Szentmihályiné Szabó Mária (1888-1982): Két imádság oltalmában

Születésnapi ajándékul szülőfalunk képét küldte el a húgom. Mióta itt függ, pesti lakásunk telve van emlékekkel. Jönnek a múlt ezerváltozású történései. Halk zene foszlányait zengi valami láthatatlan hangszer. Gyermekkorom már-már feledni kezdett szimfóniájának egy-egy tételére ismerek.

Azóta, ha munkától fáradtan üldögélek, csak fel kell pillantanom a képre. azonnal mesélni kezd nekem, mint Andersen varázskönyvében mesélt az alvásra készülő kisfiúnak az esernyős törpe; a titokzatos Ole Luk Oie. Ébren hallgatom, s mégis álomszerűvé válik körülöttem minden. A fáradtság lefoszlik rólam. Megpihenek, mint áldott estéken, mikor drága kisanyám álomba ringat hangját hallgattam.

Az uram és a fiunk ott ül mellettem. Csodálkozva néznek rám. Magam is érzem, hogy arcom elváltozik. Kettőssé vált énemmel tudom: ilyenkor idegen vagyok neki. Az maradok ugyan, akit szeretnek, de más is leszek. Vonásaim talán visszatükrözik gyermekarcomat. Szememben láthatják a mese képeit. Nem csodálkoznám, ha egy nap bevallanák, hogy fehér hajam vöröses-barnára változik a szemük előtt. Hiszen én sejtem, hogy ilyenkor nem a sokféle munkát végző „anya” ül közöttük, hanem egy kis leány ugrál szökdécselve a kép utain. Könnyű lépéseim nyomán finoman szitál a levegőben a hazai táj fekete földjének pora. Az Árpád-háziak korából származó karcsú-tornyú fehér templom mohos pillérei körül megremegnek a rezgő nyárfák arany-ezüst levelei. Halk szél kerekedik és távoli hangokat hoz. Az utcán nem a villamos kanyargó kerekei alatt nyikorog a sín, hanem egy eltűnt világ eltávozott emberei nyernek új életet. S meséi nyomán változik a kép is. Bár nyári hangulatában festette egy szerető kéz, mégis láttuk már tavaszi pompában, őszi díszben is.

Ma hó pelyhezett a karcsú torony vállára. Csillogva rakódott a lombjukat vesztett fák fekete ágaira is. Az idő kereke pedig visszavitt engem életem tizenkettedik esztendejébe.

*

… Karácsony várását abban az évben hetekkel előre leesett hó tette még szebbé. Szánkók suhantak az intézet ablakai előtt. Napfény simogatta a csillogó takarót Debrecen széles utcáin.

Vágyó szívem már rohant a szünidő elé. Nappal gyakran síró ajkam álom közben már mosolyra húzódott. Ilyenkor éreztem, hogy minden perc közelebb visz az otthonhoz. Akadályt nem ismerve közeledik az ünnep.

De a nappalok csak vánszorogtak. Fáradt lábakkal jött el az este, s az ezerszer kiszámolt órák alig akartak múlni. Aztán hirtelen elfogytak, mintha egyszerre kergette volna őket valaki az időkút mélyébe.

Megérkezett a bizonyítványosztás napja. S hiába rendezgettem már hetekkel előre holmimat, mégsem csomagoltam be idejére. Még azt sem tudtam elhatározni: milyen könyvet, fiú- vagy leánybabát veszek-e két kis húgomnak szeptember óta gondosan őrzött zsebpénzemből.

Furcsa zavart kavart fel bennem ez a készületlenség. S még tetézte ezt, hogy délre várt apám már reggel benyitott az intézet kapuján. Mikor iskolába mentem, az udvaron találkoztam vele.

A szívfájdító örömöm túl valami nagy nyugtalanság is remegett bennem. Úgy éreztem, nagy bajt hirdet ez a váratlan érkezés.

De mélykék szeméből nem árulkodott szomorúság. Csak szokatlan komolysággal nézett rám, míg szívéhez emelt.

- Készülj, hogy a déli vonattal indulhassunk. Megyek s elkérlek.

Kérdezni szerettem volna: miért sietünk úgy, de hangom nem bírt kiszabadulni a torkomból. Öröm és titkos szorongás vitázott bennem. S ő, aki gyermekei lelkének miden viharzását megérezte, nyugtatva tette hajamra puha kezét:

- Nincs otthon semmi baj, kis lelkem. Csak nagy a hó, s jobb, ha napvilágon érkezünk haza.

A falusi gyermek nyugalmával helyeseltem:

- Persze. Hófúvás is lehet… Este eltévednénk.

Még egyszer magához ölelt, aztán indult az iroda felé. Én meg ugráltam fel a lépcsőn az iskolába és ujjongva újságoltam a többieknek:

- Én már délben utazom!

Irigység vett körül az első órán, de tíz percben, búcsúzáskor az egyik lány kicsit kajánul, kicsit borzongva nézett rám:

- Aztán nem félsz?

- Mitől félnék?

- Na, én bizony nem szeretnék farkasokkal találkozni!

- Én sem.

- Már pedig könnyen találkozhatsz. Levelekért mentem az irodába, mikor apád elkért. Hallottam, mondta az igazgató néninek, hogy korábban kell indulnotok, mert felétek a nádasok tele vannak farkasokkal. Egy kéményseprőt meg is ettek. Csak a csizmája maradt…

Megiszonyodtam. Nekem a kéményseprők is barátaim voltak. Vajon melyiket ették meg? Csak nem a kedves, dadogó öreg Sándorkát?

Aztán elhessegettem magamtól ezt a gondolatot. Ha Sándor pusztult volna el, nem mondhatta volna apa, hogy nincs otthon semmi baj. Hiszen ő is az otthonunkhoz tartozik, mint mindenki, akire valaha rámosolygott a mi házunk derűje.

Hirtelen egy kép jutott eszembe: Robinson Crusoe harca az ordasokkal. Rákapaszkodtak a szánkóra. Rávetették magukat a lovakra. Tüzes szemükből zöldesen lobogott a fény...

Büszkeség kezdett nőni bennem. Hátha nekem is ilyen kalandom lesz?

De azonnal jött a levertség is. Bizonyosan nem lesz. Hiszen mi nem éjjel, hanem napvilágon megyünk. Debrecentől Mihályfalva vonaton csak fél óra, Mihályfalvától Ottomány jó szánútban talán hetven perc. Nem történhetik ilyen rövid idő alatt semmi érdekes.

Mégis remegett bennem az izgalom. Magamhoz vettem kisanyámnak készített terítőmet, s míg húgaimnak sietve vásároltam, úgy éreztem, hogy az Ér nádasainak minden farkasa csak azért fog ma ólálkodni az út mentén, hogy ezeket elvegye tőlem.

Annyira foglalkoztatott ez a gondolat, hogy nem törődtem szürkeprémes kabátommal és muffommal. Nem figyeltem a szállongó hópelyhek gyönyörű alakzatait. Nem élveztem a rabságból szabaduló madár máskor annyira tudatos boldogságát sem. Még annak sem tudtam eléggé örülni, hogy apa kezét fogva járhattam az utcán. Hajszolni szerettem volna az időt, hogy mielőbb az állomáson legyünk. S közbe titokban mégis azt kívántam: bár lekésnénk, hogy estére maradhassunk…

De idején kiértünk. Izgatott tömeg tolongott. Egy-egy hordárt öt utas is ostromolt. Mi mégis kaptunk egy öreg embert, aki oda sem igen figyelt, hova akarunk menni. Lekapta táskánkat és belódította egy zsúfolt kocsiba.

A hosszú vonatok két vége gőzben veszett el. Csak meginduláskor vettük észre, hogy kelet helyett nyugatnak mozog a mozdonyunk. Egymásra nevettünk. Aztán máskor óvatos apám felkapta táskámat s kilódította. Rá sem eszméltem, mi történik, mikor engem is ölbe kapott és kiugrott velem a térdig érő hóba a cammogó vonatról. Aztán megragadta a táskát. Nem engedte, hogy segítsek, csak rohant előttem vissza, az állomás felé.

Lihegve törtettem utána. De mire beértünk, a mi vonatunk már elpöfögött keletre.

Apa elsápadt. Komolyan nézett rám. Mintha mondani akart volna valamit, de mégsem szólt. Elszántan felemelte a fejét. Kézen fogott, az étterem felé indult velem.

Bennem küzdött a nevetésre vágyó szertelenség a kíváncsisággal. Vajon fog szólni a farkasokról? Vajon elmondja, miért bántja úgy, hogy lemaradtunk?

Az étteremben is sok ember jött-ment. Míg a pincér levesért rohant, apa papírt, ceruzát vett elő. Közelebb hajoltam hozzá. Táviratot fogalmazott kisanyámnak. Rátettem a kezem.

- Úgysem vinnék el. Talán csak holnapután érkezne meg. Gyalog ember nem mer útnak indulni ilyen időben.

Rám nézett. Még komolyabb lett. Eltépte a papírost. S minthogy hozták a gőzölgő levest, gondosan tett a tányéromra. Vigyázott, hogy mindent megegyek. Aztán figyelmeztetni kezdett az emberekre. Szokásunk szerint meséltetett: mit gondolok, melyik utas milyen foglalkozású? Jó, vagy rossz ember? Örömöt visz-e magával, vagy bánatot hordoz?

Úgy eltelt az idő, hogy észre sem vettük a három órás várakozást. Előzakatolt a mi vonatunk is. Az úton elbóbiskoltam a túl meleg kocsiban s csak akkor élénkültem fel, mikor megérkeztünk. Felragyogó szemem már észrevette, hogy a szánra hátul hatalmas fenyő van felkötve. A lovak körül gőzölgött a pára. Gábor kocsis kékre fagyott arccal csapkodta kezét a hóna alá. De mikor engem meglátott, dermedt arcán átsuhant az üdvözlő mosolygás. Öltöztetni kezdett. Hósapkát húzott a fejemre, s felemelt a szánba. Rám adta a bundát és belehúzott a lábzsákba. Máskor apa is segíteni szokott, de neki most más dolga akadt: kezében megcsillant, aztán kattant valami, amit a zsebébe süllyesztett.

Közben Gáborral nézeteltérésünk volt. A muffomban ajándékaimat szorongattam és nem voltam hajlandó kiadni a kezemből. Végre megegyeztünk, hogy muffostól együtt beledughatom a lábzsák zsebébe s úgy szorítom magamhoz, hogy le ne csússzon.

A hordár is jött már a táskával. Míg feltette, rávágott szemével a kocsisra:

- Nem irigylem, komám. Farkasos idő van!

Apa megrántotta az ember kabátujját. Gábor morgott valamit, s nekem újra eszembe jutott minden. Hát még a hordár i tudja! De azt nem tudhatja, hogy mi nem félünk. Hiszen apa zsebében revolver van! Én láttam, hiába dugta előlem!

A lovak hátán megzendült a kis harang. Nyakukon csilingelni kezdtek a kis csengettyűk. Vad öröm járt át, míg a hosszú mezővároson átsiklott velünk a szán, mert fejcsóválva emberek néztek utánunk. Azt hittem, mindenki irigyel utamért.

Gyermekéveim miden kalandvágya visszatért abban az órában. S míg muffomban szorongattam a terítőt, könyvet és kis babát, örültem, hogy hirtelen lebukott a nap vörös tűzgolyója. apám mindenhatóságába vetett hitem teljessé vált. Nem is értettem, miért kellett titkolóznia, s miért kellett volna korábban jönnünk. Hiszen ő egymagában, fegyvertelenül is legyőzne egy egész farkas-falkát!

Csak akkor vált kissé homályossá a biztonságérzésem, mikor átmenet nélkül ránk ereszkedett az éjszaka s a hó éles világításában kékesen feküdtek át az úton a faárnyékok. Aztán nagy pusztaságra értünk. Még a szántalpak alatt is hallatszott a tompa dübörgéstől, hogy átsuhantunk az első hídon.

Végre! Az Ér! Itt kezdődnek a nádasok. S a nádasokban fogát csattogtatva vár prédára a sok éhes vadállat!

Apa mozdulatlanul ült. Szívem elszántan döbbent nagyokat. Úgy látszik, már elfelejtkezett a veszedelemről. De majd én! Én fogok vigyázni!

Lassan kihúztam kezem a lábzsák-zsebből. Kiraktam és elegyengettem benne ajándékaimat. aztán karomat végigfektettem kisapám mögött. Ha kirohan a nádasból az első farkas és felugrik hátul a karácsonyfánkra, bizonyosan eltátja a száját. Én meg muffostól bedugom az öklöm. Addig döfölöm a torkát, míg leszédül. Aztán torkon ragadom a máikat, harmadikat és kiszorítom belőle az életet.

Csak apa észre ne vegye, hogy őrködöm!

Közelebb bújtam hozzá és arcomat dérütött bundájához simítottam. Nehezen mozdult és összébb vonta nyakamon a felhajtott prémet.

- Jobb is, ha elfordulsz. Szemembe vág a szél. De a kis kezedet is el kell dugnod, lelkem.

- Majd ide dugom, kisapám mögé.

- Úgy is jó lesz.

Végigsimított jéghideg arcomon. Még egyszer sem mondta útközben, hogy kis eszkimó vagyok. De hangja soha nem volt gyöngédebb, mint most.

Diadalmas riadó zúgott bennem. Bizonyos, hogy nem is gondol már a veszélyre! Ő, a nagy, nyugodtan szendereg s én, a kicsi vigyázhatok rá és ajándékaimra, hiszen nem bánja, hogy hátrafordultam!

A hideg így is csipkedte, szurkálta arcomat. De testem tűzben égett. Lobogott bennem a tettvágy. Vad kíváncsiságok gyűltek bennem, s a mereven álló nádasok közét benépesítette a fantáziám. Már azt is meséltem magamnak, hogy a karácsonyfát is el akarják hurcolni a farkasok. Maguk gyerekeinek akarják felállítani, feldíszíteni. De én azt sem adom oda nekik!

Néha egy-egy fa újra megszakította az egyhangú tájat. De ezeken kívül nem látszott más, mint a kanyargós út, a csillámló fehérség. Nem hallatszott más hang, csak a szántalp nyomán harsogó fagyos hó súrlódása és gyermekszívem vad üteme. S hiába kutattam, nem lobbant a nádasok között zöldes szemek fénye.

Rövidlátó szemem már bele is fájdult a nézésbe. Kezem védett fészkében is didergett már. Furcsa bágyadtság lett úrrá rajtam. Mégis figyeltem, - hátra…

S így nem láthattam, hogy a lovak végigkonyítják fejükön fülöket. Fel sem tűnt horkanó fújtatásuk. Annyit éreztem, hogy megrántják a szánt s mikor erre kicsit előre fordultam, láttam, hogy Gábor már állva hajt és ostorával vagdossa a lovakat.

De apa végigsimított arcomon és közelebb húzta magához a fejem.

A hóba hasított szánkónyom sistergett. A csengők össze-vissza csilingeltek a vágtatástól. S a dombhát felől hosszan elnyújtott üvöltés hangzott fel.

Úgy gondoltam: bizonyosan kóbor kutya ugatta a feltörekvő sápadt holdat.

Apa most csendesen ült. Azt hittem, elaludt. Csodálkoztam kissé, de annál bátrabb lettem. Csak hadd aludjon. Elég, ha én virrasztok!

Megint elkábultam. Álom és öntudat összemosódott bennem. A vad vágtatás egyre fokozódott, s néha úgy éreztem, mintha repülnénk.

Aztán egyszerre csak soha nem hallott, félig síró, félig nevető hangon azt mondta az apám:

- Nézd csak, kicsi lelkem! Hogy csillog felénk az ebédlőnk ablaka!

A máskor áhítattal lesett pillanat váratlanul ért. Hátrafigyelő feszültségemben nem vettem észre, hogy már oldalt maradt mögöttünk a dombhát. Előtűnt a völgyből falunk tornya. S mellőle világító sugár vetődött elébünk.

Felzokogtam az örömtől. Kisanyám már felhúzta a függönyt. Várakozva állt két kis húgommal az ablaknál. Lesték a hallgatag éjszakában a szánkók híradását! A két gyermek orra ellapult az üvegen.

A faluból sülő kalács illata lengett felénk. Gémberedett ujjaimmal már bontogatni kezdtem nyakamon a sujtásgombolást. Féltett kincseimet is kikotortam a lábzsák zsebéből. Mire kutyánk hangos csaholással a széttárt kapuban megjelent, s mire a szán megállt, én már ki is ugrottam meleg fészkemből. Odaborultam kisanyám kitárt karjába és beszívtam a hajából áradó ibolyaillatot.

Keblére ölelt. Tapogató mozdulatokkal simogatott végig, mint kicsi koromban, ha nagy veszedelmekből szabadultam. Hallottam szíve riadt dobogását. S ettől, egész nap először, megijedtem. Rémülten fordultam apa felé.

Szétterpesztett lábakkal, zihálva fújtattak a lovak. Minden ideg remegett izzadt bőrük alatt. Apa pedig Gábort támogatta le a bakról. Szorongatta kérges kezét s mélyen nézett elgyötört arcába. Aztán kisanyám felé fordult. Könnyes szemük egymást kereste. Kezük összekulcsolódott.

Abban a pillanatban zendült fel az esti harangszó. szüleim szeme elfátyolosodott. Összeölelkeztek, de úgy, hogy engem is karjukban tartottak.

S én egyszerre megértettem: szüleim most imádkoznak. De imádkoztak már elindulásunk pillanatától kezdve. Imádságuk végére most mondta ölelkezésük a hálaadó Áment.

Azt csak évek múlva tudtam meg, hogy ez a karácsony előtti imádság milyen utat tett meg a zord, téli éjszakán: felszakadt szülőim szívéből és futott előttük, mint a lehelet. Összetalálkozott gyanútlan fejem felett. Ez tette lehetővé, hogy a lovak gyorsabban vágtassanak, mint a dombhátról felénk törtető vadállatok. Az ebédlőnk ablakából kisugárzó szeretetfény pedig visszariasztotta őket a falu végén.

S ma már azt is tudom, szüleim imádsága tette lehetővé, hogy idegzetemben sem maradt nyoma a borzalma útnak. Hősködő gyerekességem képzelt lehetőségekkel kábított el. Végigszunnyadtam az igazi veszedelem perceit.

S másnap felgyúlhattak a karácsonyfa lángjai. Fenyőillatos, boldog ünnep köszöntött reánk.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. 50. sz. 1937. december 12.