Ajaccio, 1937 őszén…
Ebben a házban született
Napóleon, a franciák császára 1769 augusztus 15-ikén…
Itt
állok Napóleon szülőháza előtt…
Párizson
át érkeztem ide, ahol – mint mindig, amikor arra visz az utam – betérek néhány
percre az Invalidusok templomába. Tegnap még a párkányra könyökölve, lenéztem a
tágas kriptába, mely a halványpiros márványkoporsóban Napóleon e porladt
csontjait rejti, ma pedig felpillantok a keskeny kapu fölé, a széles kőtáblára,
mely ezt hirdeti: Ebben a házban született Napóleon…
Amikor
élt, két hétbe is beletelt, hogy valaki Párizsból Ajaccióba érjen. Ma pedig a
repülőgép öt óra alatt hoz ide, szárazföldön s tengeren át. Tegnap a halott
Napóleont láttam, ma Bonaparte születésének apró titkai tárulnak fel előttem.
Korzika
a rejtelmek és csodák világa. Tenyérnyi sziget Európa fali térképén,
Franciaország és Olaszország között a Földközi-tengeren. Olyan a formája, mint
egy nagy vadkecske feje. S a történelme is olyan, mint a vadkecske élete. Vadul
és igénytelenül tengette életét az évszázadok alatt. Konokul szembefordult
mindenkivel, aki meg akarta szelídíteni. Nem hódolt meg főníciainak, rómainak,
genovainak s pisainak, makacsul kitartott a szabadság mellett, míg végre olyan
embert szült, akinek fénye és dicsősége elkápráztatta: Napóleont… Ekkor lett
francia Korzika népe.
Két
kiváltságot kapott nagy szülöttjétől s mindkettőt mai s élvezi. Egyik sem nagy
dolog, de mert cserébe kapta függetlenségéért, illik velük büszkélkedni. A két
kiváltság két ősi jog tiszteletben tartása: cigaretta a szivar után nem kell
kincstári illetéket fizetni és mindenki saját telkén temettetheti el magát!
Napóleon emléke ebben a két kiváltságban él, elevenebben, mint a szűk
sikátorokban, ahol valamikor a gyermek Napóleon futkározott. A korzikai férfi
olcsó cigarettát szív, miközben arra gondol, hogy a halálban megőrzi magányos
függetlenségét. Nem viszik köztemetőbe, hanem saját portáján porladnak el majd
csontjai. Korzika tájainak vad szépsége, hegyeinek felhőkbe vesző orma s
völgyeinek feneketlen mélysége rejtegeti a titkokat, melyeket csak az érez, aki
Korzika földjére tette a lábát.
Legnagyobb
rejtelmes csodája az a tüneményes életpálya, amely az ajaccoi ügyvéd házából
indult el, hogy meghódítsa Európát. Napóleon, amikor fogoly volt Szent Ilonán,
bevallotta emlékirataiban, hogy karrierje a véletlenek és a csodák sorozata
volt. Bizonyos, hogy a korzikai vérbosszú áldozata lett volna, ha idejében nem
menekül el szülőföldjéről,l ahonnan a sziget függetlenségének kalandos harcosa,
Pascal Paoli üldözte el. Szöknie kellett Korzikából, hogy Franciaország
császára lehessen. Azt is bevallotta, hogy apja, aki Paoli híve volt, a
legjobbkor halt meg: még a forradalom kitörése előtt, tehát nem csatlakozhatott
a forradalmárokhoz vagy az emigránsokhoz és – nem árthatott a fia karrierjének!
A
ház, ahol Napóleon született, ma múzeum. Ugyanazt a két frankos belépőjegyet
kell megváltani, mint a Louvre-ban. Műemlék és múzeum a Maison Napoléon, a francia állam gondnoksága alatt. Olyan ócska,
szürke és közönséges, mint a többi ház a régi városrészben. A kapu
reggeltől-estig nyitva van, de mert kevés az idegen és az érdeklődő, a portás
csak ritkán tartózkodik a házban. A kapu alatt meg kell rántani egy régi rozoga
csengőt, s akkor a szomszéd házból előkerül az őr.
Nagy
kulcscsomóval érkezik. Közönyösen felvezet az első emeletre, ahol két ajtó
nyílik egymással szemben. Az egyik jobbra, a másik balra. A jobboldali ajtót
nyitja ki s belépünk egy tágas előszobába, mely félig-meddig szalon. Itt
várakoztak – ha voltak egyáltalában – Charles Bonaparte ügyvéd őr kliensei.
A
sarokban ütött-kopott zongora áll. A rozsdás, rekedt húrok a lehangolódott
citera hangján szólalnak meg, amikor megérintem a sárga, kopott billentyűket…
Vagy százötven évvel ezelőtt Napóleon ujjai játszottak talán ezeken a
billentyűkön?...
Simára
kopott az egyszerű téglapadló a kis szalonban. A falnál sorakoznak a tépett,
rongyos bútorok. Minden úgy áll itt, ahogy a Bonaparte-család visszakapta a
Korzikából való menekülés után, amikor az „első konzul” tekintélye
helyreállította a rendet Ajaccióban. A következő szoba is szalon, Madame Mére fogadószobája. Laetitia,
Napóleon édesanyja, itt fogadta vendégeit abban az időben, amikor második
fiának pályája már felfelé ívelt és Napóleon pénzt tudott küldeni haza…
A
harmadik szobában dolgozott az ügyvéd úr, Napóleon apja, aki Paoli
szabadságharcának bukása után sietve felajánlotta szolgálatait XVI. Lajosnak. A
súlyos anyagi gondokkal küszködő ügyvéd kivívta fia számára az állami
ösztöndíjat. Így került Napóleon, mint ösztöndíjas, a briennei kadétiskolába.
Az
ügyvédi iroda, ahol másfél évszázaddal ezelőtt Charles Bonaparte
szederfa-ültetvényének és kecskenyájának rosszul jövedelmező ügyeivel
foglalkozott, szűk szoba kandallóval, két tükörrel és két iratszekrénnyel,
asztalkával a sarokban, és két karosszékkel. Ablakából le lehet nézni egy kis
kertre, ahol a pálmák alatt ma a Sasfiók bronz
szobra áll…
Az
ebédlő következik, majd Madame Mére
hálószobája. Széles ágy áll a fal mellett, csak a váz, matrac és ágynemű
nélkül. A sarokban pedig egy kanapé… A Maison
Napoléon őre közönyös hangon mondja, hogy – ezen a kanapén jött a világra
Napóleon…
Amott
egy másik kis szobában Laetitia hordszékét mutatja meg az őr. Az ügyvédnét,
mint minden nemes hölgyet, hordszéken vitték vasárnaponkint a templomba, amikor
az anyai örömöket várta. A szülési fájdalmak ebben a hordszékben lepték meg és…
majdnem az utcán született meg a franciák későbbi császára…
Az
egyetlen szoba, melynek padlója nem téglakövekkel van kirakva a nagy
fogadószalon. Tükörfényes a parkett, de
a tükrök végig a falon már megvakultak. Aki itt jár, önkénytelenül arra gondol,
hogy az ajacciói szegény ügyvéd családjának egyszeriben milyen jól ment a sora,
amikor diadalmas első konzul lett a család második fia.
Az
utolsó szoba Bonaparte hadnagy úré.
Barna faágy, kis éjjeliszekrény és egy titkos lejárat a pincébe… Erre menekült
Napoleon, amikor Pascal Paoli emberei el akarták fogni.
Ezen
a piszkos pincelejárón keresztül indult el a világhatalom és a dicsőség felé.
A
polgári jólét elfakult jelei fogadják mindenik szobában a látogatót. (Fent, a
két emeleten a Bonaparte-gyerekek és a rokonok laktak.) Az ágyakban nincs
ágynemű, a bútorokon nincs kárpit, mintha a nagy ház minden szobáját
kifosztották volna.
A
teremőr megmagyarázza. Az idegenek apránkint elloptak mindent. Kabalát jelent
egy darabkát letépni a kanapéból, melyen Napoleon megszületett és szerencsét
hoz egy ujjhegynyi rongy, melyet lelopnak a bútorolkról. Így szép lassan
lekopasztották az egész házat, bár a bejáratnál ott fenyeget a szigorú felírás:
A bútorokhoz nyúlni tilos!...
-
Ilyenek az emberek!... – mondja filozofikus
nyugalommal az öreg teremőr és búcsúzásnál ő maga csíp le nekem egy darabot a
világtörténelmi kanapéról, jó borravaló reményében…
Korzika
fővárosának a nevét különben senki sem ejti ki úgy, ahogy hittem. Nem Ajaccsó, hanem Adsassó, vagy Azsakszió.
A bennszülöttek, akik franciával kevert olasz tájszólással beszélnek, Adsassó-t
mondanak, a kontinensbeli franciák pedig Azsakszió-t.
Ma
már a bennszülöttek is egyre inkább úgy emlegetik, hogy Azsakszió. Ezzel tartoznak a császár emlékének, aki bár közülök
való volt, annyira francia lett, hogy franciává tette a vendetta, a vadkecskék
és a zord hegyek országát, a kifürkészhetetlen titkok szigetét: Korzikát is.
Forrás: Új Idők XLIII.
évf. 50. sz. 1937. december 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése