Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
Hüs hold aranyával elöntve a lég,
Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád,
A méla nagy ablakok ív-sora ég.
Vén függönyömön kipirúl a virágdísz,
Rég elfeledett kezek ósdi müve:
Foszló violák, halovány, puha nárcisz
Mind, mintha virulna, oly édes, üde...
Ily este merül fel előmbe sok emlék,
Mint messze homálybul a tarka hajó,
Elébb remegő, pici fénye libeg még,
Majd kél a vitorla s piros lobogó.
S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből
Felszökken a játszi, ezüstszinü hal,
Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl
S fürgén ütemezve iramlik a dal.
Eltűnik előlem a mély, komor udvar
És benne a rőtrügyü, bússzavu fák,
Szállok haza, messze, a barna darúval,
Amerre ezüst utat ős Tisza vág,
Hol mén dobajátul a föld szive retten,
Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
S hol mély remegésü, nagy, ifju szerelmem
Mint hársszirom illata szállt le fölém...
Nem nyirt, buja lombu, öreg liget árnyán,
Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.
Nagy, tüzszemű gép robog át közelünkben,
Vad füttyire lomb remegése felel,
S rezdül szavam: "Engem is elragad innen
Majd búgva e szörny... maga nem feled el?..."
De íme a holdat a köd beboritja
S álmom zivatar zaja kergeti szét,
Fáradt fejem ablakimra szoritva
Már érzem a nyirkos üveg hidegét.
S míg éles eső sűrű csepjei mossák
A fákat, ahol ragyogott a sugár,
Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság
Nem fonja körül szívemet soha már...
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 13. sz. 1912. márc. 24.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése