Tövestül ágastul odavan az a fa,
nekijött a szélvész és kiszakasztotta,
Pihentem egykor a fának árnyékában,
Én istenem, most itt milyen pusztulás van!
Elhordta az idő a kaput, keritést.
Sem egy ebvakkantás, sem egy lónyerités…
A kevély kéményt meg a menynykő bevágta,
Most ott áll a viskó csupaszon, szájtátva.
Nagy mester az idő, mondhatom nagy mester,
Többet ront mint épit, többet ront ezerszer.
Az is lehet: a történetet olvassa,
Midőn a dolgokat egymásra forgatja.
Nem mék tovább innen… eddig az én pályám…
Mindenfelől egy sír, egy sötét sír néz rám:
Még azt a nagy égiháborut bevárom…
Legyen a menydörgés: végszivdobbanásom.
Forrás: Csokonai Lapok 6. sz. – Debrecen, 1850. julius 20.
szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése