Ilona
jutott eszébe. Ez olyan érzés volt, mint amikor egyszer szekérlőccsel mellbe vágták.
Kiugrott az ágyból. Az éjszaka akkor vonult el a puszta felé és sötét uszályát
még visszalengette. Mintha lila lebbenésével figyelmeztetné a falut, hogy ne
árulja el a hajnalnak az éjszaka titkait. De a fák és a mezők már a hajnal felé
fordultak és borzongva az örömtől, jószagú párákat teregettek eléje. Vasárnap
volt és május, de ő szomorú volt és mérges. Olyan volt a szeme, amint állott a
kicsi ablak előtt gatyában, mintha az érkező hajnalt fejbe akarná ütni egy
bottal.
Nézett
kitágult szemmel és a kastélyra gondolt. Ebben az irányban fekszik, de addig
nem lehet ellátni innen, még világosságban sem. Ő azonban most mégis jól látta
képzeletében. Ott van Ilona már két hete, ott van, azóta nem i beszélt vele. Az
a vén égetnivaló apja szerezte el a leányt, mert jóba van a kulcsárral. Tudja
az, kivel kell jóba lenni. A kulcsár özvegyember, még fiatal, van mindene,
vígan kefélheti azt a veres bajuszát. É most ott van Ilona a közelében, és ha
erre gondol, meleg szalad a fejére és melle összeszorul. Este is ezzel a
gondolattal aludt el, most is erre ébredt, ez ugratta ki az ágyból. Amíg nem üt
valahol valakire, addig nem lesz ebből nyugalom.
Állt
az ablaknál, a fölbukkanó nap már kezdte ünneplőbe öltöztetni a rozzant csűrt,
mellette egy kezdő almafa szepegő reszketéssel bontogatta virágait é a csöndben
ő marcona képeket dédelgetett. Képzeletében megrohamozta a kastélyt, egy csapat
bősz janicsárral úgy, amint az elemi iskolai olvasókönyvében tanult róluk. A
báróné összetett kézzel vetette magát ebben a képzelt jelenetben lova elé, hogy
legyen kímélettel iránta. É ő nem is bántott senkit, csak a kulcsárt köttette a
ló farkához. Ilonát természetesen maga mellé emelte a nyeregbe és elvágtatott.
A kép annyira lenyűgöző és életteljes volt, hogy ebben a pillanatban valósággal
díszruhás basának érezte magát. Török csataképek elképzelésében amúgy is nagy
gyakorlata volt, talán nem is ok nélkül, mert szemében és arcszínében
lappangott valami török származásra gyanús. Szerette is a hallgatag
szemlélődést, kalapja mellett az élénk bokrétákat és a tűnődő csöndes nótákat.
Merengett a csábító és bosszúszomját kielégítő képen, amíg egy fiatal kakas
bele nem kukorikolt. Ettől a csönd összeomlott és a janicsárok elvonultak.
Anyja
is megmozdult az ágyban, halk, bensőséges nyögdécseléssel, ahogyan falusi öreg
asszonyok szoktak ébredni sóhajok között, mert a hajnal megfosztja őket a
vigasztaló álomképektől. Fiára nyitotta szemét, aki az ablak előtt állott és a
homályból kifehérlően mozdulatlanul kísértethangulatot idézett benne.
-
Te vagy az? – kérdezte.
-
Nem én vagyok.
Az
öregasszony kis sóhajjal válaszolt erre. Hogy már hajnalban mérges a fia.
Mostanában olyan harapós kedvű, pedig jó fiú. Érti ő ezt, Ilona miatt van,
pedig a fia egy világért sem ejtené ki a leány nevét mostanában. A kulcsárról
azonban nem tudott az öregasszony sem, nem tudott a kulcsárról, akit a fia
előbb köttetett a ló farkához hajnali képzeletében a janicsárlegényeivel, bősz
féltékenységében. Ő csak azt tudta, hogy Ilona elszegődött a kastélyba
szobalánynak,v agy minek és ezért most már nem találkozhatnak együtt úgy, mint
eddig. Emiatt mérges a fia, pedig még örvendenie kellene, hogy a leány szerez
magának valamit. Pénzt és ruhát, ráfér arra is szegényre. A fiúra is ráfér,
mert mindketten elég szegények. Persze a kastélyból nem lehet mindegyre
kiszaladgálni, de ezt a fiatalok nem értik meg.
A
legény elővette a csizmáját, a székre állította és nézte fürkészően, mint az
őrmester az újoncokat. Eszébe jutott, hogy a kulcsárral sárga csizmája van. Meg
kell adni, szép csizmája van, az övé pedig éppen csak, hogy csizma. Szára
horpadt, szegője is foszlik, pedig ő ma ünneplőbe akar öltözni. A fekete nadrág
é a kabát még jó, kalapja meg éppen majdnem új, de a csizma pocsék. Fölkapta a
csizmát, mintha torkon akarna ragadni valakit, forgatta, nézte elborult
szemmel. Egyik talpa már lyukas, de az nem látszik, a sarka azonban
mindkettőnek majdnem kérgig vásott. Ezt meg kellene csináltatni mindjárt.
Kétszer
földhöz vágta a csizmát, azután fölhúzta és átment vele a csizmadiához. Ez még
ágyban volt, de a végén kelletlenül kibújt a takaró alól, mert valami olyant
látott a legény arcán, hogy nem merte megtagadni a csizma megsarkalását.
Megcsinálta a csizmát, ki is fényesítette é ettől a legény megenyhült. Amikor
távozott, azért azt mondta a csizmadiának:
-
Csak annyit mondok magának, hogy nincsen már tisztességes leány a világon.
-
Hej, bizony. És új csizma is kellene hamar – felelte az öreg csizmadia a
rejtelmes szavakra.
Visszafelé
jövet azért egy virágos ágat tört az almafáról és kalapja mellé tűzte. A nap
már jó fent volt, almaszaga volt mindennek. A kastély felé ment a templomba,
pedig jó nagy kerülő volt ez az út. Az elsőt már elharangozták, amikor a kapu
elé ért, a park nyárfasora, a rácsos vaskapu árasztották rá a rangos úri
titokzatosságot, de most legyűrte magában dacosan azt a tisztelettel vegyes
félelmet, amihez a kastély szoktatta a falusiakat. Kihívóan nézett a
jegenyékre, „basa vagyok”, mondta a fáknak, de azok rá se hederintettek. Tovább
strázsáltak gőgösen. Nem állott meg, csak meglassította lépteit, majd amikor
egy darabot elhaladt, visszanézett, hogy nem látja-e a leányt. Nem mutatkozott
senki.
Templomozás
után előre sietett a hídhoz és egy fa mögé húzódva várta a leányt. Amikor ezt
feltűnt, kalapját erélyes mozdulattal homlokára rántotta, kissé balfelé és
előre lépett. A leány jött ünnepi léptekkel, ahogyan csak falusi leányok tudnak
lépkedni, ha templomból jönnek, vagy hercegnők udvari ünnepélyek alkalmával.
-
Régen láttalak - mondta a legény és
melléje lépett.
-
Pedig tegnapelőtt is otthon voltam. Hazaszaladtam egy kicsit – felelte ez.
A
legény oldalról nézett rá és apró szippantásokkal szagolta a feléje áramló
illatot. Úgy találta, hogy más illat ez, amit eddig érzett a leányon. De nem
tudta, hogy a ruhájából árad-e, a hajából, avagy a templomból hozta. Vagy csak
azért ilyen a szaga, mert május van és vasárnap.
-
Átjöhettél volna azért – folytatta a leány.
-
Nem én. Minek.
-
Csak gondoltam. Úgyis jó.
-
Látom, hízol szépen s jó szagod van. Úri.
Kis
recsegő kacagással fejezte be ezt a megállapítást. A leány érezte, hogy dúl
valami a legényben. Veszekedni akar vele. Ettől dacos lett.
-
Olyan, amilyen – válaszolta.
-
Grófi hivatalhoz illik is.
Nem
felelt erre. Most hirtelen megértett valamit. Érezte a bűntudatot. Azt érezte,
hogy valami bűnt követett el, nemcsak a legény, hanem a falu, mindenki ellen.
Hiába vizsgálja magát, hogy mi lesz, nem tudná megmondani. A kulcsár eszébe sem
jutott, arra nem is gondolt, mert nem volt oka rá és mégis történt valami.
Otthagyta az életüket, megszökött belőle. A szegénységhez lett hűtlen, ehhez a
titokzatos testetlen fogalomhoz. A többiek sorsához, ehhez a legényhez is,
anélkül, hogy megcsalta volna.
Már
az első nap érzett valamit. Az első napok ámulatában még elmosódott benne ez az
érzés a kastélyban, a termek, bútorok csodái, a fürdőszoba titokzatos tégelyei,
jószagú, bódultságba ringatták, de a magasabb rendű életnek ez a meseköde
lassan kitisztult előtte és mögötte a falu lapult el szemrehányóan. Fajtájának
élete kísértette furdalóan, orrába lengett a földes szoba szaga, a savanyú
levesek, az istálló párája és felelősségre vonták, hogy miért hagyta el őket. A
legény fanyar, fojtott szavai belecsíptek bőrébe, húsága é ellágyultan belől, sírósan
már kívánta a vezeklést. A bántást az el nem követett bűnökért, most
természetesnek találta, hogy bűnhődnie kell a hó, húsos ételekért, az öreg
szakácstól ajándékba kapott tortákért, a tiszta és könnyű munkáért, a mindig
tiszta ruhákért, az egész nagy valószínűtlen ünnepért, amelybe belecsöppent
azzal, hogy a kastélyban szobalány lett.
Esténként
borzongva, félelemmel bújt a tiszta fehér ágyba és nem csodálkozott volna azon,
ha kirángatják a paplan alól és megbüntetik. Hallgatag lett az elfojtott riadtságával,
amire a komorna megdicsérte, hogy milyen komoly és ajándékba fogkefét adott
neki s egy tubus fogkrémet. Megmagyarázta, hogyan használja, megpróbálta,
hányni kezdett tőle.
Ez
a feszültség most, amint lépkedett a legény mellett, felengedett benne és
átváltódott bűntudattá. Előre billent fejjel lépkedett gépiesen a legény
mellett, az is hallgatott. Mentek, fejük fölött fecskék nyilaztak, sütött a
nap, a legény kalapja mellett lengett az almavirág. Kiértek már a faluból, a
földek között jártak, a búzamezők között. A határkőnél megállt a legény,
szembefordult a leánnyal és nézte. Nézett rá, fürkészően, szomorúan, dühvel és
vággyal. A leány állott előtte, megadóan.
-
Ugye szégyelled magad – szólalt meg a legény.
A
leány tovább hallgatott. A legény képzeletében most már olyan élénken
formálódott ki a kulcsár alakja, mintha elébe lépett volna. Még a sárga
csizmáját is látta. Ökle önkéntelenül rezzent, hogy rásújtson, bele az arcába,
a veres bajuszába. Most más a leány, szebb, a képzelt bűn és a kastély életének
titokzatossága lengi körül. A leány leeresztett szemmel nézte a cipője orrát,
vezeklő fejtartással. Mintha várta volna, hogy hamut hintsenek fejére, vagy
lesújtson rá a legény.
-
Beszélj már.
A
leány most ránéz a legényre. Szomorúan, nyugodtan emeli rá szemét. Éppen jókor,
éppen kellett már ez a tiszta nézés, hogy a legény indulatának robbanását
megállítsa. A legény meg is értette ebből a nézésből, hogy nincsen baj. Hogy
nincsen kulcsár, nincsen senki és semmi, hogy ez a nézés őt simogatja.
-
Jól érzed magad ott?
Elmutatott
a kastély felé. Hangja most már meleg volt és szelíd.
-
Jól, de fáj a szívem.
Úgy
mondta ezt, ahogy a vásári ajándékpogácsákra ragasztott verset olvassák a
leányok. Olyan meghatódott hangon. Másfajta ember feltétlenül nevetségesnek
találta volna ezt a hangot, de a legény nem, ő megértette.
-
Miért fáj?
-
Nem tudom.
-
Ha fáj, az jó.
A
leány intett, hogy nem jó s a szeme már nedves volt.
-
Akkor ne menj vissza.
-
Akkor nem megyek – felelte a leány engedelmesen.
A
legény elnézett körül a tájon. A könnyű szélben rezzenő búzamezőn.
A
leány szeme is hozzácsatlakozott. Két pár szem siklott végig a zöldben és
fényben borzongó mezők fölött. A hullám arany és bársonytajtékja lábukig
kúszott, fölcsapott a mellükig. Fölemelte őket, vitte Röpítette.
Forrás: Új Idők XLIII.
évf. 50. sz. 1937. december 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése