I.
A két költő sorsa
II.
a) József Attila Klárisok című verse
b) József Attila Óda című verse
c) Radnóti Miklós Tétova óda című verse
d) Radnóti Miklós Erőltetett menet című verse
III.
Összegzés
A 20. század első felének legismertebb és legjelentősebb költői közé tartozik Radnóti Miklós és József Attila. Mindkét költő tevékenységében meghatározó jelentőségű a családi háttér, a neveltetés. Olyan géniuszok, akik rövid munkásságuk alatt is nagyot alkottak, s még többet adhattak volna, ha nem rabolja el őket fiatalon a halál.
József Attila nehéz és szomorú gyermekkora döntően befolyásolta későbbi, felnőtt életét. Édesanyjától való korai elszakadása, valamint az, hogy édesapját szinte egyáltalán nem ismerte, boldogtalanná és keserűvé tette szerelmi életét is. Minden társában az anyát kereste, aki egy egész gyermekkoron át hiányzott neki. Ez a túlzott szülő-komplexus lehetetlenné tette kapcsolatát az emberekkel. Igényelte a gondoskodást, és ha ezt valakitől megkapta, azért rettenetesen rajongott és kötődött hozzá.
Első szerelmes témájú alkotásai közül kitűnik a Klárisok című verse. A klárisok jelölik mind a szeretett nőt, aki csillogást visz életébe, mind a gyöngysort, amely szerelme nyakát díszíti. A költő egy nyugodt, csendes tájat fest, amelynek sorai közé becsempészi a nő testének részeit, a nyakát, a derekát, a „szoknyás” lábát. A nő szépsége teljesen elvarázsolta a költőt. A vers végére erősödik a hangulat. A harmadik versszakban még csak inognak a harangnyelvek, amelyek a negyedik versszakra már konganak. Az elmúlás is megjelenik az utolsó sorban. A kezdeti „két jegenye hajlása”, „néma lombok hullásá”-val végződik. Ez jelöli az elcsendesedést, a megnyugvást, amelyet a biztonság tudata okoz.
József Attila legszebb szerelmi költeménye az Óda. Ezt a versét 1933-ban írta Lillafüreden, amikor magányában elgondolkodott a szerelmen, a szerelem lényegén. A részekből álló vers mindegyik darabja külön-külön megfelel egy-egy alkotásnak. Egy rövid szerelmi fellángolás váltotta ki József Attilából e sorokat. A futó ismeretség plátói érzései elementáris erővel törnek fel a költeményből. A vers kompozíciós struktúráját, az, „Óh, mennyire szeretlek téged” tartalmi magnak a kibontása, logikai rendje adja a költő által jelölt, hat szerkezeti egységen keresztül.
Az első részben szerelmét a természethez hasonlítja a költő. A levelek csillogásában, a szellő lágy simogatásában is szerelmét képzeli, őt látja mindenben. A sziklatetőn ülő férfi magányosan szemlélődik. A csendet, a nyugalmat idézik a lágy hangok, a hangkapcsolatok, s a mozgalmasságot a mozzanatos igék sugallják.
A második részben fellángol a költő lelkében a szerelmi érzés, izgatottan tör elő a szenvedélyes vallomás: „Óh, mennyire szeretlek téged”. Megszólal a vergődő sikoltás, a magánytól való félelem. Expresszív hangutánzó szavak fokozzák az elszakadás félelmét. Magányában még inkább érzi a költő a szerelem utáni vágyát, és akarja a magány megszűnését. Ezt a részt oximoronnal zárja: „te édes mostoha!”
A harmadik részben halmozza a „szeretlek” szót, amellyel még inkább kifejezi érzelmeit. Nagyobb nyomatékot ad gondolatainak, vágyainak. Olyan dolgokat kapcsol össze a szeretettel, amely az átlagember számára természetes: az anya és gyermek szeretetét, a fényt és a termeket, a lélek lángolását és a test nyugalmát. Úgy érzi, ez a szerelem egyre mélyebb, és mélyebbre tör testében és lelkében, s ott már másnak nem enged helyet, „ott minden lényeget kitölt”. A szerelem kozmikus méretűvé válik, tartóssága szinte az örökkévalósággal mérhető. Gyönyörű hasonlatok sora érzékelteti az összetartozást.
A negyedik részben a szerelmet teljesen más oldalról próbálja bemutatni József Attila. Alászáll szerelme rejtelmeibe, és belső testét mutatja be. Elképzeli magát a kedves testében, látja, miként működnek szervei, és ezeket csodás jelzőkkel illeti. Úgy gondolja, hogy a szerelem nem szab olyan határokat, hogy csak a külső szépséget írhassa meg. Érzelmének nagyságára vall a teljes testi és lelki azonosulás. Egy nagy biológiai vízió, elragadtatott látomás ez, a test és az „öntudatlan örökkévalóság” himnusza. József Attila olyan magasztosan írja le a testet, hogy méltán illeti a verset az Óda cím.
Az ötödik részben lecsendesedik a költő. Megnyugszik benne a vágy. Azon mereng, hogy e mérhetetlen szerelmi szenvedélyhez mérten, az ezt kifejezni akaró nyelv csak dadogás, pedig a költőben minden a szeretett lényért kiált: „Kit két ezer millió embernek / sokaságából” szemelt ki. A zárójeles részben az elválás félelmét, a viszonzatlan szerelem kétségbeesett állapotát írja le.
Az utolsó részben, mely mellékdalként kapcsolódik a vershez, egy idilli képet ír le, ahol már a kettejük élete összekapcsolódott. A feszültség feloldódik. Az otthonra-, a gyöngédségre-, a szeretetre való vágyakozása és reménye szólal meg, de a három sorkezdő „talán” most is jelzi a remény bizonytalanságát.
*
Radnóti Miklós költészetében mindvégig vezérmotívum a szerelem. Magánéletében boldog, harmonikus szerelemben volt része, s ezt tükrözi lírája is. A szerelem, a házastársi kapcsolat a biztos pont életében, ez segíti abban, hogy felülemelkedjék a hétköznapok lélektelenségén, ez ad neki erőt az életben maradás utolsó pillanatához is. Ez a szerelem nemcsak menedék volt, hanem szövetség is: a férfi és a nő kapcsolata egyenrangú emberek szövetségévé válik a családban, a munkában, a világnézetben. Ez az érzelmi és értelmi szövetség teszi a kapcsolatukat nemessé, széppé, boldoggá.
Radnóti Miklós a Tétova óda című versében írja meg szerelme, hitvese, Gyarmati Fanni iránt érzett érzelmeit. A vers ugyanakkor a költői elhivatottságra is rákérdez. Ez a két szál fonódik össze mindvégig. Egy költő férj vall a szerelemről, aki életét csak akkor tekinti értelmesnek, ha költészetében maradandót tud alkotni: „mert annyit érek én, amennyit ér a szó / versemben s mert ez addig izgat engem, / míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.” Ez a feladat nehéznek bizonyul, mert nemcsak a köznapi ember, hanem a költő is tétován meri szerelmi érzéseit kifejezni, különösen akkor, amikor mindezt egyetlen képben szeretné megragadni. Akinek a költészet a hivatása, azt a versek értéke minősíti, s a felelősség a sírig tart.
A vers címében a „tétova” jelző ezt a bizonytalanságot jelzi. A költő nem az érzéseiben, hanem azok művészi kifejezhetőségében bizonytalan. Bár határozott művészi öntudata van, ismeri képességeit, szerelmének érzékeltetését minden eddigit meghaladó feladatnak, a legnagyobbnak, a legszebbnek, a legszentebbnek tartja.
Radnóti József Attilától eltérően, nem fennkölten, magasztosan, hanem sokkal hétköznapibb nyelven írja meg érzelmeit, melyeket már régóta készül elmondani Fanninak: „Mióta készülök, hogy elmondjam neked / szerelmem rejtett csillagrendszerét”. Szavai mégis ünnepélyes hangulatot kölcsönöznek a versnek. Radnóti leírja mindazt a biztonságot, nyugalmat, amelyet Fanni léte okoz, amely „... oly biztos és örök, / mint kőben a megkövesült csigaház”. Magában rejti ez az élet állandó mozgását, de azt is, ami a változásban állandósult. A csigaház az otthon képzetét kelti, a megkövesült csigaház pedig a szerelem, a család örök érvényességét. Az jelenti számára a nyugalmat, biztosítja az alkotni tudás erejét, ha minden tettét Fanni óvó tekintete kíséri.
József Attila szerelmével szemben, ez egy biztos, fellángolásoktól mentes, példás kapcsolat. Egyikük sem tudná elképzelni életét a másik nélkül. Számukra ez jelenti a biztos életet, a biztos nyugalmat: azt, hogy másnap minden ugyanúgy fog történni, ugyanígy fognak egymás iránt érezni. A szerelmi érzés bonyolultnak látszó kifejezését a költő finom eszközökkel formálta. A költői képek mellett a tárgyias képek, mint a „fél cukordarab”, a „csöppje hull a méznek”, az „üres vizespohár” is ezt a mélyről sugárzó, tiszta kifejezésmódot mutatják. Fanni fényt kölcsönöz nemcsak Radnótinak, hanem a tárgyaknak is, melyek „összenéznek” és őt dicsérik. „Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, / hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.” A versben már megjelenik a halál gondolata. Radnóti attól fél, hogy nem lesz rá ideje, lehetősége, hogy Fanninak bebizonyítsa, milyen fontos is neki, mennyire szüksége van lényére, értelmére, szerelmére.
Az emberibb jövőben reménykedő költői tervezgetés után az elalvó asszony törékeny testi valójának szépsége lesz a csodálkozó ámulat tárgya. Majd a testi-lelki vágyakozásból fakadó meghatódottságának ad hangot a költő. Az utolsó három sor a hitvesi rajongás kiismerhetetlen titkairól szól.
A költemény – ha nem is egyetlen képben – mégis sokat és egyszerűen szól a szerelem „rejtett csillagrendszeréről”. Nyelvezete és ritmusa is egyszerű, s ezáltal válik az érzés hű közvetítőjévé.
Hasonlóan József Attila Ódájához, ez a költemény is elcsendesedik, megnyugszik a végére. A költő tudja, hogy csak a halál választhatja el kedvesétől: „benned alszom én is, / nem vagy más világ”.
Amikor Radnóti már a bori munkatáborban volt, és semmi esélyt nem látott a túlélésre, akkor is Fanni kedves lénye, az iránta érzett szerelem tartotta benne a lelket. Ő volt az egyetlen, aki Radnótinak számított, akiért érdemes lett volna élnie. „Ó, hogyha hinni tudnám: / nemcsak szivemben hordom / mindazt, mit érdemes még, / s van visszatérni otthon; / ha volna még!” – írja az Erőltetett menet című versében. A vers elején még tétova; érdemes-e élni, hiszen fájdalom és kín az életben maradás. A vers közepén válaszol a kérdésre: „várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál”. A költemény második felében elgondolkozik, elmereng a régi szép időkön, eszébe jut a kert, Fanni és minden, ami szép volt, amiért érdemes szenvedni: „... barátom, kiálts rám! s fölkelek!”
Mindkét költő mondanivalóját a szerelem lendülete sodorja. József Attila gondolatmenetét a magasztos hangú Óda megírásakor a magányosság, a mindig szeretetre vágyódás, a társ utáni kapaszkodás vágya ihlette. Radnóti mellett ott van Fanni, az igaz, hű társ, aki nemcsak támasza, vigasza a költőnek, hanem egyenrangú párja is.
József Attila a vágyott nő alakját a táj szépségéből, a világmindenség titkából festi meg, Radnóti „a szerelem rejtett csillagrendszerét” tárja fel; s míg József Attilánál a természet képei megfoghatatlanok, Radnótinál egyszerű, hétköznapi tárgyak közvetítik a szerelem lényét és tényét: a lány bizonytalan alakja a változó természetben szétfoszlik, míg a hitves lényének melegsége biztonságot, erőt ad. Fáj a szívünk, hogy egy ilyen költőóriás, mint József Attila, sajnos soha nem tudhatta magáénak ezt a biztonságot nyújtó erőt.
Mindkét költő tragikus halált halt. Talán, ha a kor, a hely, a körülmények mások lettek volna, lett volna esélyük arra, hogy boldogan éljenek és méltón haljanak meg.
(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – a 20. század irodalmából, ITEM Könyvkiadó, 111-114. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése