Tüzes sörénnyel baktatunk
feketecsendű hegyek alján,
kísértet minden ablakunk:
hogy keskeny fényük lidércbarnán,
vak erdők tövén imbolyogva,
belékarol a völgytorokba
s riogat alvó árnyakat…
Cammogunk tar sziklák alatt,
barlang s havas mezők alatt,
zengő, sebes erek felett,
alvó tornyok s tetők felett:
mint mászó, szikrás szörnyeteg…
Gyanták illatától részeg
csúcsok ívén a hold. Aranygól.
Fenyők felett kék csenddé szeg
egy ég-karéjt – s velünk barangol…
Forrás: Új Idők XLIII.
évf. 50. sz. 1937. december 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése