Levelét vettem, melyben kér, hogy írjak valamit emlékeimből.
Mélyen érzett hálával gondolok mindazokra, kik igazán megható szépen ünneplik apám emlékét; s miután irodalmi működésében Ön is e számosok egyike, nem tagadhatom meg kérelmét.
Kicsi voltam, mikor apám meghalt, s emlékeim a gyermeki egyszerűség köréből alig érdemesek a följegyzésre; de mivel Ön azt írja, hogy bármi csekélység is kielégíti: itt küldöm e sorokat, azon megjegyzéssel, hogy ki is adhatja, de félre is teheti.
A nyéki ház
Fazsindelyes tetőzetű, egyszerű, földszintes házban lakott a költő családjával. Idegentől hallottam, hogy a ház és tájéka tündöklött a rendtől és tisztaságtól, jeléül a gyakran láthatatlanul működő, éjjelt nappallá tevő gondviselésnek, melynek neve: magyar asszony. Megnyerő a modora, kész a vidámsága, de tud komoly és nemesen lelkesülő lenni ott, ahol kell. Ez volt anyám.
A ház elejét, nyugat felől, nyitott folyosó képezte, hol sokat voltam apámmal. Gyakran, mindent felejtve, néztem jóságos szemére, kedves kifejezésű szájára, egész alakjára, amint lehajolt kicsiségemhez s tanított a legújabb népdalokra, melyeket az ismerősök elhoztak számára. Eldicsérte egyiket-másikat, elmondta: milyen jellemző a nép kedélyvilágára némelyik, s ezeket kereste, szerette hallani.
Szerettem őt azért is, mert számos gyermekcsínjaimnak ő volt a védelmezője, s ki gyermekéhez szólva, a feddésben is eltalálja a szeretet hangját: elpusztíthatatlan erős szálakkal köti az magához szeretetét.
Gyermek a jót nehezen felejti. A kegyelet és hála: az értelem virága, későn nyílik az emberi kedélyben. Későn, gyakran helyrehozhatatlanul.
A bejárástól balra volt apám írószobája. Az ajtótól balra alacsony szekrény, a szoba közepén asztal, körülötte székek, s a nyugati ablak mellett nagy íróasztala; fölötte óra. Az íróasztal födelét, fájdalom, be lehetett zárni. Fájdalom, mondom, mert bent papírosok mögött egy óriási kókuszdió volt. Ismerős hozta távol tengereknek szigetéről, hol szörnyű vadállatok, s végtelen pici madárkáktól kezdve az óriásokig lakoznak egy helyen. – Milyen lehet a belseje? – kérdeztem magamban, s fölnyitásához tündérmeséim csoda dolgai fűződtek szüntelen érdeklődéssel; s bizony nem állok jót biztonságáról, ha az íróasztal nyitva felejtődik.
Az éjszakai ablaknál karszék állt, azután üveges szekrény könyvekkel. Érdektelen rejtélyek nekem akkor, de később a régi magyar, görög s római irodalom legbecsesebbjei közt ott találtam Shakespeare-t, három kiadásban. A könyvtár fölött magyar földgömb, mellette sarok-pipaasztal, s a másik fal hosszában a bútorok nagymamája, a ház kényelme, s gondjainak gyakran altatója: a nagy dívány.
A gyermekek e kedvencét a múltban ki ne kínozta volna gyermekkorában? Mi is ugráltunk, táncoltunk rajta; de ő acélos ruganyossággal állott ellent pusztító kedvtelésünknek. Elkísért bennünket Pestre is és hosszú évek múltán a végelgyengülés vetett csak véget hasznos életének. Ezen dívány mellett volt a hálószobába vezető ajtó, azután a kályha és ennek szomszédságában szekrény, melynek tetejét titkos bámulatom tárgya: Nagy Napoleon szobra díszíté, szimbolikusan fekete márványból.
Nem az a szobor, amelyben óriási elméje egyensúlyt vesztve, egyik lábát a földgömbre helyezi. Előbbi időből való ez. Mellén összefont karokkal, még nemes vonásokkal, merően gondolkozik. Mintha ifjúkorának varázsló erejét még e néma szoborban is megtartotta volna. Sokszor, sokszor megálltam előtte: hosszan elnézve gondolkodó vonásait, különös állását. A szobor, fájdalom, eltűnt, de a szekrény velünk Pestre költözött s a város zajából, hosszú évek folytán hozzá rokonabb helyre, Vas megye erdős vidékének egy egyszerű lakába. Egyszerű volt a lak; de nem az volt a szellem, mely betölté a sok látogatóhoz gyakran nagyon is szűk téreit. E szellem Deák Ferencé volt. Az ő szobájában voltak elhelyezve a nyéki bútorok. Tanúi a költő utolsó álmainak.
A bejárástól jobbra nyílt a szalon. Szőr damaszt bútorok két csoportban, egy nagy berakott asztal, s egy kisebb, közöttük délre ablak anyám rózsáskertjére. Kis kert, de nagyon szép rózsái voltak. E szobából nyílt apám hálószobája. A ház előtt gömbölyű gyöpös rész, s száz lépésnyire országút. Az udvartól jobbra volt a lejtős kert; zöld gyöpjének egy részén gyümölcsös, s az északi sarkon apám kis szőlője, melyben gyakran nézegetett s kertészkedett is. Becsülte a jó bort, bár keveset ivott. Poharába keveset öntött egyszerre, s kedvteléssel nézte tiszta színét.
Vajon a ház mögött a nagy barackfa bebólint-e most is az ablakon? s éretlen gyümölcse csábít-e most is egynémely gyermeket el, messze a félelemtől, a lázbetegség honának szörnylakóihoz? megvan-e az ér a kert közepének völgyét szelve? s oldalain, az óriási nyárfák serege, széles lombjaik? s leveleik a nyughatatlan fürge táncot most is úgy rezgik-e? Mindez elenyészett. Az élet köznapi porában talán fölismerhetetlenül: s az idő emésztő hatalma nem pusztította-e el a fehéres nyírfahidakat, s az éren átvetett nagy fatörzset, melyről apám lecsúszott egy setét éjszakán, s az esés folytán ujja annyira megdagadt, hogy anyám leráspolta jegygyűrűjét. Nagy rábeszélés kellett hozzá, mert nem akart tőle megválni. Milyen ijedtség, milyen aggodalom volt ez nekünk; nem lesz-e nagyobb baja?
Nem sejtettük, hogy sötét árnyéka vonult el fölöttünk azon gyászos eseménynek, mely egy év múlva kérlelhetetlenül beköszöntött.
(Forrás: Vasárnapi Ujság, 47. évf. 50. szám Bp., 1900. dec. 6. – mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése