Szabó Imre: Korány

Midőn a kelti nap

Koránya fölpirul,

Gyakorta nézek – el

E bérczek ormirul

A messze táj felé,

S szívem remeg belé.

Szivem remeg belé

S olly szent a gondolat,

Olly szent az érzelem

Melly lelkemen fakad,

Mikép ha ünnepen

Egyházban van jelen.

A tornyok érczei

Szivhatva zengenek,

S a fő hatalmu lényt

Imádni intenek,

Ki által éj után

Dereng a bájkorány.

A víg madár-sereg

Álmából ébredez,

S korányi háladalt

Az urnak zengedez,

S szerafi szent karok

Én rátok gondolok.

Tirátok gondolok

A kik szünetlenül

Imádva zengetek

Az istentrón körül,

S érzem, mint elragad

A tiszta hódolat.

A tiszta hódolat

Malasztit élvezem:

Isten, feléd nyulong

Imára font kezem;

S mert nálam sejtelek

Elédbe térdelek.

Oh Isten, oh atyám!

Elédbe térdelek –

S bár némák ajkaim,

Bár szókra nem lelek,

Tudod Te jól magad,

Mi mély e hódolat.

Forrás: Őrangyal Pest, 1844.