A
szerelemről kétszer beszél az ember, akkor, amikor kezdődik és akkor, amikor
elmúlt. Amikor megvan, nem lehet róla beszélni. Túlságosan erős, túlságosan
sok, túlságosan jelen van. Nem lehet látni. A biztos körvonalait csak a
távolodónak látja az ember.
Két
asszony ült egy szobában és beszélgettek. Gyónásra mindenkinek szüksége van. A
kimondott szó más színt kap, a valóság határokkal fogja körül, kiszabadul az
álmok, a vágyak ködös rabságából, amelyet a vér megállíthatatlan keringése
rettenetesen egyhangú ütemeivel őrjítővé tesz. A kimondott szó világít és a
világosság mutat valamilyen utat. Gyónás nélkül meg kellene örülni, az
önmagunkban elmondott vallomások csak annyit érnek, mintha egy tengeri kagylóba
suttognánk. A kagylóban a tenger végtelensége zúg és a végtelenség semmire sem
felel.
Az,
akinek beszélünk sem nekünk felel, hanem önmagának, mert minden szerelmes ember
a tulajdon kérdésével vitatkozik. De mégis, a másik arc, amely szembe néz
velünk, megnyugtató látszatát kelti annak, hogy nem vagyunk egyedül, holott
mindig egyedül vagyunk.
Kint
feltűntek a téli alkonyat rózsaszín felhői. Ezek a felhők gúnyosan okosak.
Rózsaszínűek, mint a leglangyosabb júliusban nyílott rózsák. Káprázatát hozzák
a nyárnak. Így még keservesebben érzi az ember az idő távolságát. Kormos, hideg
levegő, didergő utcák és rózsaszín felhők. Az egyik asszony felnézett az égre,
amely rózsaszín felhőkkel ékítve, de mégis hidegen és közömbösen hajolt a város
fölé, azután az üvegcsészére nézett, amelyben barnás, angol tea csillogott. Nem
volt egyéb dolga, a másikat kellett hallgatni. Meghallgatni valakit sokkal
nehezebb, mint beszélni vele. Nem voltak már elég fiatalok ahhoz, hogy
szerelemről beszéljenek és elég öregek sem voltak ugyanehhez. Az, hogy most
szerelemről beszélnek, szokatlan volt, mintha betegek lennének, vagy mintha el
akarnának utazni. A változás izgalma feszült a levegőben, indulás, vagy
megérkezés láza?
-
Nem bírnám elviselni, hogy engem megcsaljanak. Az, hogy az ember nem kell
valakinek, hogy már nem kell,
megalázó. Ez halálos ütés.
-
Honnan tudod, hogy a család azt jelenti, hogy már nem szeret. Ismered a
férfiakat?
A
másik indulatosan legyintett.
-
Hogyne örmerném. Emberek éppen úgy, mint mi. Ha magamat ismerem, őket is
ismerem.
-
Lehet, hogy emberek, éppen úgy, mint mi, de csak a foglalkozásukban emberek, a
gyárban, az irodában, a földjükön, mint ahogy mi is csak a foglalkozásunkban
vagyunk emberek, amint a szerelemben összekerülünk, férfiak és nők vagyunk. Ők
sem ismernek minket és mi sem ismerjük őket. Harc ez. Ha Napoleon ismerte volna
az oroszokat, nem verték volna meg ezernyolcszáztizenkettőben.
A
másik asszony dühösen felnevetett.
-
Ne mondd nekem ezeket a történelmi hasonlatokat és ha már mondod, közelebbi
korokból idézz. Miért nem beszélsz Hötzendorfi Konrádról, vagy Francóról?
-
Nincs elég távlatom. Azt hiszem, hogy felesleges a mi problémánkról is
beszélni. Nincs hozzá elég távlat.
-
Mikor beszéljek róla?! Tíz év múlta, ha már mindennek vége lesz, akkor nem ez
érdekel, hanem az, hogy kellemesen meleg legyen a zsábámon a termofor és hogy a
kávémat frissen főzzék. Tíz év múlta akarjak segíteni a mai bajomon?
-
Ma sem segíthetsz rajta meggondolással. Szerelemben csak az ösztön segíthet. A
józan ész sohasem. Amire józan lesz az ember, már csak a termofor és a kávé
fontos.
-
Mindez teoretikus vita. El tudnád-e viselni azt, hogy megcsalnak?
A
szőke asszony most felemelte a fejét és figyelmesen a barnára nézett.
Pillanatokig gondolkozott.
-
Az a kérdés, hogy aki megcsal, szeret-e?
A
barna asszony dühösen ráütött az asztalra.
-
Ha megcsal, már nem szeret!
-
Tévedsz. Aki csal, az még nagyon szerethet. Nem azt, akivel csal, hanem azt,
akit megcsal.
Egy
pillanatig csend volt a szobában. A kellemetlenül rózsaszín felhők
megszaporodtak az égen. Isten tudja, honnan jöttek, tele lett velük az
alkonyat. A homályba mártott ablakok most hirtelen rózsásan felizzottak. A
szőke asszony fanyalogva nézett az ablakra,, a téli színjáték már csak egy
pillanatig tartott. A fény lezuhant, a homály, mint a kormos üveg, betakarta az
alkonyi eget.
-
Azt hiszem, hogy a paradoxonok kedvéért feláldozod a lényeget. Sőt, ha szabad a
lényeget igazságnak neveznem, még az igazságot is feláldozod.
-
Jó, hát beszéljünk a lényegről. Az előbb azt kérdeztem tőled, honnan tudod,
hogy nem szeret, azért mert megcsalt?
-
Hogy lehet ilyet kérdezni? Ha megcsalt, már nem szeret.
-
Látod, itt a hiba, attól még nagyon szerethet. Elmondok neked valamit. Mert az
ember mindig úgy ad tanácsot, hogy önmagáról mond el valamit. Hiszen a
tanácsnak éppen úgy nincs haszna, mint a történeteknek. Évekkel ezelőtt nagyon
szerettem valakit, ő is nagyon szeretett, de ez csak később derült ki. Akkor, amikor
megcsalt.
A
barna asszony idegesen legyintett.
-
Már megint kezded. Úgy beszélgetünk, mint két angol gentlemen a XIX. század
végén Wilde paradoxonjainak keretében.
-
De meglátod, úgy fejezem be, mintha teljesen ma élnénk.
A
szőke asszony megint felnézett az ablakokra, de az üveg már csak a téli este
hideg sötétkék színét mutatta.
-
Nagyon szép szerelemvolt, persze akkor nem tudtam, hogy milyen szép, azt csak
most tudom. Mind a kettőnknek sok dolga volt, de azért rengeteget voltunk
együtt. Milyen egy ilyen nagy szerelem? Az ember sokat beszél és sokat hallgat.
A legszebb fegyverzetben mutatkozik: állandóan érdekes és tartalmas dolgokról
beszél, kitűnően öltözik, a pénzét ruhákra és fodrászra költi. Ha valami eszébe
jut, azonnal a férfi jut eszébe, mert nincsen gondolata, amely valami együgyű
ravaszsággal ne hozzá kapcsolódnék. Azután az ember együtt mindent újra
felfedez, a tavaszt, az őszt, finom kis kocsmákat és a Parsifalt. Lassankint
elérkezik az ember egy kis szigetre, ezt a szigetet mint a ciprusok veszik
körül a lelki kultúra sáncai és a kifizetetlen ruhaszámlák.
Az
ember tud mindenről, ami szép és előkelő – mindezt szellemileg értem -, közben
elszakad a társaságától, összevesz a barátaival, utálja és unja a legegyszerűbb
kötelességeit és a napnak csak abban a szakaszában él, amikor együtt van a
szerelmével. Voltam egynéhányszor szerelmes és bevallhatom neked, hogy állítólag
sokrétű műveltségemet mindig a szerelmek alatt szereztem. Mert ilyenkor nem
érdekelt más, csak az, ami szerelmesemet érdekelte, ismerni akartam teljesen.
Így tanultam meg egyidőben a politika történelmét, később mindent a muzsikáról,
azután megint később így szereztem képzőművészeti tudást.
-
Igen, az ember nem akar kevesebb lenni, mint a férfi.
-
Sohasem akartam több lenni, mint ő, csak gőgös voltam és nehéz lett volna elviselni,
hogy unatkozik mellettem – legyintett. – De nem erről akartam beszélni, csak
azt akartam mondani, hogy ez a szerelem is olyan volt, mint a többi, szóval
nagy szerelem volt. Mondom, elszakítottam magam mindenkitől, a végén már nem
volt sem barátom, sem társaságom. Egyedül álltam a magam építette szigeten,
távolból szörnyű véget jósolgató családtagok, dühös barátok és bánatos
számlakihordók integettek felém. De boldog voltam, azaz minden okom meg lett
volna a boldogságra, ha az ember a szerelemben tudna boldog lenni. Emlékszem,
tavasz volt, a tavasz mindig felnagyítja az ember szerelmét, gyönyörű
díszleteket ad a szerelemnek, szinte operahősnek érzi magát az ember. Pest
különösen szép ilyenkor. A parkok magnóliái kötelességtudóan nyílanak és azok a
fehér nyárfák - amelyeket úgy imádok, és amelyek mellett az autóbuszok és autók
között is úgy járkálok, mintha nagy, szelíd vizek partján mennék -, azok a
fiatal kisleánynyárfák, ideges gyenge leveleikkel, valami tündéri ezüst-zöld
ködöt terjesztenek.
-
Sajnos, rossz botanikus vagyok, nem tudom, hogy Pestnek melyik nyilvános
parkjában ültettek nyárfákat.
-
Nem fontos, csak azt akarom mondani, hogy a városban mindig sírva fakaszt a
tavasz. Itt olyan menekülésszerű a tavasz és olyan, mint egy kiáltás. Átfut a
városon és hívja az embert… - Idegesen mozdult meg. – Szégyenlem magam, sohasem
tudom jól szavakba önteni az ősemberi emlékeimet. Szerelemről beszéljünk. Mondom,
tavaszon volt és az, akit akkor szerettem, rosszkedvűen járt mellettem. Az
arcán titkolódzás volt, idegesnek látszott, fáradtnak. Nem értettem, szerettem
volna megkérdezni, hogy mi a baja és folyton reszkettem, hogy valami történt és
elveszítem őt. Egy, vagy két hét telt így el, hogy nem mertünk beszélni és hogy
köztünk bujkált a titok. Azután egy este – emlékszem, csillagos tavaszi este
volt -, az ég egészen közel volt hozzánk és Buda fürdött az orgonában… Ekkor,
hosszú hallgatás után ő megfogta a kezemet és anélkül, hogy reám nézett volna,
megszólalt. – „Nem tudom ezt így tovább elviselni, meg kell magának mondanom,
hogy megcsaltam magát.”
A
barna asszony felsikoltott.
-
Ilyen kíméletlenül, ilyen egyszerűen?
-
Ezt a csalásra érted, vagy a vallomásra? Mert a vallomást ma már nem tartom sem
kíméletlennek, sem egyszerűek. Elmondta, hogy megcsalt, már vagy két héttel
ezelőtt. Valami gyors, ostoba kis kaland volt, a hiúsága szenvedett volna vereséget,
ha nem megy bele. Megtörtént ez már máskor is vele, más nagy szerelme idején
is. De nem érzett miatta semmi lelkiismeretfurdalást, egy félóra múlva már úgy
elfelejtette, mint ahogy elfelejti az ember, ha sietős útja van és nem otthon
reggelizik. De most megnőtt a kaland – bár a nő teljesen jelentéktelen volt -,
megnőtt az emlék, utálatos bűnnek érzi, bepiszkolta, csak rám gondol folyton és
önmagára és utálja önmagát. Szennyes gazembernek érzi magát, szeretne
megszabadulni a bűntudattól, de nem tud önmagának megbocsátani. Nekem meg kell
érteni, hogy az egész dolog semmi volt és tulajdonképpen nem is tartozik reám,
mert semmiféle szerelem nem vegyült ebbe a kalandba, de mégis reám tartozik,
mert csak én menthetem fel őt és mert ő nem tudja elviselni, hogy megbántott
engem, hogy elvett tőlem valamit, bár nem vett el tőlem semmit és nem bántott
meg, mert éppen úgy szeret, mint azelőtt, sokkal jobban szeret.
-
Ez megint az az utálatos férfilogika! Összebeszélnek tücsköt, bogarat, mert
véletlenül kiböktek valamit, amit a nőnek nem kellett volna tudni. Állandóan az
ő tiszta értelmüket emlegetik, holott bonyolultan ostobák. Persze, te
leszidtad?
-
Én leszidtam, persze, és sírtam és zokogtam és azt mondtam, hogy igen, ezt
éreztem a levegőben és tudtam én is, hogy férfi nem lehet jó és férfi nem lehet
hű és a férfi eltékozolja, ami szép és elmondtam mindent, amit buta nők
ilyenkor el szoktak mondani és mikor ő azt mondta, hogy ez nem várta tőlem, azt
mondtam, hogy én sem vártam tőle. Azután otthagytam őt és a telefonjára nem
feleltem, a leveleire nem válaszoltam, amikor jött, elbújtam előle,
bemenekültem a gőgömbe és élveztem sírva, zokogva, altatóval és
idegcsillapítóval élveztem a megcsalatásomat.
-
Azután mi lett? Ő belátta, hogy igazad van?
-
Nem, ő belátta, hogy én ostoba vagyok, azután megunta a könyörgést, megunta a
bűntudatot is és nem próbált többet kibékíteni, pedig már nem is kellett volna kibékíteni,
mert csak önmagamra haragudtam.
-
Szóval megbocsátottad, hogy megcsalt?
-
Neki megbocsátottam, de magamnak nem bocsátottam meg. Nem bocsátottam meg, hogy
nem láttam meg ebben a gesztusban az igazi szerelmet.
-
Őrültségeket beszélsz.
-
Színjózanságokat beszélek. Abból, hogy kínozta a csalás, hogy bűntudata volt,
hogy gyónni akart, hogy felmentést kért, hogy bűnbocsánatra vágyott, őszintén
kitárta, nekem adta magát. Ennél többet nem adhat egy lélek, ennél többet nem
adhat semmiféle szerelemben. Ő kétségbeesetten érezte, hogy nagyot vétkezett
ellenem és csak azért vétkezhetett nagyot, mert a szerelme is nagy volt. Ha az
élet és az érzés nem kötötte volna millió szállal hozzám, a kaland nem nőtt
volna bűnné. Soha semmivel sem vallhatta volna be megrázóbban a szerelmét, mint
azzal, hogy vétkezett ellenem, hogy véteknek érezte a kalandot.
-
Ezt nehéz megérteni.
-
Megérteni könnyű, csak elviselni nehéz.
-
De te el tudtad viselni?
A
szőke asszony felkelt, sóhajtani akart, de mégsem sóhajtott.
-
Az előbb azt mondtam neked, hogy akkor el lehet viselni a csalást, ha tudjuk,
hogy aki megcsalt, szeret. Ez furcsán hangzik, de igaz. Én el tudtam viselni.
-
Én nem tudnám elviselni és túl sem tudnám élni.
A
szőke asszony pár pillanatig hallgatott, elgondolkozva nézte a sötétkék téli
ablakokat.
-
Azóta eltelt már néhány esztendő. Azt, hogy elviseltem, már tudom, de az, hogy
túlélem-e, még nem biztos.
Forrás: Új Idők XLIII.
évf. 50. sz. 1937. december 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése