 |
| Mednyánszky László: Havas táj |
Meredt,
fehér a sík, még zajt se hallani.
Nagy
némaság; az élet összedermedt.
Az
elhagyott erdőn nehány kivert eb,
A zúzmarás
fák közt vadul csaholva nyí.
Pihen a
dal, a gyöp kiszáradt mindenütt.
A tél
tarol az árva rózsaparton.
A meztelen
fák, mint megannyi fantom,
Az égre
görbesztik fehér csontváz-kezük.
Sietve
száll a nagy, halotti holdkorong,
Minthogyha
fáznék a magányos űrben.
A
pusztaságra bámul kimerülten,
S hogy
látja, mily kiholt, búsan tovább bolyong.
Ránk
szórja jéghideg, fagyos sugárnyilát.
Sápadtan
és kísértetin világol.
A hó
sziporkát hány, az éjbe távol
Oly
babonásan ég a szürke holdvilág.
Ó gyilkos
éjszakák, madár-ölő idők!
A fákon a
jeges szél zúgva nyargal.
A madarak
várnak fagyott inakkal
S a lombos
ág alá vágynának szállni ők.
A pőre
gallyakon ón-kérgű jégeső.
Ott ülnek
és gubbasztva, lesve néznek.
Forgó
szemekkel várva a sötétet
S a hó
fehér, fehér s az éjjel sose jő.
(Ford.:
Kosztolányi Dezső)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése