Thomas Mann emberábrázolása a Tonio Kröger című elbeszélésben

I.         Thomas Mann

II.

a)               A mű cselekménye

b)               Tonio és vágyai

c)                Üzenet

III.             Összegzés

Thomas Mann a 19. század végén, illetve a 20. század elején az intellektuális prózaírás atyja. Műveiben érzékletesen és reálisan jeleníti meg az élet konkrét tényeit. Tárgyilagos valóságábrázolása mögött azonban ott rejlik a homályos összefüggés, amely az olvasót elgondolkodtatja. Műveinek egyik témája a művész helye a modern világban. Az akkori irodalmi személyiségek tisztában voltak azzal a művészeti elmaradottsággal, amely a bismarcki Németország politikai, gazdasági előretörésétől elmaradt.

Az író egyik legjelentősebb alkotása a Tonio Kröger. Főhőse barna hajú, barna szemű, sötét bőrű fiú, aki úgymond déli benyomást tesz az olvasóra. Tonio jellemvilágán keresztül mutatja be az író, hogy a tevékeny polgári lét és a valódi művészi magatartás ellentétes egymással. A történet arról szól, hogy a hős miként néz szembe ezzel a ténnyel, és milyen következtetéseket von le belőle.

Tonio édesapja északi típus, kék szemű, szőke hajú, ellentétben édesanyjával, akitől Tonio külső tulajdonságait örökölte. Ennek a különleges házasságnak lett Tonio az „értelme”, akiben a déli egzotikus és az északi hideg vérmérséklet, illetve természet keveredett. Tonio már gyermekkorától másnak érezte magát, mint a többiek. Tisztában volt vele, hogy ő, a sajátos természete alapján nem illik a többi gyermek közé. Részben kirekesztettnek, részben feljebbvalónak érezte magát, mégis vágyott a többiek szeretetére, megértésére, barátságára, és fájt neki, ha kirekesztették a társaságból, ha Krögernek szólították.

Tizennégy éves korában találkozunk először Tonioval, amikor megvárja barátját az iskola előtt, hogy együtt mehessenek haza, és hogy elbeszélgethessenek az életről, a művészetről, mindenekelőtt a „Don Carlos”-ról.

Tonio szerette volna, ha barátja, Haus Hansen felnézne ráműveltsége miatt, vagy csak lelkileg azonos szinten tudták volna megbeszélni a művészet lényegét. Hans Hansen azonban nem értékelte annyira Tonio közeledését, jobban érdekelték a lovak és minden más, ami egy 14 éves gyerek érdeklődését leköti.

Tonio csalódottan eszi észre, hogy ismét feleslegessé vált. Szerette Hans Hansent, és „már sok mindent elszenvedett miatta”, de tisztában volt azzal, hogy „aki jobban szeret, az alulmarad, és szenvedni kénytelen”. Ő ezt 14 éves fejjel fogta fel, érezte lelkében a fájdalmat. Ekkor fogalmazódott meg Tonioban, hogy ő más lesz, mint a többi ember. Ha már művésznek teremtette őt az Isten, akkor ahhoz méltóan fog élni. Kiválik a romlott társadalomból, amely embertelenné és gyötrelmessé teszi az életet. Inkább választja azt a magányosságot, mely a külvilág gyötrelmeitől elválasztja.

Otthon, a családi környezetben sem találta meg boldogságát. Apja mindig példaként állította elé Hansot, aki vele ellentétben kitűnő tanuló volt és jó sportoló. Érdeklődési köre is kimerült abban, amit a szülei ítélete és a kor elvárt tőle. Igazából meg se próbált önmaga lenni. Elfogadta azt, amit az élet nyújtott neki, de nagyratörő álmai nem voltak.

Mint a szőkéket és kék szeműeket, Tonio saját példaképének tekintette mind Hansent, mind az apját. Azt hitte, hogy sikeres és boldog csak az lehet, aki ezekkel az adottságokkal rendelkezik. Ekkor újra megerősödött benne, hogy boldog csak úgy lehet, ha kiválik a többiek közül.

16 éves korában egy csodás érzés kerítette hatalmába, a szerelem. Ingeborg Holm iránt érzett plátói szerelme volt az, amely a táncórákat boldoggá és feledhetetlenné tette számára. Ám nem sokáig volt olyan kellemes ez az érzés Tonio számára. Csalódás csalódásra halmozódott, és rádöbbent arra, hogy ettől a szerelemtől, ettől az érzéstől túl sokat nem várhat. Ismét visszahúzódott magányosságába, és hamarosan el is felejtette Ingeborgot és a szerelmet. Tisztában volt azzal, hogy ő mint „barna” nem lehet sikeres, nem nyerheti el egy „szőke” szerelmét, hiszen ő csak egy barna” lány tetszését és elismerését tudja megszerezni.

Újra és újra feltűnik a szem és a haj motívuma, amely szinte már betegesen vagy talán babonásan befolyásolja főhősünk cselekedeteit, érzelmeit, gondolatait. Nem tud ezektől a benyomásoktól megszabadulni.

Tonio szinte csak egyetlen emberrel, Lizaveta Ivanovnával tudott nyíltan és őszintén elbeszélgetni a művészetről, a belső énjéről. Ő volt a barátja – illetve társalkodónője. Ez a nő nyíltan és őszintén bevallotta Tonionak, mi a véleménye Tonioról és az ő becsesnek vélt művészetéről Lizaveta szerint Tonio nem művész, ő a művészet meghazudtolója, elárulója. Ő csak egy „eltévedt polgár”.

Toniora mindez akkora hatással volt, hogy úgy érezte, el kell gondolkoznia az élet értelmén, meg kell tapasztalnia az élet adta lehetőségeket, amelyeket ki kell használnia addig, amíg nem késő. Meg kell ismernie önmagát és másokat ahhoz, hogy igazán jó művész lehessen, hiszen emberszeretete nélkül nincs művészet.

Tonio úgy vélte, hogy saját magának kell megtapasztalnia mindazt, amire Lizaveta felhívta a figyelmét. Visszament szülővárosába, hogy újra megszemlélhesse azt a helyet, ahol életének története elindult. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a ház, amelyben született, könyvtárrá lett átalakítva. Ugyanolyan semmitmondó minden szoba, minden  hely. Tele van zsúfolva könyvekkel, és nincs semmi személyes, ami korábbi életéből megmaradt volna. Mindez elég kellemetlen benyomást hagyott Tonioban. Apja halála után anyja egy olyan emberhez ment feleségül, aki Tonio szemében nem volt tökéletesnek nevezhető, egy „barnához”.

Az is megrázó volt, hogy a szállodában, ahol lakott, igazolni kényszerült magát, de nem volt semmi papírja, amellyel bizonyítani tudta volna kilétét.

Tonio végig döntésképtelen. Mindig a két véglet közül kellene választania: művészet vagy polgári élet, de végig tanácstalan. Egy hajóút során, amikor a mulatozó népségben felfedezi Hans Hansent és Ingeborg Holmot, akkor kezd rádöbbenni, hogy mit is kellene élete céljául választania. Rádöbben arra, hogy ő eddig nem is „élt”, hiszen minduntalan elérhetetlen álmokat kergetett, a fellegekben járt. Örökösen elvágyódott valós énjétől. Most ez az elvágyódás termékenyíti meg lelkét, ami a művészethez, az alkotáshoz szükséges.

Ha összevetjük ezt a vallomást azokkal a nézetekkel, amelyeket korábban Lizaveta Ivanovnának mondott, akkor válik világossá, hogy Tonio rájött arra, mit hagyott ki eddigi életéből. Most már nem az emberen kívüli világban látja a művészet forrását, hanem éppen ellenkezőleg, az emberinek a szeretetében.

Thomas Mann egy levéllel, a Lizavetához írt utópista levelével zárja művét, amelyben Tonio kifejti véleményét a művészet és a polgárság, a polgári élet viszonyáról, valamint a saját gondolatairól, érzelmeiről: „... a legmélyebb és leglappangóbb szerelmem a szőkéket  és kék szeműeket, a derűs eleveneket, a boldogokat, a szeretetreméltókat és közönségeseket rajongja körül...”, „... jó ez és termékeny. Vágyódás van benne, mélabús irigység, kis megvetés és tiszta, szeplőtlen boldogság.”

Thomas Mann egyike volt azoknak a költőknek és íróknak, akik a polgárság és a művészet között felfedezik a komoly élet- és társadalomszemléleti ellentéteket. Mann német létére elítélte a hitleri fasizmust. Ez ellentétben állt a kor nagy elméleteivel, amelyek egy olyan hatalmas Németország megteremtésén „fáradoztak”, amelyben a „fajtisztaság” az egyik legfontosabb dolog. A zsidók elpusztítását Thomas Mann emberellenes cselekedetnek tartotta.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – a 20. század irodalmából, ITEM Könyvkiadó, 31-33. old.)