Rafael Alberti: Elégia – A halál bikája

A létezés előtti ordításban,
amely a baromi jonhokba szaggat,
míg a levegőt hasítják a szarvak,
és farkcsapások kavarják ziláltan;

a setétben kipattanó csirában,
melytől a tehén méhében kisarjad
- lökést adva az új véráradatnak, -
a vadság a még-meg-se-szült bikában;

léted előtt, előtte mindeneknek
homlokod két ki-sem-serkedt helyének
az a csökönyös gondolata támadt:

kardos fény ellen kardos árnynak lenned,
a veszély ellen halálos veszélynek,
zokszó nélkül, a hős ellen - bikának.

(A tengeren hajó tart
Romániába.
Vize-nincs úton érsz te
haláltusádba.
Látlak és mégse látlak.
Én, világnak hajósa,
te, a halálnak.)

Csak szárnyak és vitorlák,
lezuhantak a szárnyak,
becsukódtak a szárnyak,
csak szárnyak és vitorlák siklanak a mind mozdulatlanabb
folyón,
szárnyak a sűrű erdők kettőzött bánatán át,
egy magányos bika nyomdokain, amely ártereken üvöltöz,
a hidegben új repülésre csigázott, kardhegyű szárnyak a
mezőkön,
csak szárnyak és vitorlák, haldokolva ma este.
Haláta ítélt piros és sárga lepkék,
a gyászban megpihenve,
a villanydrótokon jéggé vált testü fecskék,
kötélzetekbe zuhanó sirályok,
nyögő kötélzet, veszteglő vitorlák,
holt szárnyak és vitorlák épp e mai napon.

Akkor lőn, amikor egy bika egy galambot akart ledöfni,
akkor, amikor egy bika kirontott, hogy egy kanári szárnyát
surolja,
akkor, amikor a bika eltűnt, s egy holló három kört írt le az
aréna fölött,
akkor, amikor a bika visszatért, láthatatlanul, hang nélkül a
homlokán cipelve.
Énreám ronts, bika!

(Vörös posztók s a lámpák,
szárny és vitorla.
Én tengeren, míg őket
egy szél kioltja.
Én, utam közben.
Te végleg a halálra
felöltözötten.)

(Ford.: Somlyó György)
(Forrás: Rafael Alberti: Az ismeretlen angyal – Válogatott versek  89-90. old. – Európa Könyvkiadó Bp., 1962.)