(Debrecenben sept. 20.
1848.)
…….. Itt nyugszol hát az utfelen
Miként őszszel fáról lehullt levél,
Itt nyugszol elfelejtve hütlenül,
Szinművészet fölkentje – szende nő!
S kinek dicsőség zöld babérai
Fakadtak egykor ifju léptein,
Most vad kóró terem sirhalmodon…
El – elmult minden! fényes szellemed
Mint üstökös, rövid ittlét után,
Innét más – szebb vidékre költözött…
És elfagytak a szivnek egykoron
Magasztosan verő érzelmei…..
S a szent gyönyörnek bájos édene,
A liljomként virúló szép tetem
Im hervadásnak jégölén pihen…
És a világ, melynek te élveket
Osztál művészpályádon egykoron –
És a világ, ely dicsfüzérivel
Foná művészhalántékid körül,
Nem ad fejed fölé most sirkövet,
S kidőlve majd sirodról a kereszt,
Elmúlik nem soká emléked is,
S nem tudja senki, hamvad hol pihen…
De nem, nem! én kihez gyermekkor és
Barátság tiszta szent emléke köt,
Én im, ki mint zarándok meszsziről
Jöttem sirhalmodhoz, leomlok itt,
Leomlok sírod vad kóróinál –
És megkönyezlek a világ helyett
S emlékjelül kopár sirod fölé
Hű emlékem bus fáját ültetem.
Forrás: Csokonai Lapok
8. sz. – Debrecen, 1850. julius 27. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése