Borbély Miklós: Virrasztás a Tiszán

Dél már jócskán elmúlt, de a nehéz nyári forróság csak úgy zuhog le rájuk a cséplőgép mellett. Mint tegnap, meg tegnapelőtt és vagy tíz napja mindennap. Tüzel az izzó napgolyó, mintha fel akarná gyújtani körülöttünk a terményt, a gépet, az egész kifülledt világot. Szikkasztó, bágyasztó, párás meleg liheg alulról és felülről, a kövér búzaszemekből, a sárga szalmából, a levegőből, a földből.

Gyulai Károly, a gépész tikkadtan, zsibbadt aggyal áll a tüzes  gép mellett. Csupa olaj a keze, arca, a ruhája, tisztára úgy érzi magát, mintha forró olajfürdőben állana. Ég a bőre, száraz a szája, nehezen veszi a lélegzetet. Az áttüzesedett levegő vibrálásában rezeg és táncol körülötte minden. Az izzadság sűrű patakokban szalad le a szemeire. Alig lát, füle már a gép egyhangú duruzsolását se hallja s csak olykor eszmél, mikor az megszalad, megbődül, mert kihagy az etetés.

Előveszi a korsót a láda alól, húz belőle egyet, és undorral teszi le. Az is meleg.

- Árnyék, hűvösség – ütődik ide-oda a fejében a gondolat. Jó lenne valahol csak egy kicsit is megpihenni. Már nem is tudja, mióta tart ez a munka, olyan bódult. Az éjszaka sem hoz nyugalmat, egy kis szellő sem rezdül már napok óta. Jó volna elbújni egy pincébe, vagy valami hűvös vízbe, folyóvízbe ülni nyakig. Ülni? lemerülni! Lemerülni valami nagyon mély vízbe, le a fenékig, odáig, ahová már nem hatol le a nap melege sem. És ott maradni, amíg ki nem ázik belőle ez az olaj, meg ez a por, ami már úgy beleette magát a bőrébe. Aztán onnan a mélyről felrúgni magát a víz tetejére, igen… s ott elfeküdni, ringatózni. Kimosni magát, a bőrét, a száját, az egész forró belsejét.

A torka úgy elszorul az álomképre, hogy nyelni se tud.

Felkapja a fejét. Holnap, igen, holnap szombat. Jön az asszony a gyerekkel. Ne lássák ilyen elgyötörten.

De mi az ördögnek is kínozza itt magát? Hiszen itt a Tisza valami két kilométerre.

Rárivall az egyik lábatlankodó gyerekre.

- Gyere csak hé! Vezess el a Tiszára!

Int a fűtőnek:

- Ügyelj a gépre, lemegyek a vízhez.

És elmegy a gyerekkel, aki fut előtte, mintha a saját türelmetlensége hajtaná.

Mikor végre feltűnik előtte a kanyargó homokszínű, csillogó víz, majdnem térdre roskad. Még jobban rohan. Ott hagyja a gyereket, aki apró lábaival lemarad s úgy kiabál utána:

- Bácsi! Tud úszni? Mert itt mély a víz!

Ez, éppen ez kell neki. Oda akar menni, ahol legmélyebb. Mert ott hűvös, hideg a folyó. Tud úszni, hogyne tudna.

A magas, meredek partoldalról két ugrással a víz szélén terem. Néhányan álldogálnak ott.

Lefejti, letépi magáról az izzadt-nedves ruhadarabokat. A folyó áramló levegője lágyan simogatja elkínzott bőrét. Most már semmi sincs közte és a víz között, mely a part mellett a folyással ellentétesen kanyarog és hol örvényes tölcsérlyukakat mutat, hol meg púposan domborodik, mint egy nagy állat sima háta.

Kinyújtózik és csillogó szemmel, kis önkínzással néz a vízre. Most itt vagy végre!

És beleveti magát.

Csiklandozó, meghökkent érzés szalad rajta végig, ahogy a víz selymes hűvösséggel körültakarja, végigfut a gerincén és a feje búbján távozik. A tüdeje megszorul, feljön a víz színére. A levegőn teleszívja magát és lemerül. Le a fenékre. Lefúrja magát. De az a hideg érzés megint visszahozza s a levegőn zsibbadó szédülés kábítja. Mi ez? Eh! Ráfekszik a vízre. De most meg valami lehúzza, a szívét pedig mintha marokra fogná. És lemerül. Ösztönösen löki fel magát ismét, keze görcsösen csap a levegőbe, szája tágra nyílik…

A parton levők előtt úgy rémlik, mintha mondani akart volna valamit. Aztán megint lemerül.

De többé nem jön föl.

Ott maradt lenn a hűvös vízben, ahova annyira kívánkozott.

A folyó pedig, amelyen az óriásira dagadt, lebukó nap izzó ragyogása kezd elterülni, alig hallható csobbanásokkal, közömbösen hömpölyög tovább. Hol örvényes tölcsérlyukakat mutat, hol meg púposan domborodik, mint egy nagy állat sima háta.

Így képzeltem el, így hallottam a szegény ember történetét, mikor másnap este szokásomhoz hívem a Tisza partján kószáltam, ki nem elégíthető szomjúsággal keresve a Tisza-parti csodálatos hangulatokat, a színek születését és halálát a nappal és az éjszaka sejtelmes eggyéolvadásánál.

A nap még ott lógott az ég alján, veresedő képe a zempléni part fái között bujkált, rőt fényével megfestve a túloldal lapos homokpartját.

Vele néztem farkasszemet s úgy vettem észre a magas partról egy csendes csoportot. Idősebb, öreg férfiakat és asszonyokat. Ismertem ezt a helyet, a partoldalban egy lépcső vezetett le a vízhez, innen hordták a faluba az ivóvizet. Halk és megilletődött hangon beszélgettek, amint az kidukál a halottnak.

Én is csendesen szóltam oda az egyik öregnek:

- Mi történt?

- A szegény gépészt várjuk, aki tegnap belefulladt.

És elmondja, hogyan történt.

- Itt van már a felesége, meg a rokonjai – mondja az egyik néne -, értesítették őket a csendőrök. Koporsót is csináltattak neki a Deme asztalossal. Megvárják, míg kifogják a szegényt.

- Jaj, Istenem – búg fel sóhajtva a másik -, itt hagyta a fiatal feleségét, meg a kis lánykáját, mi lesz velük?

- Hogy milyen is az ember élete uram Istenem – nyög a harmadik -, egyik percen még erős, egészséges, a másikon meg mán nincs is.

- Nem tudott talán úszni? – kérdezem az öregembert -, vagy az örvény húzta le?

- Nem a. Nem volt ugyan idevalósi, de itt nőtt föl a Tisza mellett. Csak biztosan nagyon át volt hevülve, mikor belement a vízbe, oszt valami görcsöt kaphatott.

- De talán korán várják még – mondom -, nem jön az föl ilyen hamar. Hiszen alig van egy napja.

- Nem egyforma az uram – szól tempósan. - Az a kérdés, hogy milyen meleg a víz. Most elég meleg. Ilyenkor fel szokj öni egy nap alatt. Ha hidegebb, két-három napba telik, míg felveti a víz.

- Akkor se itt jön a föl – vetem ellene -, elviszi a víz.

- De. A Tisza csak ott veti föl, ahol befogta. Így volt az elmúlt nyáron is, amikor az Ignácz Jóska maradt oda. Legfeljebb pár méter distáncrúl lehet szó. Mert hogy az ilyen belekapaszkodik kűbe, fába, amibe tud s olyan erősen fogja, hogy sokszor alig lehet lefejteni a kezit.

az öregasszonyok rábólintanak. Így van az, mindenki tudja, aki csak ismeri a Tiszát, ezt a furcsa, ezt gyönyörű, ezt a veszedelmes folyót.

A parton csónak van kikötve, csáklya benne. Az egyik halász vár vele, hogyha kell, hát kéznél legyen.

Egy asszony lépked le a parton és a bádogját nyugodtan meríti meg a folyóban.

- Aztán jó lesz-e az a víz? – kérdem tőle.

- Mér ne? Jobb, mint a kútvíz és mindig friss – feleli.

A part tetején fojtott sírás és jajongás csap föl. A feleség jön két rokon asszonnyal. Ezek támogatják a zokogót. A víz mellől nehéz sóhajokkal felelnek rá az öreg nénék.

Ezt már nem bírom hallgatni. Tovább megyek.

Vasárnap jött rá s nem volt másról beszéd a faluban, mint hogy feljött-e, vagy nem jött föl. Egyik így mondta, a másik úgy. A kíváncsiság engem is kihajtott. A tanító, aki velem jön, elmondja, hogy éjszaka is ott virrasztott Major Péter, a halász egy cigánnyal.

- Szép, hogy így ügyelnek – mondom -, mégis csak van itt szív a romlatlan falun.

- Van ám – bólint rá mosolyogva -, azt mondják, hogy húsz pengőt kap, aki kifogja.

A partoldalban meg egészen a víz szélén nagy csoport áll és üldögél. Lejjebb asszonyok, gyerekek, feljebb férfiak. De a tegnapi virrasztó hangulat, mintha eltűnt volna. Itt-ott hangosabb szó hallik, még nevetés is. A víz pedig mintha magasabban állana és zavaros is. Sárga tajtékcsomók úsznak le rajta.

- Áradt az éjszaka, a hegyekben nagy eső lehetett. A mérce negyven centit mutat a csatornánál – mondja a halász.

A legények között egy iparosforma viszi a szót:

- Meg kéne csáklyázni a feneket s a partot. Tele van ez itt kővel meg dróttal, úgy beleakadhatott, hogy két hétig se jön föl.

Bele is ugrik a csónakba s felkapja a csáklyát.

- No, gyerünk!

A halász szó nélkül nyúl a rövid evezőhöz. Ügyesen mozgatja a bárkáját a rohanó, torlódó vízen, a másik meg állva döföl le a partba. Egy-egy helyt megakadt a csáklya s oda-vissza dirigálja a csónakot, de nem talál semmit. a mélyben nem ér feneket.

- Nem ér e semmit, kötél kéne ide! – dörmögi mellettem az egyik.

- Miféle kötél? – kérdem.

- Egy hosszú kötél – magyarázza -, aminek a közepire jó követ kötnek. Ez leviszi a fenékre. Akkor aztán két oldalrólfogva végighúzzák. Mondjuk itt az egyik a csónakról, a másik a partról. Hamég itt van, akkor a kötél felhozza.

- És mért nem hoznak ilyen kötelet?

- Nemigen van ilyen hosszú kötelünk. Egy helyt voltak érte, de nemadták. Féltik, hogy odapusztul. Rövidebb kötél meg nem elég, mert mély a víz a part mellett.

A csónak már kikötött.

- Rövid a csáklya – mondja az iparosforma a maga igazolására, mikor partra ugrik.

- Samu, hol vagy Samu? – kiabálnak a legények.

Egy cigánylegényt lökdösnek elő.

- No, Samu, ha pénzt akarsz, ereggy le a víz alá – kiabálnak neki.

A Samu húzódozik, már lenn volt délelőtt, de hiába keresett. most meg hideg a víz. De azért nyilván hízeleg neki a  közbizalom, mert ledobja a ruháját és belemegy a vízbe.

Le-lebukik. Fél percig, percig is lenn marad az örvényes, tajtékos vízben s nagyokat fúj, mikor feljön.

- Nincs, nem találok semmit. Nagyon hideg a víz.

- Nem is mentél le egészen, te cigány! – kiabálnak neki.

- Ne csalj te Samu – szól oda neki az egyik menyecske, aki a bádoggal a víz szélén áll -, csak bolondítod a népet.

- Ha nem hiszi, gyüjjön le velem! – kiabál vissza a vízből a cigány, mire nagy nevetés támad a parton.

- Menjen veled a nehéz nyavalya! – szalad ki az asszonykából a mérges felelet.

A cigány kijön a partra s nagy lendülettel veti le magát ismét a vízbe. Most olyan hosszú ideig marad lenn, hogy a tömeg elnémultan várakozik.

- Jaj, még ez is odamarad – nyögi egy feketeruhás néne.

 De csak feljön, a szája szinte kék. Nagy csapásokkal ú szik a partra és szaladgál, hogy felmelegítse magát.

Öreg szomszédom megint megszólal:

- Az áradás lehűtötte a vizet, akkor pedig még holnap is várhatjuk.

Az iparosforma veszi át a szót:

- Feljön az most már. Egyszer csak kiugrik a vízből. Mert ugrik az ilyen valósággal. Tavaly láttam az Ignáczot. Olyan csobbant a víz, hogy csak! Kötésnél lejjebb látszott ki, mikor feldobta a víz. Akárha élő lett volna.

- Na, még kisül – szól rá az egyik legény -, hogy kiugrik a partra.

- Az ám – tódítja a másik -, megérjük, hogy egyszer cska itt ül a parton és a ruháját kéri.

- Úgy a! – szól a harmadik -, s akkor mit adunk neki? Hogy megyen vissza csépelni?

Nevetés és méltatlankodás fogadta a léha fantáziát. Az öreg nénék sopánkodva fordulnak el. A halottvirrasztás már vasárnapi szórakozásba megy át.

Jó, hogy a továbbiakat egy harsány, búgó hang nyomja el. Az arcok a víznek fel, a kanyar felé fordulnak, ahol füst száll a levegőbe.

- Jön a hajó!

- Meg kéne nékik mondani, hogy itt jöjjenek a partnál, hátha a hullám kiveri.

- Tudják már azok biztosan.

A hajó előbukkan, látni lehet, hogy lapátja erősen veri a vizet. Lefelé is gőzzel jön, siet.

Gyorsan halad s a part elnémul, a hajó közel jön a parthoz, a sodrás szélén megy. S ahogy elhalad előttünk, a víz méteres hullámokat dob a partra. A lányok, gyerekek apró sikongással igyekeznek beljebb.

Minden szem a vízen. A hajó lapátja ugyan megkavarja.

A hullámok nagy csapkodással nyalják a partot s megtörve omlanak vissza még akkor is, mikor a hajó már a pontonhíd nyílása előtt van. Az áradt, zavaros víz nehezen csillapodik le, a halász csónakja még mindig erősen táncol a parton.

Aztán mégis csak lecsendesül. DE a víz tükre néma marad. Áldozatát nem adja ki.

- Na, ez nagyon megmarkolta valahol a homokot – véli a szomszédom.

A tömeg már elunta. Széledezni kezdenek, zsibongva másznak föl a meredek parton. Magam is valami csalódásfélét érzek.

Csak a halász meg a cigány marad ott. Túl a sekélyebb részen suhan csak egy halászcsónak, hogy az éjszaka hálót vessen. Fenn már pislogni kezdenek a csillagok. A pontonhídon, ott lejjebb kiteszik a jelzőlámpát, éles fénye tükrözöl a vízen, a híd sötét árnyékában.

A homály terpeszkedik el, mikor elmegyek.

Hétfőn reggel már korán kinn vagyok.

A halász álmos szemekkel ül a parton, a cigány elnyújtózva fekszik a korai napsütésen. Odaülök a halász mellé, dohányt kínálok neki. Rágyújt.

- Semmi? – kérdezem.

- Nem jött föl. Felváltva virrasztottunk a Samuval.

Elhallgat.

- Az imént kinn volt a Siket Balog érdeklődni, de elment – szólal meg újra. - Nem merné megnézni a halottat.

- Miért?

- Itt volt, mikor ez a szerencsétlen lemerült. .De nemcsak egyedül. Hatan voltak itt legalább. Alig másfél méterre tőlük vergődött.

- és miért nem nyúltak utána.

- Mind úgy meglepődtek, hogy mozdulni se tudtak. A Siket Balog meg úgy megrémült, hogy másnap is alig tudott beszélni. Mikor aztán szóhoz jött, mind azt mondogatta, hogy őrá nézett utoljára. Mintha szemrehányást tett volna neki. Nem is alszik azóta.

Fönn a parton megcsörren a bokor. Hátrafordulunk. A fűzfabokrok fölé két csillogó hosszú szurony és kakastollak sötétje ékelődik. A csendőrjárőr. az egyik leszól:

- Mi az Péter, mire vársz itt?

A halász a vízre int a fejével:

- Még mindig nem jött föl.

- Nem is jön az már, elúszott a víz alatt!

- Nem-e?

- De nem ám. Most halljuk, hogy kifogták. Lökön túl. A rokonok már el is utaztak.

A halász föláll és úgy néz föl: nem tréfál-e a csendőr.

De az nem tréfál.

Megvakarja a tarkóját.

- Hát akkor gyerünk. Fene egye meg, ezért rostokolhattam itt már harmadnapja.

Kiveszi a pipát és egy hegyeset köp a vízbe.

Oda, ahonnan a gépész utoljára nézett szemrehányóan a Siket Balog ijedt szemei közé.

Forrás: Szabolcsi Szemle 1934 I. évf. 6. sz.