2020. jan. 1.

M. Juhász Margit: Déryné ifjasszony és a Bánk bán költője



Déryné Széppataki Róza (1793-1872)



I. PACHA ÚR VÉLEMÉNYE ÉS A GARDEROB

Pacha úr, a pesti magyar színjátszó társaság karmestere már harmadszor kezdette elülről a „Zöld leányka” című vérfagyasztó dráma nagy nyitányát, amikor a szála ajtaján egy kis, sovány, vöröshajú, szeplősöcske gyermeklány pironkodott be. A karmester mérges mozdulattal fordult a belépő felé:

- Was wünschen Sie?

- Schenbach Róza vagyok – felelte az ijedt szemű kislány. – Talán tudja már a karmester úr, hogy miért bátorkodtam…

- Schenbach Róza! Schenbach Róza! – csóválta a fejét Pacha úr enyhültebb hangon, majd kétségbeesett arccal fordult a társulat tagjai felé:

- „Aber sie ist ja zu klein, was ist auch ihr zu machen!

Így tette meg Schenbach – Széppataki Róza az első lépést a világot jelentő deszkák felé.

Az özvegy jászberényi patikusné, amikor hárfakíséret mellett énekelni tanította a leányát, bizony nem gondolt arra, hogy pár év múlva ezzel ad kenyeret a gyermek kezébe.

„Mindig azt akarta, hogy vékonyabban énekeljek” – írja később Déryné. – „Mégis vékonyabb hangot adj, mégis, mégis!” – ismételte újra meg újra, amíg a gyermeklánynak a homloka is beleizzadt, könnyek öntötték el a szemét.

Évek múlva mégis sok keserűséget okozott polgári gondolkozású édesanyjának a leány makacs elhatározása. Az anyai szigor azonban egy évi habozás után felengedett, mert a makacs gyermek majdnem belehalt a színpad utáni vágyakozásba.

Pénz nem sok hányódott az özvegy patikusnénál a ládafiában s a jó asszony végül is a staffirungba kapott, térdig stikkelt batiszt ingeit szabta fel leányának színpadi öltözékül.

„Négy inget, a legszebb stikkelésűeket választotta ki – írja Déryné. -  „Megkészítette köntösöknek, más-más szabásokkal. Akkor igen szűk, cviklis ruhákat viseltek tenyérnyi rövid derékkal. De hogy mind ne legyen egyforma szín, egyet megfestett sáfránnyal szörnyű virító sárgára. Ez volt az egész staffirungom a  színpadra.”

Az ártatlan, naiv lelkületű fiatal leány csupa rajongás, csupa értelmesség. Első útja, még híres színésznő korában is, minden reggel a templomba vezetett. Önéletrajza hű tükre annak, hogy számára nem naptári időből állt az élet, hanem azoknak a mámoros óráknak láncolata volt, amikor énekelhetett. Tél volt-e, nyár, milyen évet írtak, ind nem fontos, ki is hullt az emlékéből, de hogy mit énekelt estéről-estére, arra a legpontosabban visszaemlékszik.

1812 táján magyar színészek Pesten Isten kegyelméből megtűrve, a Váczi országúton, a mai Károly körúton, a Hacker-féle „szálában” játszottak egyideig Vida László intendánssága alatt. Az intendáns urak általában elég gyakran változtak. Nem a legjobb üzlet volt a magyar színtársulatot pártfogolni, s a gavallér urak zsebe elég gyorsan kiürült.

A magyar főváros azonban nemsokára nagylelkűnek mutatkozott. Ugyanis a bőven pártfogolt német színtársulat számára díszes kőszínházat építettek, s a magyarok megkaphatták a düledező félben levő Rondellát. A régi posta utca sarkán állt ez a kerek, bástyaszerű, erődítés-maradvány, amely olyan volt – amint Déryné írja -, mint egy ócska malom. Az intendáns úr ez alkalommal mindössze csak annyit kívánt e nagy kegyért, hogy a magyar színészek jelenjenek meg díszmagyarban a német színház megnyitó ünnepségén.

- „Nem megyek! – mondta a kis Széppataki Róza, s dacosan vetette fel konok, fiatal fejét. – Nem megyek! – S valóban, ágyba feküdt, „s herbateát és keserű orvosságot” vett be, amit máskor pénzért sem lehetett belédiktálni.

Később, híres énekesnő korában, amikor a Wiener Blatt már hosszú cikkben emlékezett meg róla, meghívták őt vendégszerepelni ugyanebbe a német színházba.

- Két estére elmegyek – mondta -, hogy megmutassam, nincs igazuk a német színészeknek, akik azt a hírt terjesztik rólunk: „Die Ungaren können nur brüllen.”

Fellépése után szerződéssel kínálták meg. Nem fogadta el. Visszautazott a döcögő ekhósszekéren az akkor Székesfehérváron sínylődő társulatához. Pár évvel később már Bécsbe hívják. Felelete csak ez: „Honom nevelt fel, ő temessen el.”

II. AZ ÉNEKESNŐ TITKOS LEVELET KAP

A fiatal színésznő még első sikereit aratta abban az évben, amikor az öreg kecskeméti takácsmester, Katona uram Pestre küldte nagy fiát jogot tanulni. A komor arcú, szúrós szemű, szálas hajú, kicsit kopott, s kicsit nehézkes nyelvű fiatalember akkor már írogatott. Zsebében már ott rejtegette első zsengéit, a csöndesség órájában írott verseit, s német lovagdrámákat próbált honi nyelvűekre átültetni, több-kevesebb sikerrel. Messze volt még tőle Bánk bán gyötrelme, Tiborc panasza, csak Petur tüze lobogott benne ifjúsága álmaival édesítve. Vagy már minden benne volt, mélyen és sorsszerűen.

Széppataki Róza, a fiatal pacsirta pedig esténként a mohos falú öreg Rondellában énekelt. Énekelt, s olyan szépen , hogy attól a poéta ifjú szíve egyszerre tele lett dallal. De hát az ilyen kevés beszédű poéták gyámoltalan emberek, s ha a papírral szemtől szemben. Rómeókká magasztosulnak, a lány előtt komorak és szótalanok. A fiatal énekesnők pedig nem foglalkoznak gondolatolvasással. Ezért indult ez a szerelem kedvezőtlen auspiciumok között.

Egy napon a színlaposztogató erős titokban kis levélkét nyomott Róza kezébe. A fiatal énekesnő sohasem kapott még titkos levelet. – Milyen romantikus! – lelkendezett magábna, s remegve tépte fel a pecsétet.

„- Kedves Kisasszony! – olvasta – holnap jókor haza kell utaznom. Én magát véghetetlen szeretettel szeretem, s lelkemben hordom képét miolta először színpadon megláttam játszani. S ezen szende képet fogom titkon keblembe zárva végleheletemig hordani. Ha meghallgat, s hajlandó hozzám, egy darabka rózsaszín szalagot, ha meg nem hallgat, egy darabka fekete szalagot zárjon a felelethez. E két szín fogja életem irányát kormányozni. Ha rózsaszín lesz a jel, fél év múlva visszatérek Pestre, s akkor bővebben fogok nyilatkozni, ha fekete lesz a jel, szívem örökre gyászolni fog. K. J.”

Pár sorban mennyi romantika. Mintha csak a divatos német lovagdrámák valamelyik hőse vallana szerelmet az elérhetetlen várkisasszony ablaka alatt.

A titokzatos levélíró kiléte felett hosszan töprenghetett a kis Róza. Naplójában ezt találjuk:

- „Én gondolkodva tűnődtem, hogy ki lehet az a K. J. az ismerősök közül. Bizonyosan Kacskovics János. De hiszen ő soha, a legkevésbé sem közeledett felém. Hát ki? Nem emlékszem ilyen nevű ismerősre. Katona Józsi? Óh, az még inkább nem, mert az mindég oly mogorva, oly visszatartó, azután hármat se szólt még velem.

A levélke bizony nem kapott választ. Katona hazautazott Kecskemétre, s mire visszatért, Széppataki Róza leányasszony már Déryné ifiasszony lett.

Az új asszony főkötőjét Mérey konziliárusné készítette nászajándékul. Déryné egy napon éppen a szép ajándék illő megköszönésére indult, midőn az utcán szembetalálkozott Katona Józseffel.

A rövid beszédű költő ráköszönt a fiatal asszonyra:

- „Jó napot!”

- „Jó napot” – fogadta Déryné nem éppen vidám hangulatban.

Katona komoran nézett az asszony főkötőjére és sötét hangon mondta:

- „Ezért nem felelt hát levelemre?”

- „Micsoda levélre?”

- „Amelyben a szalagot kértem jelül.”

- „Hát maga írta azt? Én nem tudtam!”

- „Sok szerencsét Déryhez” – mondta hidegen a költő, s felvetett fejjel indult tovább.

Így fejlődött meg a levélke titka.

III. „EZ IS ASSZONY”

Déryné házasélete nem volt boldog. Gyermekfővel került főkötő alá s sem ő, sem nála jóval idősebb férje nem tudtak egymás makacs természetéhez alkalmazkodni. A féltékenységi jelenetek napirenden voltak, s Déryné sokszor viselte ezeknek a családi jeleneteknek a kék foltját.

A fiatal asszony egy délután egyedül maradt otthon. A padlóra kuporodva sírdogált s egy nagy lepedőre apró-cseprő gyöngyeit, szerepeihez használt díszeit, szalagjait rendezgette. Az már örök asszonyi szokás, hogy búsulni legjobban szekrényrendezés közben lehet.

Hirtelen kopogtatásra riadt fel.

- Szabad! – mondta ijedt szepegéssel.

Katona József lépett be.

Déryné zavartan nézett fel, s pirulva sütötte le a szemét. A költő mögött egy idegen férfi állt.

- „Jó napot!” – mondta Katona szokott rövid, s hideg fejbiccentéssel.

- „Jó napot” – fogadta Déryné lehajtott fejjel.

- „Hol van Pista?” – kérdezte a költő.

- „Elutazott” – volt a lakonikus válasz.

- „Egy jó barátomat akartam bemutatni – vetette oda Katona kurtán. – Gyerünk!”

S már ment is.

A barát, akit Katona József ezen a délutánon Déryékhez vitt, Perpelitzai Sámuel volt, Prónai Albert báró nevelője, szekretáriusa s később ügyvédje. Az a nagy szerelem, amely Dérynét élete végéig a szó legideálisabb értelmében ehhez az emberhez fűzte, ott vetett lobot a szerelmes költő szeme előtt. A kecskeméti takácsmester puritán fia a férjes asszonyt elérhetetlen messzeségben érezte magától, s a félgyermek Déryné egész szívével eléje ment egy másik férfinak.

A fiatal énekesnő a történtek után pár nappal minden bánatát feledve vidáman pitykézett az udvaron. Csak úgy „vad pongyolában”, kurta szoknyában, „hálórékliben”. A komor férj messze volt, s a kis cselédke, aki az apró háztartás dolgait ellátta, üres óráiban igen jó játszótársnak bizonyult.

Ott gomboztak hát, mint két gondatlan gyermek. A híres színésznő, meg a kis falusi cseléd.

- Vigyázz, most jövök én – mondta a leánynak, s ügyes ujjaival megfricskázta a színházi ruhatárából kimustrált csillogó gombokat.

- „Hát ez is asszony?” – mondta egy mély hang a háta mögött. Kicsit szomorú, s kicsit gúnyos volt ez a hang és sok melegség is bujkált mögötte.

Déryné sikoltva ugrott fel. Hátra fordult. Katona József állt a hát mögött. A fiatal asszony fülig pirult. De nem Katona miatt. Hanem mert a költő mellett állt „Ő” is, Déryné álmainak lovagja, Perpelitzai.

A barát szerencsés vetélytárs lett. Déryné szíve kinyílt az első szerelemre, s virágait másnak hullatta. Katona észrevette Déryné új vonzalmát. Észrevette és fájt neki. Egy alkalommal éppen akkor kereste fel a házaspárt, mikor azok Perpelitzaival a kertben sétálgattak. A gáláns udvarló azon fáradozott, hogy a fába vésse Déryné nevének kezdőbetűit. Persze ez nemcsak azt jelentette, hogy Széppataki Róza, hanem azt is, hogy Samu és Róza. A kis cseléd lefutott a kertbe és jelentette Dérynek:

- „Éppen most volt itt Katona úr, az urat kereste. Mondám, lent vannak a kertben.

- „Kik?” – kérdezte Katona úr.

- Mondom: Samu úrfi is. Avval visszafordult, s elment.

Déry fejcsóválva fordult Perpelitzaihoz:

- „Nézze barátom – mondta -, olyan különcködő ez a Józsi. Most megint nem látjuk egy hónapig.”

A regényes hajlamú és sebzett szívű költő bármilyen zárkózott volt is, elárulta féltékeny fájdalmát az asszony előtt, de elárulta a nő sorsáért való aggodalmát is nemsokára.

Az esetet Déryné Naplójában így beszéli el:

„Egyszer egy előadás volt, amelyben én nem játszottam. Lent ültem a zártszékben. Mielőtt a játék kezdődött volna, éreztem, hogy a hátam megett egy sötét alak foglal helyet. Én hátra sem néztem. Egyszer a fülemhez közeledik s azt súgja halk hangon: „Szerencsétlen!” Hátrafordulok, s Katona Józsi köpenybe burkolva, a lá Abelinó, félvállra vetve köpönyegét (akkor azt viselték), s ezzel eltűnt. Én megijedtem, gondolám, el vagyunk árulva, s ez Dérynek beszélni fog.”

Déryné tévedett. Katona József nem beszélt. A költőben csak a maga „szerelemféltő nagy szíve dörömbölt.”

IV. A RÓZSAHARC, VAGY A KÖLTŐ BOSSZÚJA

Az élet gyakran szolgáltat példát arra, hogyan lesz a tragédiából komédia. Shakespeare Szt. Iván éji álmában a közönség harsogó kacagása kísérj a kőmíveslegények által előadott Piramus és Tisbe jelenetet, pedig ez a drámai paródia a szerelmi tragédiák legkomolyabb, legmaróbb szatírája. Katona József csalódott szerelme is egy szatirikus vígjátékban keresett enyhülést. Ennél több vígjátékot nem is írt egész életében. A darab nemcsak mint vígjáték figyelemreméltó, hanem mint Katona első, eredeti színdarabja is, ami mögött nem kísértenek a német lovagdrámák rémei.

A darab megírásának előzménye is van. Egy Gyertánfy nevű, kissé ostoba gavallér, akire az énekesnő nem sok ügyet vetett, egyszer egy szép rózsát küldött Dérynének. Az asszony még aznap délután Perpelitzainak ajándékozta a rózsát. Déreyné szerelmesével ebben az időben már csak „véletlenül” találkozhatott, mert a férj a gavallért eltiltotta a háztól. Samu aznap délután is „véletlenül” járt arra, s meglátva a szép virágot, bekiáltott az ablakon:

- „Ej, be szép rózsája van az én rózsámnak!”

- „Ha tetszik, magának adom” – mondta az asszony nevetve, s a rózsa, amelynek levelére finom tollal versek voltak felírva, gyorsan gazdát cserélt.

A kis cseléd azonban hiába hozott az elajándékozott rózsa helyett sebtiben egy egész csokrot.

A bonyodalom akkor kezdődött, mikor a gavallér a férj jelenlétében keresni kezdte a megjegyzett rózsát. Az elővigyázatosságból hozatott csokorrózsa nem mentette meg az asszonyt, s be kellett vallania, hogy kiknek ajándékozta el a virágot.

A megsértett gavallér Déryné tudtán kívül visszakérte a drága virágot a szerencsés vetélytárstól. Az énekesnő persze szörnyen megharagudott a faragatlan udvarlóra, s nem is bocsátott meg neki addig, míg Gyertyánfy a virágot vissza nem vitte a kedvelt Perpelitzainak.

A komikus eseten akkor sokan nevettek.

Kulcsár István, a színház akkori intendánsa pár héttel az eset után olvasó próbát hirdetett egy új vígjátékból. A szerzőjét nem nevezte meg. Címe: A rózsa, vagyis: a tapasztalatlan légy a pókok között.

A darab felolvasása után az egyik színész figyelmeztette Dérynét:

- „Nem vett-e észre semmit? Hiszen ez a történet a rózsával, s maga van benne érdekelve.”

- Valóban – eszmélt rá Déryné -, még a szerepek is úgy vannak kiosztva, hogy a társaság tagjainak „első syllabái” megegyeznek a darabban előforduló szereplők neveinek kezdő hangjaival. Deresházy-Déry, Deresházyné-Déryné…

- Most mit csinál? – kérdezte a színész.

- Azt csak bízza rám – mondta a haragra lobbant énekesnő, s a darabbal a kezében bement az intendánshoz.

- „Tettes Úr – mondta -, ez a darab nem adathatik elő.”

- „Nem-e? – nézett fel csodálkozva az intendáns. – Mi okból?”

- „Itt van, elhoztam igen kérem, tessék eltiltani és örökre megsemmisíteni, mert engem akarnak benne kompromittálni és ha ez színre kerül, azonnal elhagyom a társaságot.”

- „Az volna még csak szép! – kiáltott az intendáns helyéről felugorva. – Ez többé nem lát napvilágot!”

„Ez többé nem lát napvilágot” – szólt az ítélet, s egy költő álmát törte össze örökre. Katonának ez lett volna az egyetlen színdarabja, amelynek az előadását megérte volna.

A társulat tagjai másnap csodálkozva vették tudomásul, hogy nem kell szerepet írniok. A primadonnáknak nagy volt a hatalmuk már abban az időben is!

Így végződött a rózsa-ügy, s Katona szerelmi epizódja. A költő soha többé nem találkozott a híres énekesnővel. A Rondellát lebontották, a színészek elszéledtek. Déryné holtáig azt hitte, hogy Katona József Gyertyánfy megrendelésére, pénzért írta az őt léhának és kacérnak feltüntető vígjátékot. Nem érezte meg benne a költő költői bosszúját.

A színésznő elindult dicsőséges és küzdelmes vándorútjára. Kassa, Miskolc, Kolozsvár még évtizedeken át gyönyörködött csodálatos szépségű hangjában. Férjétől különválva, szerelmétől elszakadva, mint vándormadár röpült az egyik országrészből a másikba. Katona József 1820 óta Kecskeméten élt, soha meg nem házasodott, s 1830-ban, amikor Déryné útjára egyre hullott a virág és a koszorú, a Bánk bán költője elhagyta ezt a becsvágyát ki nem elégítő világot.

Déryné még sokáig, 1852-ig ott élt a festett deszkák között, édesgette magyar nyelvre német szellemű városainkat, új színész, új énekes generációt nevelt. És öreg korában, amikor Katona József nevét már szárnyaira vette az idő, a színésznő nagy nyomorúságban élt Miskolcon, mindenkitől elhagyatva.

Emlékiratait, amelyek három vaskos kötetet tesznek ki, félig vakon, vízkórsággal küzdve írta meg 78 éves korában. Istenadta humora és nagy lelkiereje nem hagyta el a sírig. Végre ő is elpihent részvétlen és siratatlan, mint egykor Katona József. eltemették a miskolci „Nagyleány-sírkertben” anno 1872. szeptember 29.

A szívek elporladnak, de az emlék felénk hozza néha rég elhullt virágainak illatát. Két emberélet. Íme az asszony, akinek dicsősége a sírig ívelt, s íme a férfi, akinek dicsősége ott kezdődött a kecskeméti virágtalan sírnál.

A boldogsággal egyikük sem találkozott soha.

Forrás: Szabolcsi Szemle 1934 I. évf. 6. sz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése