Amint dalolt kis bokra
alkonyán,
Megszólitám a jámbor
csalogányt:
"Ugyan barátom,
hagyd el ezt a nótát,
Nem örvend ennek már a
hallgatóság,
S örvendeni tán nem is
fog soha:
Lejárt az ócska énekek
kora!
Amíg teleltél messze
déli tájon,
Nagyot fordult itt a világ
barátom!
Más énekmondók jöttek s
emiatt
Más lett az izlés, más
lett a divat.
Valami újat zengj, ha
tetszni vágyol,
Nem ezt a régit,
nagyapád korából,
Valami szépet, idegenes
bájut,
Hangra merészet,
értelemre bárgyut,
Magad se értsed, más se
értse meg,
S meglásd, hogy ismét
bámulják neved."
És a csalogány így
felelt nekem:
"Hagyjuk csak így
meg az én énekem!
Nem cifra ez, de tisztán
az enyém,
Nem idegentől
kölcsönöztem én.
E kis fészekkel
örököltem itt,
Benne őrzöm a mult
emlékeit:
Mikor esténkint szárnya
rám hajolt,
Szegény anyám is éppen
így dalolt.
Mit bánom én, hogy
másként énekel
Egy-egy vándor, ha néha
itt megy el:
Muló dalát a csacska
erdei
Visszhang egypárszor tán
visszaveri,
De mihelyt aztán maga
elmene,
Dala is szépen elveszett
vele.
Hanem az erdő roppant
sátora
Elveszni végkép nem vész
el soha,
S míg erdő lesz: a hűs
lombok alól
Minden csalogány, mint
én, úgy dalol.
Amíg e földön lesz nyár
s kikelet,
E dalok itten mindig
zengenek
Örök egyforma ütemmel,
ahogy
Elfogadták a régi
századok.
S hidd el, nép is lesz
mindig e mezők
Kövér dülőin úgy, mint
azelőtt,
Józan magyar nép, mely a
föld rögét
Töri, miként az apái
törék,
S mely, míg az élet ős
robotját végzi,
Dalunkat vígan tovább
fütyörészi."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése