(Hernani, IV. felv., 2. jelenet)
- A költő halálának ötvenedik évfordulója alkalmából –
Nagy Károly! kegyelem! e néma kriptaboltban
Nem zendülhetne föl szavunk, csak tiszta-zordan.
Méltó haragra költ e zűrzavar, tudom.
Mit dicsvágyunk ver itt magasztos sírodon.
Nagy Károly fekszik itt! Hogy bírod el e roppant
Árnyat, hogy oldalad, borús hant, szét se roppant?
Te óriás, aki világot sújt-emel,
Való, hogy mind-egész nagyságod itt hever?
- - - - - -
Császár és pápa: ez minden. Minden csak értük
S általuk van. Magas misztérium az éltük.
Az ég, amelynek ők is élvezik jogát,
Országokból terít számukra lakomát,
s a fellegek alatt, hol villám vet világot,
Isten szolgálja fel számukra a világot.
Ott szemben ülnek ők, mérők és rendezők,
A földet rendezik, mint szántó a mezőt.
Ők ketten döntenek...
Alattuk a világ mért rendekben joházik.
Emelnek, sújtanak. Egyik old, köt a másik.
Igazság és erő. Vannak, mert vannak, a
Létüknek bennük az értelme és oka.
- - - - - - -
Nem két ember csupán a császár és a pápa!
Cézár és Péter ők! A kettős Róma pántja!
Misztikus nászukon az élet megfakad,
S fajunknak régi-új alakot s lelket ad.
... Istenem! Legelsőül kiválni!
Az óriási út felső fokára állni!
Mint boltívek fölött a záró boltozat,
Alattunk látni a kevély királyokat,
Sarunkat fejükön törülni meg a portul,
Hűbéresek sora lent, a királyokon túl,
Grófok, bíbornokok és hercegek alább,
Majd báró és vezér és püspök és apát,
Majd papok, katonák; majd messze, mit a tenger,
Az árnyban és a mély sötétben lenn az ember!
Az emberek! A nép! Tömeg s iszonyú zaj,
Sikoly és zokogás vagy keserű kacaj,
Vád, mely a földet is vad rémületbe rázza
És visszhangokkal ér fülünkbe, harsonázva!
Az ember!...
A nép! Egy óceán! – szünetlen ing a habja,
És bármit dobsz belé, fenékig fölkavarja.
Hab, mely sírt ringat és trónokat összetör!
Királyi arcokat torzan verő tükör!
Ha ki belé tekint olykor e szörnyű habba,
Holt birodalmakat lát elmerülve abba.
- - - - - - -
Ó, Nagy Károly...
Szólj! Bárha szózatod felséges ereje
E súlyos érckaput fejemre dönti le!
Mondd el sors-hangodon, mit ember fia hallván,
Szomorú lesz a szem s a színes orca halvány!
Sírodból biztosan káprázó fény fakad,
Meg ne vakítsd, ha szólsz, elkábult fiadat!
Belépek. – És ha ott megszólít...
Ha ott van, fölkel és jön lassú léptein!
Ha visszatérek és fehérek fürteim!
Mindegy! Megyek!...
(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Tiszántúli Figyelő Debrecen, II.évf. 6. sz. 1935.szept.)
- A költő halálának ötvenedik évfordulója alkalmából –
Nagy Károly! kegyelem! e néma kriptaboltban
Nem zendülhetne föl szavunk, csak tiszta-zordan.
Méltó haragra költ e zűrzavar, tudom.
Mit dicsvágyunk ver itt magasztos sírodon.
Nagy Károly fekszik itt! Hogy bírod el e roppant
Árnyat, hogy oldalad, borús hant, szét se roppant?
Te óriás, aki világot sújt-emel,
Való, hogy mind-egész nagyságod itt hever?
- - - - - -
Császár és pápa: ez minden. Minden csak értük
S általuk van. Magas misztérium az éltük.
Az ég, amelynek ők is élvezik jogát,
Országokból terít számukra lakomát,
s a fellegek alatt, hol villám vet világot,
Isten szolgálja fel számukra a világot.
Ott szemben ülnek ők, mérők és rendezők,
A földet rendezik, mint szántó a mezőt.
Ők ketten döntenek...
Alattuk a világ mért rendekben joházik.
Emelnek, sújtanak. Egyik old, köt a másik.
Igazság és erő. Vannak, mert vannak, a
Létüknek bennük az értelme és oka.
- - - - - - -
Nem két ember csupán a császár és a pápa!
Cézár és Péter ők! A kettős Róma pántja!
Misztikus nászukon az élet megfakad,
S fajunknak régi-új alakot s lelket ad.
... Istenem! Legelsőül kiválni!
Az óriási út felső fokára állni!
Mint boltívek fölött a záró boltozat,
Alattunk látni a kevély királyokat,
Sarunkat fejükön törülni meg a portul,
Hűbéresek sora lent, a királyokon túl,
Grófok, bíbornokok és hercegek alább,
Majd báró és vezér és püspök és apát,
Majd papok, katonák; majd messze, mit a tenger,
Az árnyban és a mély sötétben lenn az ember!
Az emberek! A nép! Tömeg s iszonyú zaj,
Sikoly és zokogás vagy keserű kacaj,
Vád, mely a földet is vad rémületbe rázza
És visszhangokkal ér fülünkbe, harsonázva!
Az ember!...
A nép! Egy óceán! – szünetlen ing a habja,
És bármit dobsz belé, fenékig fölkavarja.
Hab, mely sírt ringat és trónokat összetör!
Királyi arcokat torzan verő tükör!
Ha ki belé tekint olykor e szörnyű habba,
Holt birodalmakat lát elmerülve abba.
- - - - - - -
Ó, Nagy Károly...
Szólj! Bárha szózatod felséges ereje
E súlyos érckaput fejemre dönti le!
Mondd el sors-hangodon, mit ember fia hallván,
Szomorú lesz a szem s a színes orca halvány!
Sírodból biztosan káprázó fény fakad,
Meg ne vakítsd, ha szólsz, elkábult fiadat!
Belépek. – És ha ott megszólít...
Ha ott van, fölkel és jön lassú léptein!
Ha visszatérek és fehérek fürteim!
Mindegy! Megyek!...
(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Tiszántúli Figyelő Debrecen, II.évf. 6. sz. 1935.szept.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése