Gyakran künt a csöndes alkony
Szobámból engemet,
Midőn a nap minden sugárt már
A bércz mögé temet.
S fölállok a hegy zöldes oldalára –
Szent ihletéssel telve a kebel:
Magasra száll a lélek gerjedelme,
Magasra, mint az ég örök szerelme
S a természettel együtt ünnepel.
S merengve buzgó mámorában
A hit malasztja szállja meg,
S imádja mintegy öntudatlan,
Kitől csak a bünös remeg!
S ha fölzeng benn falun az estharang,
S buzgón csendelg e hang az ormokon:
Megnyilnak ajkim e szelíd imára,
S lelkem a sziv ez érzékeny szavára
Hitében a nagy éggel lesz rokon.
Forrás: Őrangyal Pest, 1844.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése