Feltámadott az Idvezitő.
Meggyőzte a hideg halált
Dicsőültem jött ki a sárból,
S magasabb életre talált.
Nem halnak meg
A kegyesek,
De élnek az égben,
Örök dicsőségben.
A sirban a test rothad el csak,
Mi bennünk, gondolt, érezett,
A lélek ez az égi vendég:
Nem ismer sirt, enyészetet.
Lánczaiból,
Kiszabadul,
És ragyogó fénybe,
Szárnyal fel az égbe.
Derüljön fel bánatos arczunk,
Szünjenek hulló könyeink,
Ha elmennek az örök utra
Ha itt hagynak kedveseink.
Majd bóldogul
A síron tul,
Hol a menny lesz honunk,
Viszont találkozunk!
Ott szenvedés nem leszen többé,
És nem szomoru árvaság,
A testvér lelkek szent szerelmét,
Nem tépi szét a rosz világ.
Véghetetlen
Szeretetben
Az idvezült lelkek
Együtt örvendeznek!
Forrás: Vasárnap – III.
évf. 25-26. sz. Felső-Bánya, 1882. márcz. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése