Senki meg ne tudja, senki meg ne lássa,
Hogyan hull a könnyem keze irására;
Senki meg ne hallja – még meg is szólnának,
Hogy igy panaszkodom a vak éjszakának.
Talán mikor irta, más járt az eszébe,
Talán mikor küldte, haragos volt éppen;
Rövid a levele, nem több szó, csak három,
Olvasgatom, nézem: „Ma délután várom!”
Valamikor régen szintén irt levelet,
Valamikor régen szerettem, szeretett,
Akkor is azt irta: „Ma délután várom!”
De akkor meg is várt mindig, mindenáron.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 12. sz. 1912. márc. 17.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése