Garády Viktor (1857-1932): Kenyeres pajtások

Valami két esztendővel ezelőtt került hozzám mind a kettő. Az egyik, a sün, egy szép nyári estén, a sárosdi vasúti állomáson. A vonatot vártam s eközben a szomszéd árok mentében sétálgattam. Onnan gyönyörködtem a nyugati égalj nézésében.

Káprázatos szép kép tárult elébem. Nekem úgy tetszett akkor, mintha a zöldes-kék égbolt peremén rózsaszínű hegyek ágaskodnának, tornyosulnának a magasságba. A hegyek tetején pedig tündöklő ormokon, színaranyból való rengeteg nagy város ragyogna felém. Tengernyi toronnyal, kupolával, hatalmas bástyafalakkal, égbe nyúló palotákkal.

De az esthajnal pírja csakhamar elenyészett s vele eltűnt a tündérváros is. A ragyogó, ékes felhők nemsokára szürke színt öltöttek. Szürke lett lassankint az égbolt, szürke a levegő, szürke az egész táj s az alkonyat áhítatos csöndjében egyszer csak megszólalt a tücsök valahol a rónán és hangos cirpeléssel jelentette, hogy beköszöntött immár az est.

Ekkor valami zörgés ütötte meg a fülemet. Az árok partján, az akác-sövény alatt támadt. Ki volt, mi volt? Hát egy tüskés disznó. Hogy odafigyeltem, épp az ormánykáját dugta ki a pázsitos tisztásra. Szimatolva bökdöste hol ide, hol oda, s amikor már megbizonyosodott róla, hogy nem forog veszedelemben, egyszer csak kisurrant a sövény alól és künn termett a tisztáson.

Dehogy nem forgott veszedelemben! Ugyanabban a pillanatban odanyúltam a botommal és a halálra ijedt sün hirtelen összegömbörödött. Ekkor fogtam a zsebkendőmet, s rágurítottam a csöpp jószágot. A kendő négy csücskét összefogtam és vittem haza. Persze, nem törődtem vele, hogy ki szoptatja meg majd azt a négy vagy öt szerencsétlen kis árvát, akik hasztalan várják majd anyjukat otthon, az ő meleg vackukban, a sövény alatt…

A másik, a teknősbéka lenn, a dalmát tengerparton vetődött utamba. Egy rekkenő nyári reggelen. Valami tengerparti ligetben őgyelegtem, s amikor már jó messzire elbandukoltam, le csaknem a tenger habjáig, és meguntam a sok járást, nagy olajfa árnyékában telepedtem le. Onnan néztem a föl-fölcsillanó tenger végtelen síkját, a messzeségben kéklő szigeteket és hallgattam a kabócák vidám muzsikáját a fejem fölött.

Egyszer csak valami hirtelen zaj támadt mögöttem. Mintha kő zuhant volna le a szomszéd szikláról és odagurult a mellettem terpeszkedő nagy agave tövéhez. Ki volt, mi volt? Hát egy jókora nagy teknősbéka.

Nyilván nagyon a szélére talált lépni a fölöttem meredező sziklának, s így esett meg vele aztán, hogy lepottyant a magasságból. Nem vetett számot azzal az okos közmondással, hogy aki nagyot hág, nagyot is esik. A hátára esett az istenadta és bárhogyan is erőlködött, vergődött, hányakodott, kárba veszett minden fáradsága. Sehogy sem bírt a négy lábára állani.

Megkönyörültem rajta és fölállítottam. Olyan forró volt a rajtavalója, tudniillik a páncélja, mintha akkor vették volna ki a kemencéből. Bizonyosan egész reggel a napon sütkérezett, s a déli nap heve szinte izzóvá tette. Mikor megfogtam, alig bírta ki a kezem a nagy meleget. De azért mégsem eresztettem el. Fogtam és hazavittem…

Így került hozzám mind a kettő, valami két évvel ezelőtt.

És azóta itt éldegélnek kettecskén a szobámban, a könyvek, folyóiratok, újságok között, a sün bizonyosan a sárosdi vadvirágos rétekről, aranykalászos rónákról, a teknősbéka pedig a zsályaillatos dalmát berkekről, kék hullámos tengerről álmodozva.

Csöndesen, békésen, nyugodtan megvannak a maguk rabságában. Annyira megszokták egymást, hogy a sün bizonyosan teknősbékának, ez meg sünnek nézi társát.

Hanem hát ennek is megvan a maga oka. Nemigen háborgatják egymást, az egyik sincs terhére a másiknak. Mert nappal, amikor a sün alszik, a teknősbéka többnyire ébren van. Éjszaka pedig, mikor a teknősbéka elszendereg, a sün rendesen elvirraszt másnap reggelig.

Ritkán esik meg, hogy mind a kettő egy időben van ébren. Legfölebb akkor, hogyha úgy estefelé fölzavarom a sünt. Egyet rántok a fülecskéjén.

- Hé, kelj föl már, a pajtásod szörnyen unatkozik!

Amilyen ostoba a teknősbéka, úgy látszik, azért mégis megérti a szavamat. Hiszen már jó két éve, hogy folyton ezt hajtogatom a sünnek:

- Hé, kelj föl már, a pajtásod szörnyen unatkozik!

A teknősbéka ilyenkor egyet lök a testén és szép lassacskán elővánszorog a kuckóból. Nesztelenül csoszog felém nehéz, páncélos köntösében. Azután fölveti fejét és bambán hunyorgatja rám apró, fekete szemét.

Tudja, hogy ilyenkor tejbe áztatott zsemlyét kap tőlem. Bizonyosan ez csalogatja hozzám, valahányszor a sünt fölébresztem.

Ekkor mind a ketten hozzálátnak az evéshez. A teknősbéka nyimmel-nyámmal eszik. A sün nagy mohón nekidől az elébe rakott eledelnek. Amíg a teknősbéka egyet nyel, addig a sün tízszer annyit legyömöszöl örökké éhes bendőjébe. Ezért aztán sokszor megesik, hogy a sün a teknősbéka részét is elkapkodja. A teknősbéka azonban ezt nem veszi zokon tőle. Beéri ő kevéssel is.

Azután szép csöndesen föl és alá sétálgatnak a szobában. A teknősbéka lassan csoszog. A sün, bár sietni szeretne, vele cammog, zörgetve, kopogtatva tüskéivel a padlón. Majd meg-megáll és türelemmel lesi, amíg egyet lódít a testén nehézkes járású pajtása. Nekem úgy tetszik ilyenkor a sün, mint valami életerős fiatalember, aki gondos odaadással kísérgeti ingadozva lépdelő öregapját az utcán.

Van is valami megható ennek a két állatnak a kölcsönös szeretetében. Sokszor elnézem őket és álmélkodva kérdem magamban:

- Vajon megérti-e egymást ez a két állat? Hiszen ha nem alusznak, csaknem mindig egy akaraton vannak!

Együtt esznek, együtt sétálgatnak. Ha a teknősbéka pihenőre tér, a sün elkíséri őt a kuckójába. Addig gunnyaszt mellette, amíg pajtása el nem alszik. Reggel, ha a sün már belefáradt a sok éjjeli futkosásba, odasompolyodik a teknősbékához és szép csöndesen elszendereg. Előbb azonban odadörgöli tüskéit a pajtása testéhez, mintha mondani akarná neki:

- Ébredj föl már, álomszuszék. Most rajtam a sor. Te meg eredj a napra sütkérezni!

A nap! Az irányítja az ő életmódjukat. A teknősbéka imádja. A sün iszonyodik tőle. A teknősbékának a verőfény, a sünnek a sötétség az élete, mindene. Napsugár nélkül a teknősbéka bizonyosan elsorvadna, elpusztulna. A sünt pedig a napfény megőrjítené. Ez annyira idegessé teszi őt. Azért is búvik el a kuckójába, az újságpapíros alá, mihelyest az első napsugár áttör az ablak függönyén.

Egyébiránt, ami a természetüket illeti, nagyon távol esnek egymástól.

A sün okos állat. A teknősbéka ostoba. De nem csoda, ha ostoba. Az agyveleje nála úgyszólván számba sem vehető. Hiszen ha agyvelejét kivesszük a fejéből, fél évig is elélhet még nélküle.

A sün furfangos. A teknősbéka gyámoltalan. A sün ingerlékeny, ideges. A teknősbéka nyugodt, béketűrő. Hirtelen támadt zaj, éles hang, tapsolás, füttyentés, csöngetés, hegedűszó szörnyen idegessé teszik a sünt. Nagyot rándul a teste, megborzong, valahányszor az éles hang megüti a fülét. Ha soká kínozzuk vele, elájul. Míg ellenben a teknősbékát sem fegyverdurranás, sem ágyúszó nem hozza ki a sodrából. Sőt, ilyenkor meg se moccan. Vagy ha jár, nyugodtan folytatja útját. Oda se hederít a zajra.

A sün örökké izeg-mozog. A teknősbéka renyhe, lustálkodó. Nem azért, mert amannak meleg, emennek meg hideg a vére. Hiszen a gyík is hidegvérű állat. Azért mégis nagymester a futásban, surranásban.

A sün sokat eszik, a teknősbéka sokat koplal. Amaz, ha egy-két napig éhezik, elpusztul. Emez egy álló hétig is ellehet táplálék nélkül. A hiányos táplálkozás zsibbadttá teszi a testét. Azért is tetszik renyhének, tunyának.

A sünnek igen érzékeny, kényes természete. Ha tűvel szúrjuk is meg, napokig elnyavalyog. A teknősbéka azonban szinte érzéketlen, s a legszívósabb természetű állatok egyike. A legszörnyűbb kínzás, sérülés mellett is, borzasztóan megcsonkított testtel is tovább él. Ha levágjuk a fejét, még vagy két hétig is elél nélküle.

A hideg azonban gyilkos hatással van reá. A hidegtől fél legjobban. Ez az ő halálos ellensége. Egy foknyi hideg már megöli. De annál jobban eltűri a legnagyobb meleget is. Sőt, imádja. Szicíliában, Görögországban olyan izzóvá lesz a nyári napon sütkérező teknősbékának a páncélja, hogy szinte lehetetlen puszta kézzel megfogni. Pedig ilyenkor érzi magát legjobban az istenadta.

Ha a szobába besüt a nap, az én teknősbékám rögtön megérzi. Előbúvik a kuckójából és a napsütötte helyre iparkodik. És amint a napfény tovább vándorol a szoba padlóján, úgy követi azt a teknősbéka.

Ha esős, friss az idő, meg se moccan a kuckójában. Ott tölti az egész napot s oda se néz az ételnek. Nagyon kedvetlennek, szomorúnak tetszik ilyenkor.

Bár természetük annyira elüt egymástól, azért mégis úgy összebarátkoztak, úgy szeretik egymást, mintha rokontermészetű állatok volnának. A természet titkait látom magam előtt lebegni, nagy kérdőjel alakjában, valahányszor ez a két oktalan állat téli álomra készül. Talán ez az egy közös tulajdonságuk, hogy téli álomba merülnek.

Mikor az őszi szél odakünn az ablakomon zörget, kopogtat, a sün meg a teknősbéka nyughatatlanul járnak-kelnek a szobában, azután összebújnak s néhány napig ott gunnyasztanak egymás mellett, olyan mereven, mintha gyökeret vert volna lábuk a földbe.

Nekem úgy tetszik ilyenkor, mintha búcsúznának egymástól. Talán a sün így panaszkodik a teknősbékának:

- Fél év mégiscsak hosszú idő. Keserves, ha az ember oly soká nem láthatja egymást.

A teknősbéka meg talán ezt feleli:

- Csak az vigasztal, hogy ezalatt a hosszú idő alatt – alszunk.

- De ki tudja, ha fölébredünk-e tavasszal? – sóhajtozik talán a sün erre.

Mire a teknősbéka nagy megnyugvással feleli.

- Az se volna valami nagy baj. Mit ér az ébredés, ha a tavasz nem hozza meg nekünk az ő kincseit! – És talán ekkor a teknősbékának a rozmaringillatos tengerparti berek jut eszébe. A sün meg bizonyosan a sárosdi vadvirágos rétre gondol.

Nagy nehezen válnak el egymástól. Mintha ki-ki azt sejtené, hogy örökre lehunyja szemét.

- Jó éjszakát!...

Egy nap aztán mind a kettő eltűnik. A sün az egyik, a teknősbéka a másik kuckóba rejtőzik, az íróasztal meg a könyvesszekrény mögé. Ott alusszák át hathónapos téli álmukat.

Tavaszkor rendesen a sün ébred föl elsőnek. Alig bír járni, olyan zsibbadt még a teste. Ha aztán összeszedte erejét, megy és fölkeresi pajtását. Bizonyosan azért, hogy meggyőződjék róla, vajon él-e vagy sem, és addig bökdösi ormánykájával, amíg föl nem ébred. Ekkor mind a ketten fölkerekednek és szép egyetértésben odaballagnak, ahol eledelük szokott állani. Tudják, hogy gazdájuk nem feledkezett meg róluk!

Forrás: Garády Viktor Mezei séták. Budapest, Rákosi Jenő Budapesti 1905.