Forrás: http://www.vadludsokadalom.hu/
Elhallgat
a madár is, minden alszik,
Fenn
szürke ég, lenn hófehér, kihalt sík.
Fekete
hollók, sok zord éji folt,
Vájják a
hó jegét nagy csőreikkel.
Egyszerre
fönn az égen zaj rikolt,
Lármázva
jő, vadlúd-csapat tűnik fel.
Mind nyúlt
nyakakkal megriadva rebben,
Mint a
kilőtt nyíl egyre sebesebben
S szárnyuk
nyomán süvölt a levegő.
A bús
zarándokraj merengve szárnyal
Erdőkön,
ólmos óceánon által
És a
vezérük olykor tűzbe jő,
S
serkentve röptük felzúg sírva, fájón.
A karaván
szétgombolyul elül,
Mint két
szalag s egyszerre szétterül
Szárnyas
háromszögük a láthatáron.
Lenn háziludak
csapata zajog.
Lomhán
topognak, lábuk összedermed,
Terelgeti
egy rongyos, árva gyermek
És lassan
ingnak, mint nehéz hajók.
Figyelnek
a búcsúzó kósza neszre,
Fejük
kinyújtják s nézik, egyre nézik
A vadludak
iramló szökkenésit
És vágynak
ők is szállni messze-messze.
Emelgetik
a szárnyukat erőtlen,
Ágaskodnak
s a zajt remegve hallják
És
összezsibbadt, átfülő erőkben
Sajogva
kél az álmodott szabadság.
A lanyha
partok messze tájak álma,
A hómezőn
riadt vággyal sivítnak
S
jajongva, a bús égre kiabálva
Soká
felelnek tűnő társaiknak.
(Ford.: Kosztolányi Dezső)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése