik dramaturgia, ez biblia, ez mythos, ez életírás, az történelem, ez
politika, az költészet ez kivonatok a Corpus Jurisból, a zenészet – és így
tovább.” (l. XXV. l.) (L. Becker H. M. Szemle 1899). Leginkább a történet s a
természettudományok vonzották. Drámái majdnem mind törtnetiek és drámaírói
művészete az egész emberi történet ideális képében csúcsosodik ki. De ugyancsak
Az Ember Tragédiája mutatja, hogy a természettudományi gondolkozás terén is
járatos, hogy a nagy tanuló az egész emberi tudás, az egész emberi élet
birodalmát iparkodik áttekinteni. Íme mivoltának egyik fontos vonása: lelke
megtelik positiv ismeretekkel, melyek mind följebb emelkedő gondolkodásának
biztos alapul szolgálnak. Madách Imre egészséges philosophiai elme, aki szeret
elmélkedni, de nem légvárakat építeni. Nem fog egy stúdiumban elmerülni; „egy
tárgy nem foglalt el” írja egy jegyzetében; enciklopedikus hajlamai vannak, de
a puszta ismeretszerzéssel sem fogja beérni. Inkább az angolok, mint a németek
módjára bölcselkedik. Erős elme ez, aki szereti a világosságot, a realitást. Az
Ember Tragédiája erős logikával készült mű, melyben a logikai csontváz a
költészet rovására néha nagyon is meztelenül jelenik meg. De hatásának egyik
tényezője épp e világosságban, a logikában rejlik. Ez magyar vonás benne. Az
egész mű mintha logikai demonstratió volna, úgy épül föl, de e demonstráló erő
intenzitásában van valami, ami imponál és szinte költői erővel ragadja meg az
olvasót.
Gymnasiumi
tanulmányainak befejezése végett Imrét anyja 1837-ben Pestre küldi, a másik két
fiúval, Károllyal, Pállal együtt, kik számára egész háztartást rendez be. A
fiúk otthon tanulnak és Imre a pesti piaristáknál tesz vizsgálatot. Az iskolai
tanulmányokon kívül kellő gond fordíttatik testi gyakorlatokra, lovaglásra,
táncra és a művészetekre, rajzra, zenére; régi főúri szokás szerint mesterséget
is tanul a fiú, esztergályozást. Az egyetemen végre kiszabadul az örökös
magányos tanulásból, mely ritkán terem jó gyümölcsöt, az ő zárkózott
természetének meg éppen nem tehetett jót. Igen jó társaságba kerül, Lónyai
Menyhértébe, kivel együtt nyolcan összetartó, egymást buzdító, együtt mulató és
tanuló ört alkotnak, melynek többi tagjai Menyhért öccse Albert, Andrássy Manó
és Gyula gr., Balassa Antal br., Beniczky Ödön, Boronkay Rudolf. Madách Imre
főleg Lónyai Menyhérthez vonzódott. A két philosophiai és egy jogi évet
nyilvánosan végezte Imre, de 1840-ben hazament Sztregovára valószínűleg
betegeskedése miatt és magánúton készül a jogi vizsgálatokra. A vizsgálatait
rendes időben végzi, 1841 felé a jogiakat, 1842 december havában pedig megkapja
az ügyvédi oklevelet.
Az a három
év, melyet Pesten töltött, bizonyára nagy jelentőségű szellemi fejlődésére
nézve, de fájdalom, valami sokat nem tudunk róla.
Palágyi
könyvében megvannak az ez időben anyjához intézett levelei, melyekből
egyet-mást ki lehet olvasni, főleg ami érzelmi és indulati életét illeti.
Végtelenül szereti anyját, kinek általában nagy hatása van életének
alakulására, kinek szerető gondjára sűrű betegeskedése folytán nagyon rászorul,
de ki minden energiája mellett talán kevéssé alkalmas fia akaratát edzeni és
nevelni. Szinte a betegességig fokozódó sensibilitás mutatkozik egyik-másik
levelében. Anyjának alkalmilag kifejezett néminemű elégedetlensége kétségbe
ejti, anyja pedig úgy látszik pedagógiai szempontból szükségesnek látja
keménynek mutatkozni. A 17. levélben pl. (1838 május) ezeket olvassuk:
Édes
mamám! Ha szívemre téve kezemet, az égre tekintek, kérdve lelkiismeretemet, mit
tevék, hogy megérdemlém az egész világ megvetését mert ha egy szerető anya
teszi azt, mennél inkább az érdektelenebb csapat. Nem lelek semmit, tán nehány
gyöngeségen kívül, mi vádolhasson. Én egész éltemet egy szent czélra áldozám, a
legszentebbre, melyet ember csak elérni vágyhat s ez volt: azon anyai fáradalmak,
aggódások s gondviselésnek bármi kis részét leróhatni s ha ezernyi
kellemetlenségnek kitéve magam, vagy ezernyi örömtől elvonulva, kérdezém magam:
mi ezért a dyj, szívemben egy szózat emelkedett, mely súgta ’anyád
megelégedése’, s én azután folytattam a nehéz utat, mert oly dicső vezérem volt
– a remény. Ülő életre szentelém magam, olvastam, mennyit lehetett s erkölcsöm
ellen tán sehol senki ki nem állhat. – Oh mi fájdalmas ezen öntudattal a
bizalmatlanság, nem mondom mit érezek mindig ily alkalommal, mert
kimondhatatlan az, nem mondom a szégyenpirulást magam és társaim előtt, de azt
hogy egy anya őtet úgy szerető fiára gyanakszik, ha hat órakor otthon nincsen.
– Oh édes Mamám! s ha meg az mondatik, hogy kóbor vagyok, hogy honn sohasem
vagyok, - 8-11-ig az iskolában lévén, délután ismét 2-4ig s hazajövök,
mestereimnek is eleget tenni s ha este nem látok majd dolgozni, akkor is tilos
nékem barátim körében mulatni nehány perczet. De hagyján, te kivánod. S ha
visszajövök a templomból v. másunnan, ismét azon ölő gyanús szavak: „talán nem
is voltál a templomban” és u. t., mindenkor inkább egy tőrdöfést éreznék
mellemben. Valóban gyakran gondolám ilyenkor, nem lenne-e jobb nem lennem – s
az ég hatalma ellen vétkezék. – Mind meglegyen, sohasem megyek hazulról el
ezentúl, mint hová kell, hogy essen életem mentől hamarább áldozatul,
megmenekedve a földi szenvedésektől. Mutatja úgyis mellem és egészségem, hogy
nem oly igen hosszú lesz a földi pálya. Ám legyen az bármi rövid is, szentelve
neked ........ téged holtig szerető fiad, Imre; többet nem írhatok védségemre,
de evvel a végítéleten is bírám elibe állhatok, mondva: ilyen valék. Tán
nevetni fogod zavarodásomat, óh, mert engemet csak az ért, ki érezi keservemet.
A gyermek
levele, bár túlságait és érzelmességét nem kell nagyon komolyan venni – nem oly
szenvedő mártír ő, és a levél kedves pathosa a pubertas időszakára vall – mégis
jellemzi Madáchot. Az igazságtalan vád csak nagyon sensibilis lélekben vált ki
harag és dac helyett fájdalmat és megadást, melyben persze a kis mártír
gyönyörködik. Midőn egyik levelében (1839 julius) a színházról van szó, azt
írja, hogy lemond róla, nehogy költséget okozzon anyjának, és mert az nem való
még öccseinek. Hozzáteszi: „Le tudok én mondani mindenről. Különben is még elég
idő. S tudod ha látom, testvéremnek nem jó részesülni, magam sem részesülök
szivesen”. (l. h,. 403. l.) Mégis nevezetes kijelentések egy tizenhetedik évébe
járó ifjú szájában. Beteges test, contemplativ lélek, csekélyebb energiája az
akaratnak, nagy sensibilitás. Csodálatos volna, ha Pestnek mind növekedő
irodalmi áramlata meg nem ragadná. Tényleg az előbb említett levélben a
színházról szóltában azt írja: „Én, ámbár érzem írói pályámra ennek jó
befolyását (mert olyan verseket írok, hogy erővel az Athenaeumba ki akará
tétetni Lónyai és Spetykó, sőt színdarabot is, hogy Földváry biztatott,
játszassam el azt.)” A mondat nincsen befejezve, de értsd: ámbár érzem, hogy a
színház nagyon elősegít írói pályámon, mégis lemondok róla. Egyszerre fölbukkan
az „írói pálya!” És a két szó villámszerűen megvilágítja pesti életét; nem
látunk sok részletet, de az egésznek pillanatnyi összképét. Írt verseket és
színdarabot! Az írogatásról Bérczy útján is értesülünk. Ők nyolcan verseket
írnak, és a névtelen versek részrehajlatlan bírálat alá estek. „Hozzám is
elhozott egy párt, sajátjait s tej- és vérvegyületű arcán ez utóbbi lőn
uralkodó, midőn mély tüzű fekete szemeit reám szegezve kért mondanék munkáiról
lehető legőszintébb és legszigorúbb véleményt... A versek nyelve és technikája
ellen tettem kifogást. „Tűzbe velök!” szólt ő. (l. YYI. l. ) A nagy
sensibilitás sokszor nagy büszkeséggel párosul. Nem mer mutatkozni a világ
előtt, hogy szégyent ne valljon. Íme a kezdet, melynek folytatása, hogy húsz
éven át ír, anélkül, hogy a nyilvánosság elé lépne. Együtt van a költő
emotionalis életének majdnem minden vonása. Csoda volna, ha szerelmes nem
volna. Nemcsak szerelmet, hanem egész regényt él át, lemond és sírkövet állít
elhantolt szerelmének Lantvirágok című kinyomatott kis füzetében, mely azonban
csak legszűkebb baráti és rokoni körének szól. Beleszeretett legjobb barátjának
húgába, Lónyai Etelkába. A legjellemzőbb, hogy a kesergő szerelem könyvét
édesanyjának ajánlja fiúi szeretettel. Ez mégsem volt az igazi szerelem. Amint
nem az igazi szerelem hangja az ilyen vers: Ki hallgat engem / Viszonzva
sóhajim / S az emberek között / Elértve lángjaim? Palágyi talán kissé
tragikusan bánik el ezzel a szerelemmel is s valószínűleg igaza van Lónyai
Albertnek, aki Palágyinak ezeket írja: Ami az esetet illeti, az nem volt egyéb,
mint egy kis diáknak rajongása, vagy hagyjuk rá, szerelmi egy 14 éves
gyermekleány iránt és nemcsak hogy vallomáshoz, de talán még egy ártatlan és
jelentéktelen csókhoz sem vezetett... (Pal. 73. l.) De az arckép szinte teljessé
vált. A pesti évek érlelték a gyermeket ifjúvá és ez ifjúnak egész határozott
arcvonásai vannak. Komoly, kissé magába vonult, tartózkodó, érzékeny ifjú
lélek, a tanulást szereti a contemplatióra hajlik, becsvággyal készül közéleti
szereplésre, írói babérokra áhítozik, de abban a korban, mikor másokat a merész
öntudat szinte fölveti félénk és kevéssé magában bízó. Körülbelül ilyen
lehetett az ifjú Madách, midőn a magyar közélet természetes politikai
iskolájába kerül, hol biztos út nyílik meg előtte t. i. szülő megyéjébe,
melyben a család tekintélye évszázadok óta gyökerezik!
II.
Közpályáját
Madách mint t. aljegyző kezdi meg a jeles Sréter János nógrádi alispán oldalán
1841-ben. Sréter János, ki mint Shakespeare, Byron, Sheridan, Mirabeau, Tasso,
Goldoni és Cervantes fordítója, mint
publicista, mint a Visszaemlékezések szerzője, tehát mint írói egyéniség
(Morvay) nagy hatással lehetett volna Madáchra, már nehány hónappal később
meghalt. Utódja Fráter Pál alispán, kinek házában megismerkedik annak unokahúgával, Fráter
Erzsikével, későbbi feleségével. Fontosabb mint hivatala, melytől már 1843-ban
torokbaja miatt megválik, hogy itt ismerkedik meg Szontagh Pállal, kinek
barátsága, társasága rendkívül hozzájárult Madách egész valójának érleléséhez.
A két fiatal ember csakhamar bensőleg barátkozik; együtt mulatnak, politizálnak
és nézik a világot. Szontagh, úgy látszik, a frissebbik, realisabb,
gyakorlatias gondolkodású, kitől Madách emberismeretet tanul, ki a fiatal
idealistát a kulisszák mögé vezeti és illuzióitól megfosztja. Balassa-Gyarmaton
akkor eleven élet lüktetett, sokat politizáltak, tán még többet mulattak és
intrikáltak, a mentornak bő alkalma lehetett a szemléleti oktatásra. „Nógrád
férfi társasköreiben akkor a frivolságig terjedő élczelő hang volt uralkodó,
melyet a merev ellentétben álló szabadelvű és conservativ pártok fegyverül is
használtak egymás ellen s melylyel ildomosan úszni vagy alámerülni kellett.
Szontagh Pálnak élénk, szikrázó és minden helyzetbe kész szelleme rögtön
föllelte azon középutat, melyen a banális platitude-ök és a nyers frivolság
közt találó, pezsgő élczczel, vagy kaustikus élű gúnynyal, ha kell, biztosítsa
magának a többséget. E szellem a csaknem mindennapi együttlétben észrevétlen
átolvadt Madách viseleti modorába is: az eddig bátortalan, a tömegből örömest
visszavonuló, komoly ifjú, gyakori betegeskedése daczára, a helyzet komikumát
kiaknázni tudó élénk, merész, s barátjaival együtt nemcsak a szónoklat terén
hanem magánkörökben is legörömestebb hallgatott társalgóvá lett.” (Bérczy, l.
XXII. l.) Együtt szerkesztették ők ketten a Nógrádi Képcsarnokot, csípős
epigrammák írott füzetét, melyben sorra kicsúfolták a nógrádi férfiakat,
egymást sem igen kímélve.
Szontagh
ebben ezt az epigrammát írta Madáchra:
Most
liberális vagy, van szellemed és tudományod,
Oly
magasan hordod kis pisze orrod azért.
Várjunk
csak kis időt, míg lész Nógrádban alispán,
Elpárolg
elved s megmarad a magas orr.
Madách és
Szontagh valóban kissé emlékeztetnek Ádámra és Luciferre, kiknek alakjai Goethe
Faustjából erednek, de Madách saját élettapasztalatától elevenednek meg. A
szellemes mentor hatása Madáchra talán eleinte nem nagyon jótékony. Fiatal,
érzékeny, idealista lelkekre amúgy is visszásan hat a világ durva realitásaival
való első érintkezés. Mennél tisztább és sejtelmetlenebb lelkük, annál
kínosabban érzik a valóság és gondolkodásuk közötti ellentétet, ily állapotban
könnyen hajlanak túlzásra és válságba kerülnek. Ennek a tragikumát írta meg
Shakespeare Hamletjében. Az idealista lélek szégyenli idealizmusát, szégyenli,
hogy a világ megcsalta, és dacból szívesen felcseréli idealizmusát cynismussal.
Oly mentor mint Szontagh, kinek nem kell kiábrándulnia, ki élesen lát,
siettetheti és súlyosbíthatja ezt a válságot. Barátunk előtt szégyelljük
illúziónkat és a cynismust mentő, fölemelő bátorságnak érezzük. Madáchnál, aki
korán fejlődik, aki tizennyolc éves korában kilép az életbe, huszonkét éves
korában nősül, harminc éves korában elválik nejétől, ez a válságos folyamat
döntő hatással van egész életére. Nem rendes a lefolyása.
Nem sokat
tudnánk róla, ha a különben oly zárkózott Madách íróasztala előtt nem
könnyítene a lelkén. De szinte magától értetődik, hogy az ifjú, aki már 16 éves
korában írói pályájáról beszél, kinek verseit barátai ki akarják adni, drámáját
eljátszani, most folytatja irodalmi kísérleteit. Ír verseket és drámákat. A
Szontaghhoz írt leveleiben (Összes művek III. k.) több ízben van szó irodalmi
művekről, versgyűjteményekről, melyeket Alsó-Sztregován betegeskedve, elküld
Szontaghnak. Ami a drámákat illeti, a következőkről van tudomásunk:
Jó név és
erény, Commodus, Csak tréfa; az elsőből és másodikból csak töredékek maradtak
fenn, a Csak tréfa megvan egészen; továbbá: Mária királyné, Csák végnapjai,
Férfi és nő. Az utóbbi kettővel akadémiai pályázatban vett részt és Csákkal
dicséretet nyert, de ezt valamint Máriát később átdolgozta, úgy, hogy ezek
eredeti alakját nem ismerjük. A Férfi és nő-t is át akarta dolgozni,
lemásoltatta az Akadémiában őrzött példányból, de az átdolgozás mégis abba
maradt. Mindezekből Mária és Csák, de átdolgozott alakjában, megvan az Összes
művekben, úgyszintén a Férfi és nő. Tudományos dolgozattal is megpróbálkozott.
Palágyi hírt ad „a művészeti értekezésről”, mely 1842-ben származott és
Sophokles drámáival, valamint a drámával általában foglalkozik. Évszámokat nem
sokat tudunk, de mindezeket esküvője előtt írta, mely 1845-ben julius 20-án
volt. Csák végnapjait, mint a kézirat címlapján megjegyezte, 1843-ban írta,
Mária királynét valószínűleg 1844-ben. A Férfi és nővel 1843-ban pályázott, ez
tehát első kísérletei közül való. Még korábbi az első három, melyeket Gyulai
Pál csekély becsűeknek mond és ezért teljesen mellőzött. A Csak tréfa Palágyi
szerint „hatalmas drámai erő elemi kitöréseivel lepi meg az olvasót” (84. l.),
de azóta ő is megváltoztatta nézetét. Tőle tudjuk meg, hogy a versekben kiadott
„Egy őrült naplójából” című cyclust némi átdolgozással és rendbeszedéssel ebből
a drámából mentette meg Madách; ha ez igaz ,akkor ez a cyclus ránk nézve a
legtanulságosabb.
Minden fajta
pessimista érzés helyet talál e naplóban, melyet a költő ironikusan őrült
naplójának nevez Toute la lyre. A kor hitvány, az erő fölemészti magát benne;
az ember hitvány erőmű, melynek fűtése többe kerül, mint az ész megkereshet; az
embernek csak két vezérrugója van, a gyomor és a szem ingere; az ember (vagy
talán az asszony) hízelgő macskafaj, szívébe húzva lappang a köröm; barátság,
hon, szerelem, olyan, mint a készpénz gyanánt forgó váltó, végszámadáskor nem
kell senkinek. A kor házasságrontó, szerelemszövő, tanácsban dús, tettben
szegény Lázár sat. „De szívemnek mégis van vigasza: hogy jobb az ember sohasem
is volt.” Undorral fordul el az emberektől, kik oly émelygően lágymelegek. A
világ egy nagy patkányfogó, ki benne van, rést mindhiába kér, hogy éljen, fel
kell falni társait, a legerősebb végre csak megél. És a szerelem? Mit mond a
szerelemről az ifjú bölcs? Kiábrándult már a szerelemből is? Hogyne! Az
ösztönnek vannak ily tréfás ötletei: hogy elrejtse fondorkodásait, saját maga
ellen fordul. A húsz évesek közt hihetetlen sok a nőgyűlölő főleg a szerelmi
szünetekben. „A lyány bűvös növény, virága oly deli, de elrejtett gyöke
méreggel van teli.” „Oh szerelem, te édes gyötrelem, te kétkedő hit, könnyező
gyönyör... látom most, milyen dőre, hasztalan vagy, de jól esik, hogy lelkemben
lakál.” „Mi vagy te szerelem? Tán égi tűz, miként hiú gőggel dicsekedel? Por
lángja vagy s felforralt vérünkkel, Mint illat a virággal hervadsz el.” „A nagy
Kopernik csillagrendszere legbiztosabb vezér az égen fent, ily biztos rendszer:
emberek között gaznak, csalárdnak tartani mindent.” Az egész gyűjtemény
különben alább olvasható. Nem tudni, miképp vannak meg ezek a drámában, mi a
később toldás, de a szerző pessimizmusa versenyezhet Schopenhauerével, kit
persze nem ismert. Mégis nevezetes, hogy ez a világjárvány még
Balassa-Gyarmaton és Alsó-Sztregován is dúl! Miféle csatornákon került oda?
Byronnak is része lehetett benne, bizonyára Szontaghnak is, még inkább a fiatal
szív idealizmusának, mely beleütközött a valóságba és nem talált a munkában
kiegyenlítő érzéseket. Legveszedelmesebb segítőtársa ennek a fiatalkori
pessimizmusnak a tétlenség. Az élet értékeit munkával kell megszerezni, a munka
sikerében kell megtalálni. Mi dolga volt
a fiatal tiszteletbeli aljegyzőnek, kit nem elégített ki a mulatozás és ki nem
talált semmi tért a munkásságra, kit sűrű betegeskedése még a munka látszatától
is sokszor megfosztott?
Mégis
egyéb is kiviláglik e fiatalkori kísérletekből. Magának ennek a pessimizmusnak
is sajátos a színe, bizonyos philosophiai magaslatra emelkedik, sőt a későbbi
Madách gondolatainak a csírája is lappang benne. Egy helyen azt mondja, hogy a
föláldozás, hon, hit mind oly eszmék, melyek az ész előtt meg nem állnak ugyan,
De mégis
lelkünk égből hozta le
És
közelebb áll Istenéhez a szív,
Mely
mindezeknek volt lakó helye.
S ha a
tapasztalás kiábrándít is,
A megcsalt
szív becsében nem veszít.
Ily
gondolatok már egy tisztultabb fölfogás sejtelmét keltik. Hasonló benyomást
kelt a Férfi és nő című dráma, az egyetlen, mely, mint mondottuk, eredeti
formájában van meg az Összes művekben. A cím, a thema, a feldolgozásra
választott anyag mind ily philosophiai hajlandóságra mutat. A költő a nemek
viszonyait tárgyalja mythikus mese keretében; mythikus keretben philosophiai
gondolatot dramatizálni az Ember Tragédiájának is költői módszere. Herakles a
mű hőse, de Herakles itt mint később Ádám, az emberiség, a férfi képviselője. A
mű mottója: A férfi nagy nő nélkül is, jelzi a szerző gondolkodását, az
erotikus ösztönnek előbb is említett saját maga ellen való lázadását. Mennyi
durvaság van a hős expozitiójában! Herakles megunta nejét és ezt nyíltan,
sokszor megmondja neki. „Még egyszer mondom, vén vagy, nem szeretlek!” Herakles
szereti a fiatal Jolét, de ez ocsmányul
megcsalja. A szerelem átok, ezer ostorral ver meg bennünket, unottsággal,
rabszolgasággal, csalással, csalódással. A sárba ránt bennünket, megöli
lelkünket, testünket. Mikor Herakles a máglyára lép, felkiált:
Szabad
vagyok; és oly szabad: minő
Nem voltam
még: nincsen remény, dicsőség.
Szerelemvágy
keblemben; a nemesb
Szellem
kiküzdött a földnek porából
És nő nem
dúlja föl többé nyugalmát...
Isten
leendne az emberfiakból:
Ha a
szerelem ösztöne s a nővágy
Kihalna
vagy kiforrna kebleinkből.
Íme az
Ember Tragédiájának csírája. Ez lesz Madách életének problémája: Mi az ember
sorsa a földön, miért küzd, mily része van a nőnek e küzdelemben? Mihelyt az
életben egyebet is fog látni, mint szerelmet, már feleletet fog adni e
kérdésre. Most őt magát a szerelem láza égeti és majd minden gondolata e körül
forog. Erős érzékiségű férfiú, mint Schopenhauer aki dühöng a szerelem kínjai
ellen és boldognak képzeli el azt az időt, mikor ez a láz nem fogja gyötörni.
De érdekes és éppen nem egészen mindennapi jelenség Madáchnál, hogy erotikus
korában is minden érzése, minden gondolata philosophiai magaslat felé tör. Most
jóformán az egész embert ismerjük, nemcsak contemplativ természetét, sensibilis
lelkélt, hanem philosophiai hajlandóságát, sőt gondolkodásának irányát is. Sok
mindent megtanult, verset írni, történeti tárgyú romantikus drámákat
szerkeszteni, mindezekben gyönge, jelentéktelen. De nagy erők gyűlnek lelkének
egy részében. A fiatal táblabíró, aki sokat van egyedül, az élet értékén, az
ember sorsán tépelődik és meg-megújuló rohammal ennek a nagy problémának a
várát ostromolja lelke hevével, gondolkodása erejével, kezdődő
élettapasztalata, növekedő tudása mindinkább tökéletesedő fegyvereivel.
Látnivaló, hogy csak egy nagy mű írására van predestinálva.
III.
Hogy
Madáchnak ifjúkori pessimizmusa csak lazán gyökerezhetett lelkében, az
előbbiekből is megértjük, de boldog szerelmes és házasélete is bizonyítja.
1844-ben megismerkedett Fráter Erzsikével, tekintélyes bihari család sarjával,
és a rákövetkező évben nőül vette. Madách anyja ellenezte ugyan e házasságot,
nem tartotta a leányt elég háziasnak Imréjéhez valónak, de csakhamar
belenyugodott és a család csesztvei uradalmát átengedte a fiataloknak. Morvay
írja, hogy a nő szerette a költekező életet, nyílt házat tartott és az öreg
asszonynak így sokszor kellett a hiányt pótolni. De az első évek, úgy látszik,
zavartalan boldogságban folytak le. Imre gazdálkodott és 1846-ban újra megyei
hivatalt vállalt, a főbiztosi állást, mellyel munka és némi fizetés is járt.
Irodalmi tervei úgy látszik elaludtak. E korszakból csak lyrai és elbeszélő
versei maradtak fenn, az utóbbiak abban a romantikus stílusban írva, mely
már-már szünedezik, az előbbiek erős természeti érzésből fakadnak, melyről
eddigi munkáiban nincsen tudomásunk. Petőfi volt rá nagy hatással, de csak a
lelkében szunnyadó érzést keltegette. Egészen más a viszonya a természethez,
mint Petőfié. Petőfi mindent a művész szemével néz és a művész érzésével
alakít, Madách a természethez mint vigasztaló, üdítő hatalomhoz menekül, a
philosophus gondolkodásával mélyed el benne, symbolumként tekinti, néha
istenségként imádja. Lyrájában phanthasticus vonások is fel-feltűnnek. Egyik
legszebb verse, Dalforrás, művésziesen fejezi ki az embernek a természettel
való összeolvadását; itt a gondolat és érzés benső harmóniában vannak és a
nyelvbeli kifejezés is nála szokatlan szépségben simul a tartalomhoz. E
fajtából kevés szebb magyar versünk van. E korbeli érzését tán leghívebben
fejezi ki az Otthon című vers:
Messze
tőlem, dőre földi gondok,
E
küszöbnél meg nem állapodtok
Szent e
hely, kicsiny világom ez;
Messze
tervek, hirnév, aranyálmok
Helyt
bizonnyal ottan nem találtok
A hol
üdvöt a jelen szerez.
Elmerenghetünk
azon a kérdésen, hogy miért kellett Madáchnak házaséletében mindenről
lemondania, mi akasztotta meg írói fejlődését, miért nem folytatta az előbbi
években oly nagy méretű irodalmi működését; de ezekre hiába keresnénk oly
feleletet, mely igazán magyarázna valamit. Fiatal volt, szerelmes volt, örült
az életnek, kis családjának, imádta gyermekeit, irodalmi pályázatainak
sikertelensége bizalmatlanná tehette maga iránt, szóval élte az életet és
egyebekkel nemigen törődött. Jött a forradalom és megzavarta minden magyar
ember életét. Madách tevékeny részt nem vehetett benne, épp 1848 tavaszán
meg-megújuló bajának újabb rohamát kellett ágyban elszenvednie, de azért a
forradalom véres eseményei közelről is érintették. Elvesztette akkor nagy
tehetségű öccsét Pált, aki már 21 éves korában nógrádi alispán volt. Pál
belebetegedett a forradalom izgalmaiba és fáradalmaiba és 1849-ben meghalt. A
költő húga pedig, Madách Mária, férjével, Balogh Károllyal, aki végigküzdötte a
szabadságharcot, menekülni akarván, Lugosnál az olához kezébe került, kik őt,
férjét meg fiát megölik. Végre Madách Imre is bajba került. 1851-ben menedéket ad
egy bujdosónak, de elárulják és 1852 augusztus havában éjjel elviszik Madáchot
fogságba, előbb Pozsonyba, majd innét Budapestre az újépületbe, ahonnét
1853-ban, május elején szabadon bocsátják. De egy ideig még Pesten kell
maradnia, ahol neje is meglátogatja. Végre augusztusban hazatérhetett –
mindössze kilenc hónapig volt börtönben – de nem többé Csesztvére hanem az ősi
kastélyba, Alsó-Sztregovára, ahol ezentúl laknak. Közben családi boldogsága
romba dőlt. Szerencsétlen neje férje távolléte alatt méltatlanná tette magát
szerelmére, lehetetlenné tette, hogy együtt maradhasson vele. 1854-ben
elváltak. Nem is találkoztak többé. A nő túlélte férjét, 1875-ben halt meg a
nagyváradi kórházban.
Mily
hatással volt Madách Imre lelki életére az a sok csapás, mely oly rövid idő
alatt érte, a haza romlása, két testvérének elveszte, a börtön, családi
életének földúlása, ma alig mérhetjük meg. Környezete előtt magába zárja
szenvedéseit. Költeményeiben sem panaszolja el őket. Csak itt-ott világítja meg
éles villám lelke sötétségét. Egy helyen mondja:
Ellenállottam
nőnek, hogy könyörge,
Szerettemet
hallgattam, mint zokog,
Most már
jöhet sorsomnak bármi vége,
Nyugodtan
várom, oh erős vagyok!
Lelkében
megsebezve, még inkább magába vonul. Nem esik kétségbe, de elfásul. A környezete
nem nagy változást vesz rajta észre, sőt úgy tetszik, mintha a család légköre
megtisztult volna. Újra együtt lakik anyjával, ki mialatt fia és neje
Sztregován éltek, más épületben lakik. Madách sokat foglalkozik két nála maradt
gyermekével, Aladárral és Arával, később Jolán is, ki eleinte anyjánál maradt,
hazatér. Vendégek is nemsokára sűrűn jönnek a házhoz. „Látszólag vidám élet
folyt Sztregován, írja Morvay; Imre sohasem volt melancholikus, a politikát és
nejét sohasem említette.” De ez nála nem jelenthetett egyebet, mint hogy annál
mélyebben hordta őket szívében, ott, hol bizony fájt. Hogy még 1857-ben milyen
volt lelke érzése, Szontagh Pálhoz intézett levele mutatja, mely alább
olvasható. Ennél fontosabb okmánya nincsen az ő életrajzának. Szontagh előtt
leveti az álarcot, melyet a világ előtt viselt. A régi pessimizmus újra
föléledt, csakhogy egész más erővel, nem a világ megismerése előtt, mint akkor
hanem miután megismerte. Most saját testén, lelkén tapasztalta, amiről
tíz-tizenkét évvel ezelőtt, hallomás után, képzeletből beszélt. Az ifjú
pesszimizmusa szenvedélyes, néha még tréfás is, néha pathetikus, meglátszik
rajta, hogy az írónak szinte kedve telik benne. A pesszimizmus oly distingvált,
oly arisztokratikus érzés! A mostani keserű, mint az epe, zord, hideg, majdnem
közömbös. Nem kell komolyan venni az életet, nevetni kell rajta: isten is csak
tréfának nézi ezt a földet. A híres emberek, kik országokat vezérelnek,
számítók és képmutatók, csak a tapasztalatlan ifjúság lelkesül beszédjeiken. A
gyermek nem szereti anyját, csak hízeleg neki, hogy játékszert kapjon, vagy
csínját eltakarja. A bűnbánó haldokló megcsalja istenét, a pap, aki áldást mond
a halottra, csak a temetési díjt számolja ki. Később elolvasván ezt a levelet,
azt írja hozzá: „Ujra elolvastam a Pálnak töltött mérget. (Most ő tölt Pálnak
mérget!) Miért nem tartám ezt magamnak? Eh, mit! E méreg igazság, ha tragédia
is s az emberi természet sohasem tagadta meg magát és Ádám a teremtés óta
folyvást csak más és más alakban jelen meg, de alapjában mindig ugyanazon
gyarló féreg marad, a még gyarlóbb Évával oldalán.” (Bérczy, Összes művek, l.
XXXI.) Mikor a levelet írta, benne volt abban a fásultságban, mely eleinte
egészen elbódította. Midőn újra elolvasta, talán egy-két évvel később, már kezd
gyógyulni, mert kezd philosophálni. Már egyetemesít! Beszél az emberi
természetről és annak symbolikus képviselőjéről, Ádámról. A köznapi lelkek úgy
végeznek a fájdalommal, hogy felejtik. A Madáchok a gondolat erejével küzdik
le. Mihelyt az indulatot megértjük, csökkentjük erejét. E sorokban Bérczy
joggal látja az Ember Tragédiájának csíráját. Még csak a csírája van meg,
föltűnik Ádám, Éva, és sejtelme a történelmi fejlődésnek. De még teljesen
pessimisztikus színben. De a gondolat, mely az indulatot már hatalmába
kerítette, folytatni fogja művét. Madách végig fogja gondolni az egész
pessimizmust és ezzel nemesebb spherába fogja emelni. Az Ember Tragédiája
fájdalmában fogamzott meg, de mentől inkább nő az eszme, annál fényesebb lesz.
Midőn azután megszületik, nem a lét ujjongását halljuk ugyan, de valami
fenséges nyugalomnak leszünk tanúi, mely a lemondásból meríti komolyságát, de a
belenyugvásból és eszményből az életküzdelem erejét.
A
zárkózott emberek erősebben szenvednek, mint az expanzivok, kik kitöréseikkel
könnyítenek lelkük terhén, de viszont gyökeresebben gyógyulnak, ha gyógyulnak.
Az indulat nyilatkozásának elfojtása lassan-lassan elfojtja magát az indulatot.
Madách életének tanúi egybehangzóan jelentik, hogy az ötvenes évek vége felé
Madách lelke megenyhült. „A bánkódó, aggódó édes anya, mondja Bérzy, örömmel
látta fia üdülését.” Anyja sokban hasonlított hozzá, nagyon tudta rejtegetni
érzelmeit; Morvay is mondja, hogy Madách csalódását kiheverte és régi
életkedvével humora is visszatért. Szerette a társas együttlétet és néha
napokig együtt mulatott barátjaival. Nyilván más volt, ha társaságban találta
magát és természetes érzéseinek engedte ág magát, és más, ha íróasztala előtt
ült és kereste a kapcsolatot gondolat és valóság közt. Akkor előtörtek érézkenységének
rejtett élményei, fájdalmainak emléke és a nagy kétség, mely azok nyomában
kelt. És a gondolat hosszú keserves küzdelmet vívott azokkal az érzésekkel,
melyek életre keltették. Végre megszűnt a harc. A gondolat kibontakozott és
győzelmesen formát öltött. Így született meg Au Ember Tragédiája és most már
értjük, hogy miért nem írhatott egyebet is, ami ezzel egyértékű. Madách nem
volt művészi természet. Neki az írás kevéssé volt kedves játék, mely saját
magában leli gyönyörűségét. Philosophiai lélek volt. Egy probléma
foglalkoztatta, mióta eszmélkedni kezdett: Az ember sorsa. Eleinte fitymálva
bánt el a súlyos problémával. Kissé játszott vele. El is hagyta, mintha nagyon
súlyosnak találná. De a sors újra ráterelte figyelmét. És ekkor egy nagy erőfeszítéssel,
melynél nagyobbra kevés ember képes,
melynél nagyobb se előbb, se később nem telhetett tőle, mert élete
nyugalma fordult meg rajta, végig gondolta a nagy kérdést és a maga módja
szerint megoldotta. Minden egyéb költői műve mélyen alatta áll ennek a nagy
műnek, mert egyik sem érdekelte igazán. Mihelyt befejezte Az Ember Tragédiáját,
voltaképp élete művét is befejezte. Élete nagy ügyét adta elő e műben. Őt a
gondolat emelte magasra, a szent komolyság és hév, mellyel a gondolaton
csüngött, vonja be a poésis glóriájával. Ez a mű philosophia és költészet; de
nem dráma és művészi tekintetben is fogyatékos. A művészet nem szereti a véres
komolyságot és ez a mű az. Művészi tekintetben utánozta Faustot, és amiben
utánozta, abban gyönge; de a gondolat és annak poésise tisztán az övé. Itt nem
utánozhatott senkit, mert ez ő maga. Ha egy lélek nagy indulata, egy emberi
élet súlyos tapasztalata és egy tehetség megfeszített ereje egy pontban
találkoznak, születik meg ily remekmű.
Még néhány
fenséges verse is sikert, melyek hasonló érzésből születtek, pl. A halál
költészete, mint Az Ember Tragédiája fényes napjának sugaras környezete. De
messze nem világít ez a fény. Madách a nagy művéhez vidám pendant-t akart írni,
a Tündér álmot, derült játékot, melyből egy kis töredék elkészült és nehány
gondolat megmaradt. Ha megírja, nagy csalódást szerzett volna magának és
nekünk. Neki egész mivoltánál és sorsánál fogva egy nagy témája, egy nagy
gondolata volt. Örök dicsősége neki és dicsőségünk nekünk, hogy megvolt benne
az az erő, mely e hatalmas gondolatnak, ez örök témának úgy meg tudott felelni.
IV.
A nagy mű
külső története is érdekes, jelentéséről is néhány szót kell mondanunk. Madách
a művet 1859-ben, febr. 17-én kezdte írni és 1860 márcz. 26-án fejezte be.
Szokása szerint senkinek se szólt róla, csak miután befejezte, mutatta meg
Szontághnak. Szontágh buzdítására Jámbor Pál képviselőtársát fölkérte, vezesse
el Arany Jánoshoz: az ő ítéletét akarta hallani, tőle tette függővé irodalmi
pályáját, ha az ő ítélete kedvezőtlen, a szerző tűzbe dobta volna művét s Ádám
utolsó álmát a purgatorium lángjai közt álmodta volna végig, de egyebet se írt
volna többé. Arany János, midőn az első sorokat elolvasta, a maga finom stílus-
és formaérzékével megijedt Madách nyelvétől és versétől és kedvetlenül
abbahagyta az olvasást. Midőn Jámbor sürgette véleményét, újra elővette és most
végigolvasta. Végigolvasván, azonnal fölismerte a mű kivételes nagy értékét.
Neki köszönjük, hogy a mű megmaradt és gyorsan érvényesült. Tompának azt írja
Arany, hogy egy igazi talentumot fedezett föl Madáchnak, hogy műve úgy
conceptióban mint compositióban jeles mű; csak itt-ott a verselésben meg a
nyelvben talál némi nehézkességet, de így is, amint van, egy kevés
külsimitással, „irodalmuk legjelesebb termékei közt foglal az helyet.” (1861
szept. 12.) Ő ajánlja föl a művet a Kisfaludy-Társaságnak kiadásra, mely az
ajánlatot örömmel fogadja és a költőt már
1862 elején tagjai közé választja. A mű 1862 elején jelent meg, miután
Arany János szerető gonddal végezte rajta a szükségesnek vélt simitásokat. Már
a következő évben új kiadás kellett és a költő halála után jelent meg a
harmadik kiadás. Azóta sok kiadása jött és a mű tömérdek példányban terjedt el.
Mi e harmadik kiadás után nyomattuk le a művet ebben a kötetben, de még egyszer
összehasonlítottuk a költő kéziratával, mely néhány kétes helyen eligazított
bennünket. Talán sikerült a művet a szövegbe belopózott néhány makacs
sajtóhibától is megszabadítanunk.
A műről
csakhamar irodalmi viták indultak meg, melyek főleg a mű jelentése, célzata
körül forogtak, egyes mozzanatait magyarázták és a világirodalom néhány hasonló
művével Fausttal, Kainnal stb. összehasonlították. Arany János, Szász Károly,
Erdélyi János, Bérczy Károly, Riedl Frigyes, Haraszti Gyula, Greguss Ágost,
Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Morvay Győző, Palágyi Menyhért, Körössy György és
mások foglalkoztak vele. E sorok írója is több ízben írt róla, először a
„Reform”-ban 1871-ben, azután Beöthy Zsolt Képes Irodalomtörténetében, végül
pedig kiadta a szöveget részletes jegyzetekkel és magyarázatokkal 1900-ban. A
színpadra Paulay Ede alkalmazta és 1883-ban szept. 20-án adta először. Azóta
folytonos műsoron maradt, mint egyike a legnépszerűbb daraboknak, mely mindig
megtölti a nézőteret.
E hely
részleges magyarázatokba és méltatásba nem bocsátkozunk, még kevésbé másokkal
való vitatkozásba, csak az előbb említetteket kell kiegészítenünk, hogy a művet
mintegy beleillesszük a szerző lelkének fejlődésébe, melyet a mű megírásának
időpontjáig feltüntettünk. A Szontágh-oz intézett levél alján írt jegyzet
tényleg elvezet a műnek majdnem küszöbéig. Benne van a gondolat, hogy az ember
idők változtával maga nem változik,
mindig gyarló marad, a még gyarlóbb Évával oldalán. A pessimismus szereti
tagadni a fejlődést, mint Schopenhauer is, míg Leopardi nem fejlődést lát az
emberiség történetében, hanem hanyatlást, süllyedést. De benne van ama
jegyzetben a gondolat mythosi formája is, az első ember régóta képviselője az
emberi nemnek, Ádám: az ember. Csak tovább kell haladni ezen a nyomon és
feltüntetni a mindig egyformán gyarló embert a történet folyton változó
színpadán. A költemény csírájában benne van a költemény majdani formája: a
világtörténet folyamában föl fogja tüntetni az ember változatlan természetét és
sorsát. Ez a mű históriai képek sorozata lesz, melyest a philosophiai gondolat
tart össze, mely egy philosophiai gondolatot bizonyít. De ez a philosophiai
gondolat nem az, mely Madách előtt lebegett, midőn azt a jegyzetet írta.
A
pessimisták mind egy nagy ellentmondás súlya alatt roskadoznak. Álláspontukból
következik, hogy tagadniok kell az élet értékeit, de ezt a tagadást mégsem
szeretik kiterjeszteni a maguk mesterségére, a pessimista philosophiára. Minden
hiú a világon, kivéve e hiúság fölismerése. Sem Schopenhauer, sem Hartmann nem
tagadják, hogy philosophia, művészet az élet igazi java, mely többé-kevésbé
megvigasztalhat hitványságaiért. Leopardi kívánkozott a halál után, de amíg él,
gyönyörűséggel faragja csodaszép verseit, melyekben neki is, nekünk is örömünk
telik. Ugyanez az ellentmondás más formában is föltűnik. A pessimista, mint a
mi Madáchunk is, haraggal fordul embertársai ellen, akik rosszak és korlátoltak
és gyöngyék. De ő! a pessimista? Csak nem olyan, mint a többi? A pessimismus
aristokratikus érzés, Schopenhauer kénytele elismerni, hogy a természet, mely
többnyire tucatmunkát termel, néha remeket is alkot és csak azzal
vigasztalódik, hogy ezek a remekek nagyon ritkák, az életben alig találkoznak,
tehát nyugodtan szidhatjuk az embereket és az életet. Midőn Madách a
költeményét formálja, ebbe az ellentmondásba ütközik bele és ha nem csalódunk,
ez hozzájárul, hogy pessimismusából kigyógyuljon. Költeménye nem azt az eszmét
fogja föltüntetni, mily egyformán gyarló az ember az egész történeten
keresztül, hanem mily gyarló a tömeg, a nagy, a kiváló, a hatalmas egyéniséggel
szemben. Ez a költemény föl fogja tüntetni a nemes egyéniség küzdelmét a
nemtelen nagy tömegért, mely meg nem érti, kicsúfolja, cserben hagyja. Ádám nem
az emberiség képviselője lesz, hanem a nemes emberiségé. Sorsa nem az, hogy
mindig egyformán gyarló, hanem, hogy egyformán hiábavaló küzdelmet vív az
emberiségért, melynek baján nem lehet segíteni.
Az Ember
Tragédiája a nemes nagy lélek tragédiája. Épp ezért lehet: tragédia. Ha Ádám
csak gyarló ember volna, akkor története nem tragédia, hanem komédia volna.
Ezen az állásponton áll Madách a Szontághhoz írt levélben, a világ csak isten
tréfája, csak rút komédia. A jegyzetben már más gondolat forr, ott határozottan
megmondja, e méreg igazság, ha tragédia is. Miért tragédia? Ezt még nem tudja,
de csakhamar meg fogja tudni. Mert van nemesség, léleknagyság a földön, vannak
értékek, csakhogy az emberiség mint tömeg meg nem érti őket.
És mi a
lelki nagyság jellemző vonása? Hogy eszmék után indul, hogy nem süllyed el a
sárban, hogy az eszme ereje fölfelé viszi. A nagy ember küzd eszméi
megvalósításáért. Ez a gondolat már ifjú korában zsong Madáchban, most
kibontakozik. Az emberiség története nemünk kiválóinak eszmékért folytatott
küzdelme. Néha a legjobbak is elernyednek, mint pl. Róma hanyatlása korában, de
akkor is a jobbak lelkében nem hal ki az isteni szózat, hallják, bár csak mint
távoli, sejtelmes zenét. A nemes lélek nem magáért él. Mindnyájan magunkért is
élünk; de amíg csak magunkért élünk, nincs történet, nincs történeti élet. Az
emberi történet előáll lelkünk ama jobbik, nemesebbik részéből, mellyel
egymásért, másért, eszmékért élünk és küzdünk. Ennek a törekvésnek a képviselői
a nagyok. Ő bennük lelküknek ez a része az erősebbik. Ezért járnak elöl a történeti
küzdelemben. Tragédiájuk is ezzel más színt ölt. Előre viszik az emberiséget,
csak ők maguk egyénileg nem találnak boldogságot a földön. Az emberiség oly
gyarló, hogy szinte akarata ellenére kell őt boldogítani, mint a gyermeket, aki
nem érti meg nevelője célját. És oly háládatlan is, mint a gyermek. Jótevői
ellen tör. Nem érti meg a nagyok eszméit, elferdíti, sárba rántja. Csak lassan
mozdul előre. És közben elvérzenek a nagyok. De nekik egy nagy vigasztalásuk,
egy nagy jutalmuk marad, melytől senki meg nem foszthatja őket. Saját nemes
voltukat érzik. Ha csalfa eszméért küzdöttek is, de küzdöttek: ha elbuknak is,
a küzdelem emléke fölemeli őket. Ádám mondja a XIII. színben:
Bármi
hitvány
Volt
eszmém, akkor mégis lelkesített,
Emelt, és
így nagy és szent eszme volt.
Mindegy,
kereszt vagy tudomány, szabadság
Vagy
nagyravágy formájában hatott-e,
Előre
vitte az embernemet.
De ha ez a
fölfogás enyhíti is a pessimismust, melynek alapérzéséből a mű kétségtelenül
fakadt, még egy kérdés marad hátra. Egy sötét árnyékot elűztünk, hiszünk az
emberi lélek nemességében, mely eszmékért tud hevülni, de mit érnek maguk ezek
az eszmék? Micsoda eredményt szülnek az emberiség történetében? Merre megy az
emberiség? Mely cél tűnik föl előtte?
A műnek ez
az oldala pessimistikusabb. A költőt nagy kétségek gyötrik. Végigmegy a
történeten és addig, míg a jelenhez ér, megnyugtathatja lelkét a nagy eszmékért
folytatott küzdelem képével. Az ókorban a fáraók óriási épületeket emeltek, de
leigázták a népet; ezzel szemben a görögök meg akarták valósítani a nép
szabadságát. Se azok az épületek nem maradandók, se a népszabadság nem tudott
meghonosodni. Elbukott Egyiptom, el Görögország. Lankadás szállja meg az
emberiséget és Rómában az élvezet karjaiba veti magát. Ott sincs nyugta, maradása.
Új eszme támad, a kereszténység benső, lelkes hatalma. Ez is eltorzul. Fejlődik
a tudomány, de nem bír érvényesülni, az életen uralkodni. Későbbi kor valósítja
meg a tudomány igéjét és szabadságot hoz a földre. Ez a mi korunk. Idáig hősök
vitték előre az emberiséget. Fárao, Miltiades, Tankred, Keppler, Danton, most a
tömeg uralkodik. De boldogtalan. Az erős nyomja a gyöngét, az erkölcs elvész.
Mi lesz ezután? Eddig ellentétek fonalán haladt az emberiség, a zsarnokságot
fölváltotta a népszerűség, a népért való életet az önző élvezet, az élvezetet a
vallás, a vallást a tudomány, az elméletet a gyakorlat, ha így tovább haladunk,
a mai kor féktelen individualizmusát föl fogja váltani valamely kommunisztikus
rendszer, a falanszter-világ. De meg fogja-e az változtatni az emberi
természetet? Az lehetetlen. Mi lesz akkor Elhagyhatjuk-e a földet, melyhez a
természet kényszere köt bennünket? És még egy aggodalom réme fenyeget. Ez az
anyagi világ a romlásnak van szánva, valamikor a nap ki fog hűlni, életföltételeink
cserbe fognak bennünket hagyni, az emberiség el fog satnyulni és ezzel
lealjasodni. Vége lesz a küzdelemnek,mert vége lesz az emberiség életének. A
jelen is sötét, de a jövő fekete. Mindenképpen el kell pusztulnunk. És így
nézve a dolgot, a mű nyilván velejében a kétségbeesés evangeliumát hirdetné.
De ha a
költő szándékát meg akarjuk érteni, mégis különbséget kell tenni a költemény
azon jelenetei közt, melyek a múltat ábrázolják, és azok közt, melyek a jövőre
vonatkoznak. Amit nekünk a múltról mond, az tény és tényről lehet ítéletet
mondani; de amit a jövőről beszél, azt maga sem tekintheti ténynek, legfölebb
sejtésnek, kérdésnek, és mit csak sejtünk, arról nem lehet ítéletünk, csak
aggodalmunk. Madáchnak aggodalmai, kétségei vannak az emberiség jövőjét illetőleg.
A múltban lát fényt és árnyékot, a jelenben sok-sok árnyékot, a jövőben fél az
éjtszakától. De ezt nem nevezhetjük pessimismusnak. Az emberi nem elpusztulhat,
és akkor persze vége mindennek, de ameddig emberek leszünk, az ember nevét
megérdemeljük, addig küzdés a sorsunk és dicsőségünk. Az ember rendeltetése
küzdeni eszmékért, az emberiség érdekében, még akkor is, ha a küzdőnek el kell
véreznie a küzdelemben, még akkor is, ha ezért semmi jutalom sem jár neki, még
akkor is, ha maguk az eszmék is, melyekért küzd, csalódásnak bizonyulnak. Ez
nem a pessimismus tanítása, mely oly közel áll a quietismushoz. Ez persze nem
is a gondtalan optimismus szava. Ez a XIX. század evangeliuma, melyet a nagy
Madách a magyaroknak hirdetett abban az időben, midőn ezen a földön a magyar
még csak nem is küzdhetett. Így győzte le Madách a saját és nemzete
pssimismusát.
Hogy ez a
költő nézete, tendentiája, művének eszméje. kitűnik a mű utolsó jelenetéből. A
történeti jeleneteket Lucifer mutatja meg Ádámnak, ki miután a legszörnyebbet
látta, a kimúló földet és rajta az eszkimóvá aljasodott embert, álmából
fölébred és a rettenetes álomkép hatása alatt véget akar vetni életének. Ekkor
Éva is fölébred, ő, aki nem álmodott semmit és megsúgja Ádámnak, hogy anyának
érzi magát. Ádám térdre hull isten előtt és legyőzöttnek vallja magát. Nem
fogja magát megölni hordani fogja az élet terhét, elébe megy a történeti
életnek, követni fogja az Úr parancsát, küzdeni fog és bízva bízni.
Ezen a
magaslaton föltárul előttünk a költemény teljes értelme. A nőnek is szerepe van
a férfi küzdelmében. Ama sejtelmes jegyzetben kimondta, hogy a még gyarlóbb Éva
van mindig a gyarló Ádám oldalán. Most gondolatának ez a része is megnemesül és
igazabbá lesz. Éva mindig ott van férje oldalán, osztozva nemcsak bűneiben,
hanem erényeiben is, de rendesen valamivel jobb mint a férfi. Az egyptomi
jelenetben hű, szerelmes hő, Görögországban tiszta lelkű a tiszta Miltiades
mellett, Rómában kéjhölgy, de az ő lelkében ébred a szebb múlt és jövő
sejtelme. Mint Izaura le tud mondani a világról mint Kepler neje megcsalja
ugyan férjét, de mégis jobb udvarlóinál, meg tudja bánni bűnét. Ebbe a részbe
rejtette a költő saját élete tragédiáját. A francia forradalomban kettős
alakban jelen meg, mint a forradalom fölgerjedt némbere és mint a múlt
hagyományainak kegyeletes őrzője. Ő kívüle áll a történeti életnek, ő nem
álmodja Ádám álmát. Ő a természet örök élete, ő az érzés, ő a világot fenntartó
szerelem, ő biztosítja a jövőt. Ő áll közelebb Istenhez. Midőn Ádám a költemény
végén az Úr szavának értelmét csak gyanítja, ő érti. Ő az ifjúság, a dal, a
szépség. Nem vesz részt a küzdelemben, de a küzdő nemes erejét ő őrzi. Őnélküle
a világ rideg volna, megérthető de elviselhetetlen. Ővele a titok, a földöntúli
jő a világba és ezzel válik teljessé au élet. Ő az égi szózat a földi életben.
Az ember
élete rejtelmes. Nem tudjuk végét, nem ismerjük rendeltetését. Szenvedelmeink a
sárba húznak bennünket. A tömeg támolyogva megy előre, nem tudni mely cél felé.
De a jobb lelkekben isteni szikra van, lelkesedés, önfeláldozó küzdelem az
emberiség javára. E küzdelemben elvérezhetnek, de mindig támad, aki a zászlót
fölragadja és előre megy. Így halad az emberiség előre, a férfiú és a nő, a
szerelemben egyesülve és a szerelemben újjászületve. A hideg ész, Lucifer,
mindent megért, csak ezt, a szerelmet, nem érti meg. Ez a mű vezérgondolata.
Ez nem a
gyermeki idealismus világfölfogása. Ez is idealismus, de a látó, a resignált, a
csalódásokon keresztül ment, az öntudatos idealismus világa. Ezt nem fenyegeti
semmi veszély, mert mindent tud, amit tudhatni, és mindenről lemondott, ami
kedves ámítás az emberi életben.
Ez az
ember szerelmi és történeti életének fenséges harmóniája. A szerelem fenntartja
a nemet és a férfiú küzdelme előreviszi, de előreviszi, mert szeretni tud.
Így
tisztult meg Madách lelkében az a pessimismus, melyet életének első
tapasztalatai és későbbi balsorsa ébresztettek lelkében. Saját életéből indult;
de gondolata fölemelkedett az emberiség egyetemes gondolatához, az igazsághoz.
Élete végén
pedig az a boldogság érte, hogy amit magányos óráiban mint próféta átérzett azt
új életre ébredő nemzete magáévá tette és ezzel azt a boldogító megnyugvást
szerezte neki, hogy milliók gondolatát kimondotta és nem hiába élt.
V.
Ugyanabban
az évben, melyben nagy művét befejezte, Magyarország újjáébredő politikai élete
őt a közélet porondjára szólítja. Elképzelhetjük, hogy a műnek hatása volt
magatartására. Ő, ki a negyvenes években oly távol maradt a tevékeny élettől és
az ötvenes években tétlenségre volt szorítva, most hogy megingathatatlan béke
költözött lelkébe, kötelességének tartotta leszállni a philosophiai
contemplatio magaslatáról és részét kivenni a becsületes küzdelemből, melyet
minden jobb lélek kötelességének hirdetett. Élénk részt vesz a föltámadt megye
mozgalmaiban, föllép mint képviselőjelölt és 1861 márczius 21-én egyhangúlag
képviselőnek választották. Az országgyűlésen is csakhamar felszólal és május
28-diki beszéde, melyben férfias határozottsággal, erővel és elmésen is a
határozati párt álláspontját védi, egyszerre rátereli a közfigyelmet. És mintha
a sors egyszerre akarta volna kárpótolni hosszú szenvedéseiért, ugyanabban az
évben kel föl irodalmi dicsőségének napja. Már 1862 elején megválasztja a
Kisfaludy Társaság tagjának, 1863-ban az Akadémia. Mindkét helyen siet
székfoglaló értekezést tartani, amott elmélkedéssel „Az aesthetika és
társadalom viszonyos befolyásáról”, emitt „A nőről különösen aesthetikai
szempontból”. Látni való, hogy Az Ember Tragédiája eszméi tovább zsonganak lelkében,
hiszen amit játékszernek, vagy dísznek szokás az életben tartani, annak ő
világtörténeti szerepét ismerte föl és fejtegeti.
Még előbb
új drámai műveket írt. Alighogy befejezte Az Ember Tragédiáját, hozzáfog Mózese
megírásához. (Megkezdi 1860 jun. 9., befejezi 1861 nov. 16.) Ugyanakkor Csák
végnapjait dolgozza át és mindkettővel akadémiai jutalomra pályázik. De mindkét
művel csak dicséretre tesz szert. Még 1859-ben egy Civilisator című paródiát
ír, melyben erős gúnnyal a Bach-rendszert állítja pellengérre. Néhány
elbeszélése is ebből az időből való. Mindezekben a művekben a kiváló férfiú
jelességei egyben-másban érvényesülnek, de tiszta műalkotást nem hoznak létre.
Madách a közönséges dráma terén mindig bizonytalan lépésekkel jár. Hiányzik
benne a művészi temperamentum, a művészi forma készsége, és főképp a drámaíró
éltető ereje. Élő alakot a színpadra állítani nem tud. Az Ember Tragédiájában
nagyszerű symbolumokat alkot, melyeket a gondolat heve és ereje éltet; ott a
nagyon is individualis rajz ártana a mű jellegének és hatásának. Mózesben
megkívánnók a nagy reformátor élő alakját és ez nem telik Madáchtól. Mózes
inkább dramatizált eposz, mint Az Ember Tragédiája dramatizált philosophiai
eposz. Mózesben is megragadó részletek akadnak. Mózesnek, a népvezérnek, a
csőcselék néppel való szembeállítása emlékeztet a főműre, a nép bűnhődése pedig
a magyar viszonyokra. Mózes nyilván oly részlete a főműnek, melyet már nem
tudott abba beleilleszteni és azért külön drámává próbálta alakítani. Mózes az
emberiség nagyjai közül való, aki azok sorsában részesül, mikor háládatlan
népért küzd és meghal, mielőtt az ígéret földjére tehette volna lábát. A magyar
történetből vett drámáinak is az a bajuk, hogy a költő nem tud egy főalak köré
csoportosítani mindent. Azon fölül ezek magukon viselik még első keletezésük
idejének romantikus vonásait, melyeken a későbbi átdolgozás sem tudott sokat
változtatni. Csákban egy ifjúnak a királyleány iránt érzett vad szerelme
egészen kiforgatja a művet történeti jellegéből. De ebben a műben is a
symbolikus részek, pl. Csák halála, mely jelképe a magyar történet tragikus
sorsának, a fenségesnek hatását teszi.
Madách
mint Az Ember Tragédiájának írója marad meg lelkünkben. Egyéb művei csak azt a
fájdalmas érzést keltik bennünk, hogy nagy lelke és nagy tehetsége sajátos
viszonyaink közt nem fejlődhetett tovább. Ha Madách pezsgő irodalmi és nemzeti
élet légkörében él, mely folyton izgatja és igazgatja, ha eleven kölcsönhatásba
lép a közönséggel, mely szókimondásra készti és minden erejét kelti, lelkének
egyéb, szunnyadó tehetségei is kifejlődhettek volna. Aki a Dalforrást, a Halál
Költészetét írta, a philosophiai lyra egész birodalmát meghódíthatta volna.
Humora és satyrája is külön alkotásokra praedestinálta. De elszigetelten,
elzárkózva élt és majdnem minden külső inger és támasz nélkül kellett
fejlődnie. Innét érdessége, a formában való fogyatkozása és szűkszavúsága.
De talán
innét van, hogy ez a magányos fa oly magasra nőtt és annyira ellátszik a
messzeségbe. Ki tudja, fejlődhetett volna-e így, ha zajos élet körében él, mely
folyton izgat, de meg is akaszt bennünket? Minden jelességgel velejár bizonyos
fogyatkozás. De az nagy dolog, ha valaki a fogyatkozásaival megférő jelességet
annyira ki tudja fejleszteni, mint a mi Madáchunk.
Most még
csak élete végét kell elmondanunk, mely dicsőségének föltűnése után oly gyászos
hamarsággal következett be. Már 1863-ban újra elővette régi betegsége és
székfoglalóját az Akadémiában nem maga olvashatta föl. 1864 szeptember havában
mindinkább rosszabbodik állapota. Akkor elküldi Aladár fiát Pestre, hogy
megkímélje haldokló atyja bús látványától. Október 2-án a halál megváltja
tűrhetetlenné vált testi szenvedéseitől. Nyugodtan várta halálát. Utolsó
napjaiban mindent elrendezett. Édesanyja, Szontágh Pál, kisebb gyermekei és
testvérének gyermekei virrasztottak halálos ágyánál. Halála előtt néhány
pillanattal édesanyja kezét csókolta, hátravetette fejét és meghalt.
Reája is
illik, amit Schopenhauer mondott, midőn halála előtt láthatta, hogy nagyságát
elismerik: Si quis totam diem currens, pervenit ad vesperam, satis est. Ha
valaki egész nap sietvén, este megérkezik, meg lehet elégedve. Neki korán
esteledett, de megérkezett. Műve nem közönséges irodalmi mű maradt, melyet
olvasunk és félreteszünk; behatolt az a nemzet gondolkozásába és fejlődésünk
jótékony erőmozzanatává lőn.
(Forrás:
Alexander Bernát Előszava - Madách Imre munkái – Sajtó alá rendezte és
bevezetéssel elláta Alexander Bernát - Bp., Franklin-Társulat Magyar Irod.
Intézet és Könyvnyomda 1904.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése