Imát rebegtek ajkaim,
Nem testi kellemért,
Mit annyi kába női sziv
Örök vesztére kért:
A rózsa arcznak bájai,
A szem varázs tüze:
A hajtekercs, mit fejdiszül
Müvészi kéz füze;
A tünde termet; bíborajk,
Mina ledér mosoly,
A homlok csába fényivel
Vakitva összefoly.
Mind puszta semmi, mind hiu,
Előtted, istenem!
Ha a kebelnek mély ölén
Csak bűn-paraj terem.
A hit, remény és
szeretet,
S a tiszta, szűz erény,
Melly illatozva fölvirul
A szivnek édenén.
Nyer égi tapsot, méltatást,
S kegyelmi harmatot;
Már itten angyalok közé
Emelvén magzatod.
A szép alak, ha bent a sziv
Erényre nem hajol;
„Meszelt koporsó, hol
halál
S bús hervadás honol.”
Forrás: Őrangyal Pest, 1844.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése