Olankor éjjel, félhomályos éjjel,
Ha rá mered az éj baljós szemével
S az illanó perc
csupa sejtelem:
Ami szivemben gyötrő, mély és rejtett,
Csüggedt panasszal felbúg, megremegtet
És néma jaj sir át a lelkemen.
Talán az ősök gyásza, szenvedése,
Tünt századok hiába ömlött vére
Remegteti szorongó lelkemet?
Kihúnyó bolygók fénye ér talán,
Idegen élet árnya hull reám
S örvényes szive a multtól beteg?...
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 10. sz. 1912. márc. 3.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése