melyet Árpád korában élt magyar költő zenghetett.
Merre szálljak keblem lángzatában
Honszerelmem villanyszárnyain?
.. Mindenütt báj és gyönyör virulnak
E dicső hon dús határain!
Minden része, tája e hazának
Tettét hordja a had bajnokának!
Munkács! édesen leng rád a
lélek
Halhatatlan emlékezete,
A hol e méz – s tejgazdag hazába.
Nyúgodott Hadúrnak nemzete.
Hol negyvennap – s negyven éjelen át
Kipihente utja fáradalmát.
És te Ungvár, mely
a szitytya kardnak
Villámát görnyedve érezéd,
Bünhödél, hogy nyúlszivű vezéred
Tót Latorcát
szökni engedéd,
Nyúlszivű volt s – mert fán függ a gyáva:
Nyúlszivéhez méltó lőn halála!
S hol imát emelt a szitytya nemzet
Nagy Hadúrhoz, ki erőt adott,
Láttad ott, Ungvárnak büszke népe,
A magyar, négy nap hogy vigadott!
Láttál buzgányt Árpád
vas kezében
s szent tekintély villanyát szemében!
Alpár, hallád riadó hatalmát
A kürtnek, melyet fuvott Lehel;
Érezéd Árpád karának súlyát,
Mely alatt megtört olysok kebel!
Láttad őt Szer, a
csaták vezérét:
Szent törvénynyel egyesitni népét!
És te, göndör habfodorszegélyü
Ősz Duna, szeresd
e nemzetet,
Hórdozd hátadon szerencse utján:
Vashorgonynyal ez nem sérteget, -
Átnemázó tömlő leng alatta:
Csónakát a párducról ragadta.
… Árpád táborának terjedelme
Áradatként nyult el a Dunán,
S a mint Rákoson
végzé a nemzet,
Átvonult a napnak alkonyán.
Láttad azt Pannoniának
népe:
S elborult láttára lelked képe!
… Szerte nézek e kies hazában.
Mindenik hely nagy tettet fedez,
Méltó a dal, melyet róla a lant,
Melyset a költőajk zengedez.
De, mint a vad Orpheus lantjára,
A költő megáll rád Budavára!
Négyszáz év előtt az Istenostor
Nagyhatalmu karja alkotott,
Termeidből a parancs Volgától
Rhénusig dörögve harsogott; -
Egy szavára a hős Etelének
A világsarkok megrendülének.
Nem csúszott hizelgés termeidbe,
Meszsze kergeté azt hős Etel;
Nyúgat és kelet két büszkesége
Meghajolt előtted térdivel:
Róma és Konstántinápoly
népe
Térdhajolva vitt adót elédbe.
… S hol van a fény és a szitytya nemzet,
Hol van a hős és a tüzkebel,
Mely négyszázad föllegét, borúját
Szent egedről, Buda! verje el?
Hol van a kar, a melynek csapása
Jogbitorlódnak sirját megássa!?
Tán kihaltanak? Nem, ott ragyognak,
A hol egykor a nagy úr, Etel,
Ott vana hős, vele ott a nemzet:
Mindenikben ott a tüzkebel,
Álmából az Istenostorának
Rendületlen hősek támadának.
Ott a hősek. Villám van szemökben,
Készek vészre, bajra, bármi jő,
Vélnéd: a hadisten áll előttök –
Árpád az, Etelnek vére ő,
Büszkesége a harc nemzetének,
Kit fejökké Ungváron
levének.
… Öszszegyűl Budán
a nemzet fénye,
Megrivall a kürtök ércszava,
Majd, miként a villám földre csattan –
Megdördül Árpádnak szózata:
Elnémúl a kürt zugó
moraja –
S igy hangzik Árpád vezéri szava:
„Anynyi vész és förgeteg dacára,
„Mely utunkban eddig üldözött,
„Itt vagyunk Etel dicskoszorúja
„Nefelejtsvirágai között!
„Itt vagyunk, hol báj s gyönyör virulnak:
„Itt méltó hálát adnunk Hadurnak!
„Bájoló kert e hely szent vidéke,
„Minden szálfű szent emlékjelünk,
„Itt lakott s a nagy világ hatalmát
„Innen kormányozta Etelünk.
„Viszszavette Budát karunk sulya:
„S eltünt róla
négyszáz év boruja!
„Itt – Hadurra mondom – a magyar
„Etelét nem
szégyeníti meg:
„Karja vas, acéla villámsúgár,
„Öldöklő csatában förgeteg.
„Csak ne bántson honfit honfi karja:
„Nagyságát Hadur is úgy akarja.
„Jertek nézzük a várat közelről,
„Jertek ernyedetlen bajnojkok:
„Ott Hadur s Etel tiszteletére
„Velem kúpákat koccantsatok!” –
Szólt. És intésére a vezérek
Szent vágyakkal utána kelének.
Ős Buda romjain, szitytya
módra,
Habzó szivvel kedvre keltenek,
Fuvolák és tamburák zajában
Ömledeztek a hős énekek.
Sült ökörhúsnak s boros kupának
Bőségében, áldomásozának!...
Elbeszélték vigan tót Latorcát,
Vígan emlegették tót Zobort,
- A kit Húba a
bitón felejtett, -
S megtették nekik Budán a tort.
Föncsapongó kedvök édenébe
Öszszeforrt jelen s mult drága képe!
… És Budát, melyről dörgött Etel le,
Birja a vitéz harcos magyar
S lesz – oh legyen is, míg ember élend –
Azt megoltalmazni szitytya kar!
Birja a hont, melyet birt előde,
Tej, méz s bor bőven csorog belőle.
… S hol van a hős, a ki megnyitotta
E nemzetnek a gyönyör lakát,
Hol van a kar, a melylyel kivivta
Anynyi vész közt e dicső hazát?
Ott a hős a pestihegynek
ormán,
Ott örül népének vígadalmán!
Nincsen öldöklőbb, csatában nála,
Megbámulja őt Hadur maga,
Fényt derít a nemzet alkonyára,
Nemzetének őre, csillaga.
Szent igazság éltető sugára
Pirt mosolygott dörgő ajakára!
… Nemzetem, ha életed egére
Felboruland egykor a vihar,
És hazádon a kaján irigység,
Vagy gyülölet átkos férge mar:
Gondolj viszsza Árpád
szellemére:
Istenülsz hazádnak védletére!
Forrás: Csokonai Lapok
14. sz. – Debrecen, 1850. august. 17. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése