Kosáryné Réz Lola: A három Hibalkay

A három Hibalkay ott lakott a hegyek közötti öreg városban, amely még mindig a szívemig ér láthatatlan kezeivel, mint ahogyan éjszaka az aggodalmaskodó anya nyújtja ki kezét a gyermekéhez. A gyermeknek jó. Megfordul és odabújik az anyjához. Nekem csak álmodnom lehet róla.

A kertjük és házuk a temető közelében volt, a szomszédos hegyoldalon. Ott álmodoztak és emlékeztek a halottak a bozótban, a kettős-kalapáccsal vagy tölgylevéllel díszített sírkövek alatt, míg a tuja, az örökzöld és az orgona benőtte lassan az egész temetőt és az elvadult virágok kékje, sárgája, halvány rózsaszínje leömlött a sírdombokról, átfolyt a roskadozó kerítés alatt egészen a kerti útig, amin túl vén fenyők és félénk nyírek között pirosra festett kerti padok álltak a teniszpálya magas hálója mentén. Feljebb a ház sárga fala és csúcsos teteje látszott régi szélkakasaival. Ezt a szélkakast egyszer a legöregebb Hibalkay úgy igazíttatta meg, hogy csak egy irányban foroghatott. Visszafelé nem. Bántotta őt, hogy a szélkakasa visszafelé is forog, mikor ő mindig csak előre igyekezett egész életében.

Kissé fellengzős, kissé tudákos emberek voltak a Hibalkayak, mint sokan azon a tájon, akik a saját rajongásukkal és saját tudományukkal élnek egyedül s nincs alkalmuk hozzá, hogy összemérjék mások rajongásával és mások tudományával De amit gondoltak és éreztek, őszintén gondolták és érezték, s aszerint éltek.

A legfiatalabb Hibalkay jött ki először a házból. A teniszpályáról most húzódott el lassan a nap. Leült a leánnyal együtt a nyírfa alá, a padra, hogy megvárja az árnyékot. A városból jött a leány a rakettjével, fehér csipkekalapja volt és könnyű kék ruhája. A Hibalkay-fiú nem törődött az öltözetével, kinőtt kabátokat hordott, éppen csak hogy a nyakkendője ne legyen úgy megkötve, mint más közönséges emberfiának. Ott ültek ketten és azt hitték, hogy övék az egész világ. Beszéltek Maeterlinckről és Arany Jánosról, Bergsonról, Adyról, Ribot-ról, Dickensről, mindenkiről és mindenről, csodálatos ellentmondásokba keveredve, de ez egy csöppet sem nyugtalanította őket. Sóhajtottak és töprengtek, ám természetesnek találták. Hiszen nyilvánvaló, hogy sok ellentmondás van a világon.

- Igyekeznünk kell – beszélt a fiú -, olyan magasra szállni, ahonnan a hegy minden lejtőjét látjuk és ahonnan észre tudjuk venni az egymástól távol futó folyók egy tengerben való egyesülését. Oh, az emberek, Évi, olyan keveset látnak általában...

Az emberek! Magukat persze odafenn érezték a csúcson. Gyerekes nagyképűsködéssel és tudákoskodással kategóriákra osztották az embereket. Megvetették azokat, akik tétlenül hevernek az álmok lágy felhőrétjein s a terveiket így élik ki, ahelyett, hogy valóra váltanák, vagy legalább megpróbálnák valóra váltani. Sajnálták azokat, akiknek lehetetlenség az álmuk és nem gondoltak arra, hogy hátha az övék is lehetetlen. Sajnálták azokat a szegényeket, akiket annyira lever az élet, hogy nem érzik a küzdelem gyönyörűségét, mert a diadal gyönyörűségét nem érezhetik és azokat a szegényeket, akik annyira el vannak telve mindennel, hogy nem tudják, mire vágyjanak, és nem érzik a diadal gyönyörűségét, mert a küzdelem gyönyörűségét nem érezhetik. Sajnálták továbbá azokat, akiknek minden álmuk egy asszony vagy egy férfi szerelme – bár ezzel titkon a saját szívüket is megtagadták -, de különösképpen lenézték azokat, akik olyasmire tudnak vágyakozni, aminek csak reális értéke van.

És nagyon meg voltak magukkal elégedve. Most már az ő álmaikról kezdtek beszélgetni.

- Hogy küzdeni akarjunk az álmainkért – folytatta a fiú -, csak az kell, hogy valamilyen egységes alakban jelenjenek meg előttünk és lássuk a képzelt utat, ami a cél felé vezet. Ez az út, ez a cél néha homályosabb, néha tisztább, néha egészen elmosódott. Általánosító, szétfolyó fogalmaknak látszik csak messze fénylő fehér szobra a ködben. De félig tudattalan vágyai és erői viszik feléje a vezetőt s utána a tömeget ellenállhatatlanul... Látja-e, Évi, Pascal halhatatlan emberét, a kultúra küzdelmének megszemélyesítőjét, aki lámpással a kezében tör előre a ködön át, örökké tanul és örökké ifjú és erős...

Évi megértő és álmodozó mosollyal azt felelte, hogy látja. Ettől aztán az ifjú Hibalkay még inkább tűzbe jött.

- Nekem a csillagok az álmaim. Fel akarok jutni hozzájuk, legalább a lelkemmel. Látni akarom őket úgy, mint ahogy nem látta még soha senki. Pedig sokan akarták megismerni őket... Hallott már valaha Csen-Kongról, a tudós kínai császárról, aki a Tien-cson-sani amgaslatról figyelte minden éjszaka a szent csillagokat? Hát a Szupta-Szindhu kóbor pásztorairól? Akik a csillagokat sokáig Agni vagy Varuna örömtüzeinek vélték, míg végre egyikük észrevette, hogy a tüzek szabályos időközökben gyúlnak fel egy-egy helyen és lelkében feltámadt a kérdés és feltámadt a feleletért való küzdelem. Nem szédítette-e el még magát, Évi, a szegény, sötétben tapogatózó álmodozók sok bűbájos meséje? A skandinávok éjszakájáról, aki elől lovagol égsörényű Rinfax lován, hideget és sötétséget árasztva s útja végén verejtékcsöppeket hullajtva a földre sebes rohanásában, hogy utol ne érhesse saját fia, a nap, aki lángsörényű Sinfax lován jön, fényt és meleget hintve szerteszét...

Igen. Évi azt felelte, hogy elszédítette. Zavarodottan mosolygott és meghatottságában, lelkesedésében szoros húrú rakettjét ütögette kis, vékony ujjaival. A fiú pedig boldog volt, hogy őt megértik.

- Tudja – folytatta -, én rajongok Anaximenesért, aki azt hitte, hogy a csillagok szögek módjára vannak beverve az égkupolába és Empedoklesért is, aki fejcsóválva helyreigazította őt: nem szögek, de odaforrasztott kristályok a csillagok. És az ióni bölcsek principiumai, Pythagoras zenélő számai, Demokritos és Plátó akusztika-elmélete és minden egyéb ilyen dolog úgy fellelkesítenek és elragadnak, hogy néha azt hiszem, szétfeszül a szívem. Meglátja, Évi, hogy csinálnom kell valamit... elérek egyszer valahová... előbbre viszem az emberiséget... De mikor? mikor kerül már reám a sor, hogy felhasználhassam azt az erőt, ami...

- Már árnyékos a pálya – mondta halkan a leány.

A fiú elhallgatott, leeresztette a két karját és odanézett. Az arca felragyogott.

- Csakugyan. Gyerünk játszani.

Mentek.

*

Mikor már javában ütötték a labdát, akkor jött arrafelé a középső Hibalkay barátjával, a bencésigazgatóval. Leültek ők is ugyanarra a piros padra, a nyírfa alá. A középső Hibalkay jótékonysági egyleteket alapított a városban és egy darabig képviselő is volt, de lemondott erről a dicsőségről. Rosszkedvűen jött haza és még most is rosszkedvű volt.

- Mindig fáradtnak érzem magam – mondta a barátjának s térdére könyökölve, tenyerébe hajtotta a fejét.

- Pihenj – mondta az igazgató. – Rászolgáltál bőven. Az ilyen kiváló szervező erő kérlek, mint amilyen...

Ám az öregebbik Hibalkay csak legyintett és felvonta a két szemöldökét, éppen, mint a fia az előbb, ha valami nagyon fontosat akart mondani.

- A kiválóság, barátom, nem abban áll, hogy valaki rendkívüli jogokat követeljen magának, hanem hogy rendkívüli kötelességeket tudjon elvégezni. A pihenés joga azoké, akik már nem bírják az utat tovább. Én még bírom. Nem úgy persze, mint amikor fiatalabb voltam. Akkor azt hittem, hogy enyém a világ és hogy előbbre viszem az emberiséget. Hogy én forgathatom a földet és én állok a közepén. Micsoda boldog egy hit volt! Én nem tudom, miért nem maradhat mindig olyan ostoba az ember. Lassan megtanultam tisztábban látni. Minden szegény félvad népség önmagát képzelte a föld középpontjára, az indusok Midhyamának, a skandinávok Midheimnek, a régi germánok Mittigartnak, a hiberniai kelták Meadhonnak nevezték a hazájukat, az inkák pedig meg is tudták mutatni a föld középpontját cuzcói szentélyükben. Általános emberi gyöngeség az a hit, hogy vagyunk valakik, hogy valamiképpen fontos a létezésünk. Micsoda bohóság, barátom! Küzdeni vágytam fiatal koromban, és amit akartam, el is értem. Egy tanácsot adok neked: ne kívánd soha, hogy teljesüljenek a kívánságaid. Mert nem a kívánságaidban csalódol, hanem magadban. Nem lehet másképp. Bennünk a hiba. Hiába emelgetjük a karjainkat szárny módjára, lent állunk csak a tömeg között.

- Testvérek között – mondotta a pap.

- Igen – bólintott az idősebbik Hibalkay. – Csak későbben kezdtem észrevenni, hogy a tömegben is vannak emberek. A tudományok és harcok embereitől most ezekhez fordultam, akik minden természetes önzés ellenére megálltak az úton, hogy az eltiportakon segítsenek. Észrevettem az idealistákat, a naiv hiszékenyeket, azokat, akik nem előbbre vinni, de megváltani akarták a világot. Azokat, akik egy eszméért éltek, és akik meghaltak egy eszméért. Mennyi mártír! Láttam jönni őket és beleborzadtam. És amint láttam, hogy az embereket még a mártírok sem változtathatják meg, egyre jobban erőt vett a szívemen valami csodálatos szomorúság.

Kopaszodó fejét még mélyebbre hajtotta.

- Könnyen röpül az ember ég felé, ha épek a szárnyai. De a lankadók már nem mehetnek. Szörnyeteg, gúnyolódó és vádaskodó arcú emlékek ülnek a vállaikra, s lepányvázzák a fejüket, hogy nem tudnak fölfelé nézni sem többé. Különös dolog a bánat, barátom. Fájdalom és betegség, de később szédületes, bágyasztó, édes lázat hoz...

- Elmúlik – szólt az igazgató

Hibalkay csak legyintett. Most már benne volt a beszédben. Alig hallotta, mit felelt a barátja neki.

- Akármilyen jót akar is az ember, rossz lesz a vége. Másnak nem mondanám, de te pap vagy, meghallgathatod. Mélyebben érzem néha a szívemet a fű gyökereinél, az áskáló bogaraknál, a penészedő halottaknál. Jó neki ott. A bánat mély gödröt ás a lelkünk mélyén, betemeti minden érzésünket és nehéz kőből kriptát emel föléje. Sokan viselnek ilyen kriptát a szívükben, anélkül, hogy tudnák. Csak látom, hogy a fejük önkéntelenül előrehajlik s a lépésük nehéz. A szomorúsághoz nem kell filozófia. Minden nap egy lapát föld, minden nap egy kődarab... Csöndesen dolgozik a bánat. Néha már a gyermeknél kezdi és mire megöregszik az ember, nem marad munkája többé. Boldogok az ilyen öregek, mert szívesen hajtják meg fejüket a halál előtt. De amíg idáig jutottak, ki számolta meg a könnyeiket? Az enyéimet nem számolta senki. Ne is számolja.

Felegyenesedett és dacos lett az arca. A szája keskeny és egyenes. A szeme kemény.

- Csak ne tudnám azt legalább, hogy itt tönkre fog menni minden. Minden. Mi vár a fiamra? Nem marad itt más a szomszédjában, csak a halottak. Minek törekszik? Minek álmodozik? Minek...

Csoszogás hallatszott a hátuk mögött. Hibalkay abbahagyta hirtelen ezt a beszédet. Rátette a barátja vállára a karját és nevetve mondta:

- Nézd, hogy teniszezik az a fiú. Mintha az élete függne tőle. Így csinál mindent. És éppen ez a baj -, tette hozzá halkan.

*

- Szépek a nyírfák – mondta a legöregebbik Hibalkay, amint odaért hozzájuk a nagy posztópapucsában, zsinóros házikabátjában, bojtos fezzel a fején. – Szépek a nyírfák, de én a fenyőket jobban szeretem. Titokzatosan és ünnepélyesek, akár havas szárnnyal gubbasztanak egymás mellett, megdermedve áhítatos csöndességükben, akár pedig friss tobozaikat emelgetik lassú mozdulatokkal és átnéztek a patakon a temető felé.

Leült melléjük a padra és összetöpörödött, csupasz, ráncos arcát bohókásan kedvessé tette a mosoly. Egy pillanatig hallgatott, de csak egy pillanatig. A másik kettő nem szólalt meg, ő beszélt tovább.

- Amerre pedig néznek, mindenütt emlék és mindenütt álom. Bolondság azt mondani, hogy meghalt a múlt. A fák, házak, kövek emlékeznek a régi dolgokra és régi emberekre. Nekik, mert nem mozognak, van idejük soká élni és emlékezni. Nem emészti őket nyugtalanság, bolondos szívük sincs, ami hol neki viszi az embert a veszedelmeknek, hol futni készteti előle. Ők állnak, tűrnek szelet, havat, tüzet, kalapácsot, figyelnek hallgatagon és bölcsebbek lesznek minden órával. Aki pedig szereti és érti őket, lassan maga is meglátja kilépni árnyékukból a régi embereknek, régi álmodóknak, régi álmok hőseinek menetét. Azokét, akik odaát feküsznek még és azokét, akik itt feküdtek valaha. Ez a kert is temető volt régen és vajon hol van olyan talpalatnyi folt a földön, ahol nem feküdt valaha halott? Szeretem őket. Mind szeretem. Nincs rajtuk semmi gyászos vagy szomorú.

A másik kettő még mindig nem felelt. A legöregebb Hibalkay pedig folytatta:

- A lélek, ha erős, megszabadulhat minden gyásztól. Sok minden van a világon, amit a bánatba merült ember nem vesz észre, pedig a bűvös csengő mellette várja, hogy hozzáérjen és előhívhassa a jóságos és hatalmas gyógyító szellemet. De mi vakok vagyunk hosszú ideig és szomorú tévelygésünkben letapossuk a gyógyító füveket is a többi között. Csodálatos az emberek csüggetegsége, amivel valami csalódásba vagy igazságtalanságba bele tudnak nyugodni. Azért, mert a mi igazságunk csak relatív, belenyugodni valami igazságtalanságba, ami szintén relatív, legalábbis ostobaság. A csüggetegség pedig mindig igazságtalanság. A bálványaink ledőlhetnek, de nincs olyan tiszta szívvel emelt bálvány, ami mögött ne állna maga az Isten. Te, fiam, szereted emlegetni a régi, szegény népségeket, akik mind magukat hitték a föld középpontján. Azt mondom neked: ez a város, aminek földjében nemsokára pihenni fogok, a föld középpontja nekem, olyan erős hittel, mint amilyen az inkáké volt és a régi germánoké. És ezt az egy illúziómat sohasem akarom elveszteni

Fiatalságomban a messzi csillagok vonzottak, férfikoromban az emberek ködös problémái. Most leszálltam egészen a földre. Végigfekszem rajta és mosolygok. Valami olyanféléről hallottam beszélni tőled és régebben magam is mondtam talán magamnak, hogy megkezdődött a hanyatlása ennek a kultúrának. Gyerekes önhittség. A mi kultúránk még nem ért el oda, ahová el kell érnie. Mindenütt kiforratlanságot látok. Mit akartok hát? Előre van még utunk és én örülök neki. Jobban szeretek azok között lenni, akiknek az a hivatásuk, hogy küszködjenek és előretörjenek, - s ezt tettem én is, amennyire telt tőlem. Nem irigylem az ifjabb Pliniust gyönyörű villájában, bár aggodalmak és gondok között élünk, de van hitünk, reményünk és fiatalos erőnk ehhez a küzdelemhez!

Az öreg úr magasra emelte két kurta karját. Ráncos, gyerekesen kerek arca égett. A fenyők is megmozdultak. Ők is felemelték karjaikat a könnyű szélben.

Csönd lett. A teniszpálya másik oldalán búcsúzott egymástól a leány és a fiatalabbik Hibalkay. Az öreg urak is felálltak és elindultak a ház felé.

Lassan eltűntek mindnyájan. Eltűnt a három Hibalkay. Eltűnt a teniszpálya, eltűntek a piros padig... A temető bozótja bejött a kertbe és elfoglalta lassan az egész hegyoldalt.

De a fenyők még mindig ott állnak magasan és tartják a karjaikat örök emlékezéssel és várakozással az égnek.

Forrás: Napkelet 3. évf. 2. sz. (1925. február)