Lipcsey Ádám (1864-1912): Hangulat

 

Szivem olyan mint a falevél:
Nyári nap ha rátűz, elalél;
Keresi a csöndes félhomályt,
Hol hivalgó fény, zaj sohse bánt.

Mit nekem a kapzsi emberek -
Ha befogad árnyas, hűs berek.
Sárgarigó ver fönt a bogon,
Alkonyatkor úgy elhallgatom.

Árva pipacs ottan ácsorog,
Álomteje pillámra csorog,
S félig önkényt, fél-önkénytelen
Édes lankadás győz lelkemen.

Esthajnali harmat gyöngye hull,
Az ég alja halkan elpirul,
Csillagos köntösbe öltözik -
Szivembe a béke költözik.

Hattyúformán úszó fellegek
Szeldesik a tengerkék eget;
Elmerengek a kék távolon -
Tán hogy élek, azt is álmodom!?

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

A kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Lipcsey_%C3%81d%C3%A1m