Mélyen elmerülve, némán, mint a sír,
Fekszem itt e hanton, lelkem égre sír.
Föltekint az égre bánatos szemem –
S méla csillagarca még enyelg velem!
Lelkem: a büvészet fátyolképlete,
Rengeteg homályban félholt remete,
Egy vizes papiron átszürt holdsugár,
Kínaim tüzében égő fénybogár.
Vágyaim világa: sűrü füstgomoly,
Kikigyuló szikra rajta: a nyomor;
Gondolatom meszszemeszsze andalog
S mint az idő vénül és ifjodva fogy.
Keblem föllegén a kín vérangyala
Villámostorával végig nyargala.
Megtört bennem a hit
s a sok szép remény,
… S tört hit- és reménynyel hogy halok meg én?!
És e kinkorbácsolta szivtengeren
Tört hajo darabja, rom a szerelem,
Elgyengültek az azt fentartó kezek:
A hon és leány hajh! sirban fekszenek!
Szent hit- és reménynyel szálltak sirba ők:
Hogy fölkelnek újra, mint ifju erők.
… Érzem, foszlanak már lelkem szálai…
S nekem hit nélkül
kell sirba szállani!
Érzem szakadoznak szívem hurjai
S velök a szerelem
létparányai.
… A mohos siron csügg reszkető szemem…
Érted éltem, érted halok nemzetem!
Forrás: Csokonai Lapok
5. sz. – Debrecen, 1850. julius 17. szerda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése