Szász Béla (1840-1898): A mohácsi temetés – 1526 -

 
Egyik felől vakító fény, zsarátnok,
Száguldó ördögök gúny-nevetése;
Megtört kebelből feldörgő vad átok,
Betűivel vérző szivekbe vésve. -

Másik felől sötétlő, néma éjjel,
Melyben nem ég fénylő csillag sugára, -
S gyászló arcával még a hold se kél fel,
Hogy szemfödőt borítson szét a tájra. -

Középütt vér, egy nemzet szive vére,
Pirosra festvén a Csele patakját, -
És nincs egy kéz, mely írt kössön sebére,
S nincsenek könyük, mik vesztét sirassák!

És nincs egy kés, mely egy közös nagy sírba
Hantolná be a hősök szent hulláit, -
Hogy ráborulna vérkönyüket sirva,
s elmondaná fölötte hő imáit…

De hallga! Nesz kél, csak remegve, félve - -
Minő sereg? Minő setétlő árnyak?
Minő sugár gyúl ki a vak éjfélbe,
a holtak közt, a téren, vajh ki járhat?

Csak gyönge nők, - erősek csak: hűségben, - -
S remegve állnak meg mindegyik holtnál;
Nehogy ez itt, vagy az a kedves légyen:
A férj, apa, vagy kire várt az oltár…

Itt-ott leomlanak egy-egy halottra,
Megtört sohajokat küldvén az égre -
Nem vad boszút, csak jajt és jajt zokogva,
A könyörülő szent Isten nevébe’…

Ők jöttek el, a kegyelet szivökben,
- A férfiak elzüllve, vagy elesve -
A földnek keble is rémülve döbben, 
Midőn kitárul s vár ennyi nemesre…

S egysír lőn ott a hősöknek megásva - -
- egy nemzetettemettek volna ott el?
Leend-e még a napnak támadása?
- - A Krisztus is a sirból támadott fel!!

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Január 1. 1. szám