Victor Hugo: Ima – alamizsna

Nyújtsd mint alamizsnát, gyermekem, imádat
Atyádnak, anyádnak, nyújtsd az ősapáknak,
Add a dúsak, kinek örömben része nincs,
Szegénynek, özvegynek, add a szennyes bűnnek,
Világ sok nyomorát könyörgve kerüld meg,
Add, add a holtaknak! – Végül az Úrnak is!

„Hogyan”, suttog ajkad, félénken beszélve,
„A mennyei Úrnak mire van szüksége?
Királyok királya, szenteknek szentje Ő!
Fenséges udvara napok milliárdja,
Az óceán szava elhallgat szavára!
Ő a Kezdet, a Vég! Egy! Mindenütt levő!”

Gyermekem, ha mikor testvérid naphosszat
Künn a kertben veled együtt játszadoztak,
Elfáradtok este, térdecskétek inog:
Tiszta tej, mogyoró, dió vár reátok
S fejecskétek sorba csókolva anyátok,
Térdein megmossa gyenge lábaitok;

Lásd, van ám valaki e világon honba’,
Ki az emberek közt vándorol naponta;
Jár, szolgál, vigasztal, nyugta soha sincsen,
Jó pásztor, eltévedt bárányát kereső,
Zarándok, országról világra siető:
E vándor, e pásztor, zarándok az – Isten!

Este bizony fáradt s jólesik, ha várja
Egy szolgáló lélek, egy gyermek imája
És egy kis szeretet! – Te ki nem tudsz csalni,
Vidd neki szívedet, tele szűz erénnyel,
Félve, szemlesütve menj, mint szent edénnyel,
Melyből egy cseppnek sem szabad kicsorranni.

Vidd neki imádat! S ha a szent fény mellett,
Mely édes meleggel tölti el szűz kebled,
Látod, hogy közel van: ó lelkem magzata,
Boldogságom! gúnytól, rossz szótól nem félve,
Öntsd, mint egykor Mária, Mária testvére,
Öntsd minden illatod az Úr lábaira!

(Fordítója számomra ismeretlen)