Három árva sír magában,
Elhagyott sötét
szobában:
Zivataros, hideg éj van,
Édes anyjok künn a
sírban.
„Édesanyám, édesanyám!
Altass el már, úgy
alhatnám!”
Mond az egyik s el nem
alszik,
Sóhajtása
föl-fölhallszik.
„”Beteg vagyok,
édesanyám!
Hol maradtál? Nem
gondolsz rám!””
Mond a másik s jajjal
végzi,
A fájdalmat kétszer
érzi.
„Édes anyám, gyujts
világot!
Nem tudom én, jaj, mit
látok!”
Harmadik mond, mindenik
sír - -
Temetőben mozdul egy
sír.
Megnyílnak a nehéz
hantok,
Kilép sírból édesanyjok,
S tova lebben a vak
éjben,
Hazafelé, az ösvényen.
Arca halvány, hangja
régi,
Fia, lyánya megösméri:
Immár tőle hogyan félne?
Megcsókolják, mintha
élne.
Az egyiket betakarja:
Másikat felfogja karja,
Elringatja, elaltatja:
Harmadikat ápolgatja.
És ott virraszt a kis
ágyon,
Míg elalszik mind a
három.
Majd megindul,
széttekintget,
Keresi a régi rendet.
Rendbehozza a
szobácskát,
Helyre teszi a
ruhácskát:
Az alvókat hosszan nézi,
Csókját százszor
megtetézi.
Kakas szólal, itt az
óra,
El kell válni virradóra!
Visszanéz a véghatárrul…
Sír megnyílik, sír
bezárul.
Oh a sír sok mindent
elfed:
Bút, örömet, fényt,
szerelmet:
De ki gyermekét
szerette,
Gondját sír el nem
temette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése