Ádám Gábor: A fényes víz

Egész télen és a hosszú, esős tavaszon át aggódott Ákos; mi lesz, ha tényleg nem jön meg a napban ragyogó, áldott nyár. Szörnyű elgondolni is, hogy egyszer csak elmarad.

De májusban végre megnyugodott, érezte, jön már a fény dagálya. És már minden fiú víg volt; rajzórák előtt már sokan megittasultak a bemeszelt ablakokon át behulló fénytől. Egyesek egylábon dühös kakasviadalt vívtak; Sidló meg vígan kukorékolt hozzá. Morgott, dünnyögött, óbégatott az osztály. A tágas előszobában pedig Hives a „saltó”-ival remekelt: nekifutott, felugrott és bukfencet hányt a levegőben. A kémek vidáman őrködtek az ajtón. Hiszen rajzóra volt s közelgett az iskola boldog vége. A kémek gyanutlan fütyörésztek.

Ákost is boldog gyönyör járta át. Oly vidáman özönlött a fény, oly drága jókedvű volt mindenik fiú; a megbukandók is örültek: megbukunk, de végre szabadok leszünk, - üvöltötték téntás bajusszal ékített szájak. Ákos kissé sajnálta mégis a bukandók akasztófaörömét.

Azután meg volt neki saját gondja is. A rajzai még mindig pocsékok voltak, képtelen volt még mindig szimmetrikusan rajzolni a korsó két felét, szégyellte, hogy rajzból legjobb esetben is csak kettest érdemel. És restellte a "rajzművészek" segítségét kérni.

Mégis boldog nap volt. Jávor cigánykereket hányt; nagy cipőjével éppen az Ákos kínnal készülő rajzára hullott. De békítésül újra megrajzolta neki a korsót, még rajzlapot is maga adott hozzá. Aztán megölelte és megcsókolta a rajzain aggódó „szegény eminenst”. S hányta tovább a kereket, két kezén fekvő testtel sétált végig a padok között. Ákos meg nagykomolyan, szégyellve s titkolni se tudva csalását, vastag Hardtmuthjával el-elrontogatta remegő vonalaival a korsó könnyed, szép ívelését; rá ne jöjjön Gyurkó tanár úr, hogy csalt.

És zümmög, búg, danászik a fiú-sereg; rejtelmes, forró méhkas ez. Rien nagy piros pünkösdi rózsát tűz gombostűvel a gomblyukába. Majd kerek, fehérhátú zsebtükrében nézi magát, pattanás van az orra mellett. Most valaki kikapja hátulról kezéből a tükröt s fényt vetít vele a falra. Mint nagy ezüstpillangó gubbaszt remegve a fényfolt Európa árnyas térképén; most Páris fölött ül, de Hives vadmacskaként ugrik rá fogait vicsorgatón, mire a fény tovább illan, valahol Boroszlónál pihen meg újra. Ám innen elűzi a remegő szárnyút Jávor, aki hosszú, karcsú testűn kúszik felé, hogy megkaparintsa a kincset. Már majdnem rajta a keze, de im a tükör kajánul mozdul és lebeg a fénypille össze-vissza, mennyezetre, padozatra, fiuk káprázó szemébe. Zsibong, rivall, kacag a második osztály. Vakít a fény, száll a fény össze-vissza.

Hogy ezután mivel múltak a napjaink, már nem igen emlékszem. Csak ott látom őket újra a vizen; mohás gerendájú ócska uszodában, a Duna öblén. Ideverődtek egy falkába a fényimádó, fényfaló vizi népség. Ott várják izzadón a parton, amíg elmegy két órakor az utolsó lány is az uszodából. Aztán rohannak a kabinokba, lehányják magukról a szandált, vászon-nadrágot és a trikót, az uszónadrágot már reggeli öltözéskor magukra vették. Egy-két fiú még künn ingerkedik és udvarol a parton néhány fiuktól már elválni nem tudó kislánnyal, akiknek barna bőre izzik, térdök oly különösen szép s szemök barnán ragyogó.

Mire ezek a „lányozók” beérnek, a többi már egyre-másra hull a csillámló, sötét-zöld, gyöngyöző vízbe, mint mikor kövekkel dobálják a napozó öreg, hasas békák raját. Loccsan magasan a víz, fehér kristályos csúcsokba csapódik és széjjelporzik sistergőn, amint a barna vékony testecskék belefúródnak a hűs, rugalmas puha folyamba, s világosabb zöld árnyék jelzi, merre úszik most a búvár fiú a zöldhomályú mélyben. Míg végre fölmerül csapzottan, bugyborékolón, vöröslő szemmel, sivalkodón. Mindenki azt hiszi, tréfás ez a megszokott sivalkodás, most is és kiáltják: „Ne hagyd magad Badicska!” Badicska azonban kapkod, ordít s elmerül a mélybe újra, de most nem szándékból, mint szokta volt; most dühülten kapálózik, rúg, küzködik. Pillanatra megretten a többi. Csak nem akar befulladni Badicska? Ám nincs egy se a hirtelen izgalomban, aki odakúszna a mély vízbe és segítene neki, hogy el ne merüljön. „Upman úr, Upman úr” - üvöltik az úszómesternek, akit Hoffmann bácsinak hívnak a szárazföldön. Az már szalad is oda hosszú léptekkel, kezében szálas pózna. Erre már a fiúk is odamerészkednek, menteni. S ekkor megjelenik azon a helyen, ahol Badicska elmerült, Hives és karjaiban alatta a prüszkölő Badicska s elkezdenek ott a mély vízben torzsalkodni, ütik egymást; látni, hogy most Badicska akarja bosszúból lerántani megkínzóját, aki annyira bután meggyötörte, mert lábánál fogva húzta le őt egészen az uszoda hideg, messzi mély fenekére, ahol némán zöldelnek a síkos deszkák, mint a koporsó deszkái. Undok ott a fenéken! Ám Hives még most se hagyja magát, kisiklik a dühös bosszúálló karmaiból s duzzadó szájából magasra lövellő vízsugarat lövell röhögőn. Az úszómester toporzékolón szidja őt: „megállja csak, adom neked hasontalan, ki leszel innen rugva.” S már a fiúk is úsznak utána, hogyha már menteni nem mertek, most legalább bosszút álljanak az otromba viccért. „Injuria, injuria” - kiáltják. – „Le a gallusokkal!” - hangzik a kabin tetejéről egy bősz római szellem üvöltése, aki még benne él a fültépő kapitoliumi harcokban, amelyek a II. A és II. B osztály között a gimnázium udvarán minden áldott tizpercben oly áldatlanul dühöngtek. De Hives elmerül a vízben, leszáll újra a fenékre s elmenekül az üldözők elől az uszoda másik végébe. Egy úszóhólyaggal kisérletező kisfiú lábai között emelkedik fel a felszínre, nyakába emelve magával a sikoltozót.

Most nagy vörös gummilabdát dobnak a vízbe. E körül indul meg a nagy küzdelem, az injuriát elfelejtik. A vörös labda repül és ragyog a víz felett; az ég tündöklő kék, olyan amilyen évente csak kétszer vagy háromszor a mi égövünk alatt. A kabintetőről merész ívben suhan a kék levegőégen át a vízbe egy nyúlánk ifjú.

A meleg árad. A kabinok deszkaajtaja izzásig hevült. Arra dűlnek száradni, akik már megelégelték a „vízi jót”. Egyre többen jönnek, izzadtan az uszodába. Minden kabinban három-négy fiút is szállásolnak. Jönnek kényes, sárgacipős, fehér félharisnyás úrfiak úszóleckét venni, a mamájuk kiséretében. Vézna, fehér testecskéjükre ráadják a durva kötélövet s remegve, behunyt szemmel vetik magukat a hideg habos vízre. A mamájuk is olyan izgatottan figyeli a kapkodó tempózásukat. - És jönnek elkésett diákok, akik már jövet vetköződnek. És jönnek lihegő felnőttek, nagy hasas férfiak, akik beáztatják vastag fehér lábukat a vízbe, a lépcsőn ülve ujságot olvasnak, szidalmazzák a veszett ugrándozókat, aztán vesznek egy zuhanyt, megisznak fájdalomdíj gyanánt egy pohár világos sört, de a vízbe végleg elfelejtenek belépni. Jönnek kopasz kereskedők és számolgatják, mennyi lehet ilyen „szezón-napon” az uszodának a jövedelme. És jön az úszóbajnok, a fiúk szemefénye, Hamerling, a nyolcadista. Milyen szép, magas, vállas, izmos test ez. És minő eszes, jellemes az arca. Ez sokat tudhat, ez kiváló fiú lehet - mondogatja a másodisták kompániája, miközben végigülnek a korlát gerendáján, hogy nézzék, mint szeli át gyors, hatalmas karcsapásaival a „fenomén” az öreg uszodát, mint fordul meg lendülettel a víz alatt négyszer is, ötször is. Hogy merül el a feje vizet bontón; hogy emeli ki időnkint tátott szájjal, hogy minél több levegőt szíhasson magába. Hogy robog a lába, egyenletesen csapkodva a vízet, mint egy propeller. Hogy habzik, sistereg, csappan a csépelt víz. „Brávó, húzd meg” - kiáltják a lelkendező fiúk és irigylik, mikor lihegve kiszáll a vízből, csudálják a karját, kemény combjait. Ilyen lehetett Achilles.

Ákos is látja, de ő bosszús. Mért nem tud ő is oly pompásan úszni? Nemrég még azon kesergett, hogy egyáltalán nem tud úszni, nem mert rá se feküdni a vízre. Véletlen tanította meg erre a nagyszerű tudományra. Tavaly még, mikor a síkos lépcsőn búsult a gyávaságán, valaki meglökte és ő belehullott ijedten a nagy vízbe. Akkor akarva-nemakarva kellett úszni és ő úszott is buzgón. Nevetve szelte át az uszodát szélességben. „Tudok úszni” - milyen öröm is ez! annyi, mintha egy felnőtt férfi azt mondhatná: tudok repülni! Boldogan kászált ki a hullámzó medencéből, amelyben nyüzsögtek az emberek. „Tudok úszni.” Végigszaladt az uszodán. A kabinos lánynak, az összes fiúknak és Upmann úrnak nevetve ujságolta: „Tudok úszni, tudok, úszni, jaj, tudok úszni!” Piciny gyermekként örvendett a kis tudákos fiú. Azóta azonban új feladatok, új vágyak feszengették. Folyékonyan szeretett volna latinul beszélni és franciául; algebrát is szeretett volna tudni; mert attól félt, hogy túl idegen neki ez a terrénum. Shakespearet már féléve készült olvasni. Aztán volt még néhány titkosabb vágya, de azt senkinek el nem mondta. Alkalmasint napoleoni, voltairei és dantei vágyak tüzelték. És egy lánnyal is nagy titkos tervei voltak.

S ezenkívül jelenleg úszóbajnok akart lenni. Minek érdemes élni - gondolta magában -, ha az embernek egy kis zöldszalagos ezüstérme sincs a mellén, amire igazán büszke lehetne? Mert mi az a színjeles bizonyítvány? Csak stréberség az egész. Szégyenletes így élni. Az emberre ujjal mutogatnak, hogy ez az a jeles tanuló s az ember nem mer senkinek sem a szemébe nézni, mert még egy kis bronz érme sincs s egyetlen fölfedezése sem. Arról, hogy az ujságok egy cikket s egy verset se közöltek tőle, nem igen tehet. Ő csak nem mehet hozzájuk könyörögni, hogy kérem, tessék talán ezt a kis verset kinyomtatni.

Legalább úszásban legyen első, ha mással nem boldogul, vélte Ákos. Itt elismerik az embert - ha tud - és szeretik. S most trénirozott is szorgalmasan. Már 30-40-szer úszta át egyhuzamban naponta az uszodát, ugyhogy mire kilábolt a vízből, a lábai a levegőben is úszótempókban rángatóztak. De hiába volt mégis minden igyekvés. Mért másnap jött egy harmadista vagy jött egy vállas idegen fiú, fogta magát és 42-szer úszta át az uszodát vagy 45-ször. Ákos ma nem törődött a Hamerling úszásával sem. Már másfél órája rótta a „hosszakat”, alig vánszorgott a fölkorbácsolt vizen. Ma okvetlenül el akart jutni az ötvenedikhez. Küzködött, lihegett a kisfiú, de senkise hederített rá... és elérte! A többiek, noha senkise számolta a hosszakat, elhitték neki, „legyen vele boldog.” Kissé irígykedőn gratuláltak, inkább csak a forma kedvéért, de biztosították arról, hogy holnap vagy legkésőbb holnapután mindnyájan lehúzzák a rekordját. „Akkor majd én is többet úszom” - felelte nekik Ákos didergőn, a forró, sárgára meszelt kabinfalra támaszkodón, azonvizesen. De világos, értelmes, kerek arcának álmodó szemei elszomorkodtak: Én istenem, nehéz az élet. Mit ér az, ha százszor is átúszom; jön valaki majd egyszer, egy parasztfiú vagy egy japán, mikor én már öreg leszek, talán nem is élek már és átússza 150-szer vagy 200-szor. Az ember mindig tökéletesebb és gyorsabb lesz. Nem volna jobb sohasem sietni, szép nyugodt lassúságban élni? Én is hiába küzködöm, engem is elfelejtenek.

A nap izzó heve már enyhébb meleggé olvadt; végignyultak a testüktől vízfoltos kabinok előtt a fiúk sütkérezni; szemöket lehúnyva szívták magukba meleg, síma barna bőrükön át az áldott napot. A vizen vakítón, szüntelen remegett a ragyogás. Szembenéztek a nappal, lusták voltak elfordítni az arcuk. A járókelők átléptek a testükön. Ki mély álomba szenderült, ki hallgatta a szél, a víz, az emberek fényben egybefolyó zsongását. Ákos beleveszett a bámulatos kék égbe, amely ráborul az egész nagy világra. Egy nyughatatlan pajtás ott úszott el alattok s végig fröcskölte forró testöket nagy hideg cseppekkel. Volt aki erre dühösen fölugrott, hogy utána vesse magát a vakmerő szemtelennek. Volt aki fenyegetett és szitkozódott. Egyesek tréfával ütötték el a hideg cseppek keltette dühöt. Ákos csak bámult a tündökletes tiszta ragyogásba. Megremegett zömök, vállas teste a hideg cseppek izgalmára, de szólni emiatt most nem tudott, kedves álom közelgett agyára, mélyen és elégülten szívta a levegőt. És egy tavasszal érzett illat emlékén eszmélt s ott mosolyog az a bájos kis leányarc is... De jó is élni, istenem. Oly meleg és ragyogó és kék és mindörökkön tiszta az ég. Nincs ennél a fényes, illatos, tiszta nyárnál szentebb, nyugodtabb valami. Talán ez maga az isten.

A víz egyre zsongott, valahol künn karcsú fehér hajó kereke kattogott. Kéjes mámora volt a lustaságnak. És lomhán jártak gazdag álmok. Új, szép földeket fogok látni, új szép könyveket olvasni s tudni mindent, amit tudni kell. És mit nem kell tudni? Talán így egyszer én is hatalmas, tehetséges ember leszek. S azt a kislányt majd el fogom szöktetni Párisba, szinésznő lesz; a feleségem lesz; csak ő lehet, senki más... Hát még a tengeren hogy ragyog a nap, a türkiszzöld vizen, a hófehér sziklákon, hullámok gyönyörű zenét zengenek s talán vannak mégis szirének, akik fölütik néhol szomorú fejöket... És van még egy csoda! a dicsőség! Olyan szép, nyugtalanító nagy fényesség az, mint maga a tenger. Sohse láttam tengert - gondolta -, de mégis érzem, vágyom, vele vagyok.

Aztán nyujtózkodva, évődve keltek fel lassan a fiúk. Aki nem akart kelni, tenyerükben hozott vízzel megöntözték. Ráültek a hétalvók mellére, hátára, paskolták őket. Rient, aki leginkább félt a víztől, két himpellér felfogta és zsupsz! beperdítették a vízbe. Rien nem nyavalygott, hátára feküdt a vizen és mimelte az alvást tovább. Aztán kiosont a vízből, odalopózott Badicskához, aki leginkább és legjobb ízűn kacagott a meghurcolásán és oly élvezettel szivogatta nagy piros almája levét. Hátulról fölrúgta, hogy csak úgy nyekkent, végigzuhant a síkos deszkákon; a szép óriási alma pedig belehullott a remegő, fölcsapdosott vízbe. Badicska nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, hiszen ő ártatlan volt az egyszer. Dühítette, hogy ma ő a játék áldozata. Keserűen rohant rá az öklét emelő Rienre. A társaság örült az izgalomnak és kemény küzdelemre úszította mind a két „bajnokot.” „Pucc, pucc.” „Ne hagyd magad Schlesinger. Rajta, csak a fejét, hogy meg ne sántuljon”, kiáltoztak a marakodók köré telepedvén a fiúk. A kettő pedig ütött, rúgott, gáncsolt, harapott. Egy húsgomolyag voltak; karok, lábak polypos fonadéka. Badicska válla már vérzett.

Ákos is ott ült és merően nézett. Csúfnak találta ezt a vad tiprást, szégyenletesnek, szomorúnak; de mégis nézte, mert izgatta, gyönyörködtette.

Hol a dühében síró Rien volt alul, hol a lihegő Badicska Zuárd. Csakúgy nyekkent a gomolyag, amint a deszkára hullott, Rien arca véres lett a Zuárd vállától, úszónadrágja pedig végigszakadt. A vér rémített, a pőreség mulattatott. Egyszerre csak meglátták, hogy közeleg vészes arccal és kezében pálcával Upmann úr rendet csinálni. De hiába! szóval már nem lehetett szétválasztani a két dulakodót s hogy mégis megmentsék a dühös öreg elől, közös erővel begurították a marakodókat a vízbe. Egy csobbanás és a két vadkan szétvált, csudálkozva vették észre magukat, hol vannak. S im, már mögöttük termett Hamerling is, nyakánál ragadta azt a két keserves pofát és megrázván őket mondta: „Megcsókoljátok egymást azonnal? vagy isztok mint a spongya?” „Megcsókoljuk” - mondták cuppanó csókot nyomva egymás arcára. Hamerling büszkén úszott tovább a színhelyről, hogy békét teremtett. Az imposztorok pedig nagyot köptek a kényszerű csók után. Talán a sok lenyelt víz mián, de talán azért, mert undorodtak a kényszercsóktól.

S már ismét künn henyél a banda, mint teknőcök nyája. Élvezik a délutáni nap megtört erejű, bágyadt sugarát. A parton hajógyári dudák tülkölnek, hajó sípja sivít a Dunán. Egymáshoz símulnak ölelkezően a fiúk. Némelyik csudálkozva nézi a Badicska vérző vállát. Szerencse, hogy el nem vérzett. „Meg ne mutasd a mamádnak, mert különben többé nem enged uszodába” - ajánlják neki a bölcsek. „Inkább tégy rá magad diák-flastromot.” Rien is előhozakodik a kárával. Azt mondja, kificamodott a combja, csak azért menekült meg élve Badicska még az egyszer. Valóban bicegett is kissé bal lábára, de a fiúk nem igen hisznek neki.

Hives volt legjobban megelégedve a küzdelemmel. Tulajdonkép ő volt a ludas; de merték volna csak őt megtámadni! Egy kézzel elintézte volna mind a kettőt! Hamerling azonban neki is szörnyen imponált. Az tud.

Ákosnak az tetszett, hogy nagy erejével békét teremtett. Nemeslelkű ember lehet ez a Hamerling - gondolta -, igazi bajnok. Jó volna barátságot kötni vele.

És még valami nagy-nagy haszna is volt Hivesnek a háborúból. Kihalászta a Badicska megharapott, vízbegurult almáját s most hatalmas harapásokkal kezdte pusztítani. Erre persze sorra hozzájárultak az „éhesek” és részt kértek a zsákmányból. „Adj egy harapást.” „Nekem is csak egy harapást.” De Hives megszabta az ujjával, hogy meddig lehet harapniok. Tudta, hogy ezek elennék egyszerre az egészet. A büszkébbek azonban nem kértek a zsákmányból; pedig az ő inyüket is csiklandozta. Mégis inkább előszedték az ozsonnájuk sovány maradékát, mert hisz a körtét, szilvát, sárga barackot már az utcán kieszegették a papírzacskóból. Most már csak a megmaradt kenyérbelet rágcsálták. De azt is hatalmas kívánsággal, pompás ízzel ette mindenik. Zamata, kedves illata volt most itt a gyümölcs közé csomagolt kenyérnek. Az örökéhesek, akik soha még jól nem laktak, még a mások száraz kenyeréből is kéregettek „egy harapást”, habár tudták, hogy hiába minden, ők soha jól nem laknak, ők az örökéhesek. Mikor aztán minden morzsát, még a megbarnult almacsutkákat is fölette a társaság, Jávor a kezén sétálva elfütyülte az osztály harci indulóját. Végtelen boldogságban tündökölt újra ég, test, víz. Engelsohn az egész banda feszült várakozása közben előhozta hosszú, fekete ceruzáját és azt szép, nagy, fehér fogain billegetve egy gyönyörű keringőt „zongorázott.” Engelsohn maga is mosolygó arccal hallgatta a művészetét. Rien pedig végigszakadt úszónadrágjában kecses és negédes táncot lejtett. Eláradó, boldog örömben ölelkezett Ákos is a fiúkkal. Mintha belül, a gondolatai is ragyogó, tiszta kék égben úsznának és minden-minden örökkön szép, örökkön tiszta és nyugodt volna. S így fognak talán mindig élni ők, igaz testvériségben. Mindig minden jóban egyek! Nagy gondjait, amiket a Vörösmarty költeményeiből táplált és apró, szörnyű fájdalmait most feledni akarta és Jávor nyakát átölelve kacagott együtt a többi nyirottfejű barna fiúval.

Most egy csomó tanoncgyerek sietett be az uszodába, üzletekből, gyárakból futottak, hogy még napszállat előtt megfürödhessenek. Ám szomorúan torlódtak az úszómester asztalánál, ahol a kulcsok táblája üresen állott. Nincs egy üres kabin se. Szótlanul álltak, irígyelték a diákokat, akik már dél óta fürödhettek. Lassan aztán mégis elszéledtek keresni egy-egy ismerőst, akinek kabinjában levetkőzhetnek. Ákos elé is most egy nyurga, kínosan mosolygó fiú állott. Idegenkedve és meglepődve ismerte meg benne Jenőt, aki neki tulajdonképpen unokatestvére, de valahogy mégse volt tisztában vele, mert Jenőnek állítólag sohase volt apja vagy valami kalandor volt és Jenőt nem vette senki úgy a családban, mint a többi rendes unokatestvért. Pékinas volt s hosszú, bő nadrágot viselt, a térde fölött pedig nagy lyuk volt. Szemében alázat és vad idegenség ült, beszéde meg alázatos s parasztosan lassú. Ákos úgy érezte először, mintha bűnös volna, mert Jenő nem élvezhette a napot. Aztán meg restellte ezt a fiút, aki dacosan s piszkosan jött ide az ő tiszta „köztársaságukba”. „A mi kabinunkban már négyen vagyunk - szólt hozzá leereszkedően -, de azért csak menj be te is.” S megmutatta neki, melyik a saját ruhája, hogy arra rakja az övét, ne idegenekére. „Köszönöm édes Ákoskám, hogy beengedtél” - mondta mosolygón Jenő, az inas. S őrült gyorsan dobta le lisztes ruháit.

Ákos meg visszaült az osztályhoz. A lég meghűsült, a víz elvesztette csillogását, rejtelmesen bodrozódott; borzongatott... Lenn a mélyben a halak már biztos ide-oda úsznak, várva a csendet s az ő uralmukat. Ákos most érezte először, hogy az emberek mégse egyenlők s mindeniknek megvan a sorsa. Szegény inasoknak már csak ez a rejtelmes, halálos, idegen víz jut. Hervadó falevelek himbálnak rajta s már oly borzalmasak a mohák s az uszoda talpgerendáin nagy csúszós moszat-szakállak imbolyognak. Most vastag fehér pondrók vonaglanak ott, ahol ő multkor azt a gyönyörű női aranyláncot találta s a kisasszonytól, akié a lánc volt, egy ezüst koronát kapott, meg egy kézszorítást.

Róka pedig, akit vörös göndör haja miatt hívott mindenki így (de talán az esze miatt is), előhozta piszkosra maszatolt, tele szamárfülezett kedves könyvét, a Göre Gábort, mindenkinek nagy igaz örömére. Ákos volt a rendes fölolvasó; tisztán, értelmesen olvasott. A fiúk meg fetrengtek nevettökben, egymást ölelve, ütögetve, óriási üvöltéssel kacagón. A „Durbincs sógor” egyes mondásait kétszer kellett mindig olvasni, noha az egész könyvet úgyszólván betűre tudta mindenki. Mintha ez a sok különböző fiú egy lélekké olvadna össze örömben, az alkony pirosló fénye mellett. Egy szívből kacagnak s olyan teljes most a szabadság.

Különös, félelmes szaga érzik a víznek. Itt-ott hal üti fel kis lapos fejét és Ákos nekihevülve olvas. Örül, hogy ő is nyujthat örömet a fiúknak, ha ugyan nem is ő írta ezt a jóízű könyvet. Tizenkétéves volt és nagyratörő, sokatakaró.

Aztán fölnézett a könyvből, a túlparton leszálló vörös napkorongra bámult, abbahagyva az olvasást. Meghatott, álmatag szemű arca vörös fényben tündökölt. „Nézzétek fiúk, mily gyorsan hull le ott a nap” - mondta pajtásainak. „S mit gondoltok, mért oly óriási” - tette hozzá Kányai, a természettudományos töprengő. Erre mindenkinek volt megjegyzése, ki komolyan magyarázott, ki eltréfálkozott azon, amit nem értett. Ákos Petőfit idézte. Mert: lehullott fejéről véres koronája. „Ez nem magyarázat” - vágta hozzá Badó, a tudós. – „Tudom a magyarázatát is” - mentegetőzött erre Ákos büszkélkedőn. – „A fénytörés.” ”Ne füllents” - felelte egy bizalmatlan. Jávornak is akadt egy találó elmélete: „A nagy melegségtől megdagadt a nap arca.” Ezen mind jól mulattak. „De miért nem dagadt meg a tied is, Jávor?” - kérdezte menten Hives föltérdelvén a szomszédja hátára és füleit mozgatón. Jávor megdühült a személyeskedésen: „Majd megdagadsz, ha...” - mondta kínosan nevetőn.

Rejtelmes volt e rőtfényű fiúcsoport. Ördögök, angyalok? Ákos meg akarta őrizni a békés, kacagó harmóniát. Mikor érezhetik ujra ezt a hívesillatu esti szépséget! „Na, stafétázzunk, mert este lesz”, - tanácsolta Ákos, hogy a csúf vitának véget vessen; utálta mindíg a vitákat.

S megharsant újra a víz. Vad erővel vetették versenyre nyurga testöket a fiúk. Lihegve, nagyot nyelve, bugyborékolón úszták végig a setétedő vizet; eszeveszett erővel boronálták a szenderedő folyót. A künnlévők üvöltve ösztökélték a versenyzőket, mintha a világ megváltásáról lenne szó most. Ákos is úszott, bár a legtöbbnél renyhébb izomzatú volt; inkább hatalmas akarata vitte s a győzelem fantáziája. Úszóbajnok is akart lenni! Ám a mélyben, ahova lenyomta a fejét, mintha hatalmas kigyót látott volna elvonaglani alatta; vöröslő vízben fekete kolosszus. Megbénult a félelemtől, borzadva kapaszkodott egy moszatos gerendába s remegve vánszorgott ki a hidegedő levegőbe. Szégyelve hullott a vizes pokrócra. Föl kellett adnia a versenyt! Pedig az ő csapata nyert volna! Óriási lett az izgalom. A csapatjabéliek szidták, mért tette, hiszen máskor oly szépen tudott úszni. Ellenfelei mentegették, biztosan görcsöt kapott, ne bántsa őt senki és mentek „masszálni” a lábát, ketten is ütögették, csavarták, ahogy a nagy „trainerektől” látták volt. Ákos csak lihegett, de nem tudott szólni a kigyóról. Hiszen csak vizió volt, amilyet régebben

már annyit látott. De hiába tudta, hogy csak vizió, ép úgy borzad tőle az ember, mintha kigyók medencéjébe vetnék. És védekezni evvel nem lehet, mert csak kinevetnék. De azért odaszólt fáradtan a többinek: „Senki be ne menjen ma már a vizbe, piócák és skorpiók vannak.”

A fiúk hajlanak is rá; amugy is öltözködni kell már. Csak Hives ugrik homlokába csapzott hajjal, mint rettenthetetlen ördög a vízbe. És elmerül. Egy percig lenn van a mélyben, megnézi, mi van most alant. Ákos megdermedve várja, hol bukik majd föl újra. Aggódik érte, ha mondani nem is meri.

És ebben a döbbenetes pillanatban megy el mellette, ahogy a pokrócon két pajtás dörzsölgeti remegő testét, Jenő. Már felöltözött rongyostérdű nadrágjába és hosszú újjú, bő kabát lóg le róla. Szőkés hajából csepeg még a víz. Cigaretta-csutak van a szájában. Vörösen izzik a szeme, megrándul a szája és csufondárosan, mégis alázkodó hizelgőn mondja: „Szervus édes Ákoskám.” A révedt álomlátó tekintet és az irigy, gyötört, szegény szem pillantásnyit találkoznak, aztán a fölmerülő Hives kék arcát figyeli már újra Ákos. „Tele a víz vörös siklókkal” - mondja lehangoltan Hives. „Látjátok”, kiált Ákos s boldogan szorit kezet Hivessel, hogy megmenekült. Ime nincs egyedül a viziójával! Hives is lát..., ha ugyan nem ámít. A komoly meghatott kis első és másodista „trainerek” most megdolgozzák a bátor, erős, Hives testét is. Dícsérik válla, karja, lába kemény, szép izmait.

Aztán eltünnek a kabinokban, vitatkozván öltözködnek; egyik-másik már a levett úszónadrágjából facsarja ki a vizet a medence fölött. Egyik helyütt az úszórekordokról valaki latinul próbál értekezni.

Ákos pillanatig merengőn néz ki nyitott ajtaján a setétes, foltosodó vízre. Mennyi rejtelem van benne... nagyszerü és véghetetlen. Mégis finom, remegő dolog ez az egész félelmes élet és jó, hogy a fiúk szeretnek és becsülnek. Aztán kezd öltözködni. És ekkor megdöbbentő, szívébe nyilaló látvány tárul elébe, mint soha eddig. Mintha a vastag fekete kigyó járt volna a fülkében. Ördög látogatta meg vagy emberi gonoszság? Hogy gyűlölheti őt ennyire valaki s hogy gyalázhatta! Íme! Fehér, kékcsíkú vászonnadrágja ronggyá tépve hever a földön, fehérhimzésü kék trikója és kék vászon zsokésipkája cafatokba szaggatva a padon. Ember gonoszságát érzi e művön! És hangosan, sírva roskad le a gyermek: „Én nem csináltam senkivel semmit, mit akarnak tőlem, mért tépték össze a ruhámat?” Nemcsak a ruhájáért, a tulajdonáért metszi szívét a fájdalom, hanem ez ocsmány, lappangó gyűlölet miatt, amely most először így megsebezte.

Soha még nem találkozott gyűlölettel.

Hozzásereglenek a fiúk felöltözve, meztelen, félmeztelen. Vígasztalják, kutatnak, felmásznak a kabinok tetejére, egyúttal detektívet játszva. De az úszómester se tud semmiről. Elküld két fiút az Ákos szüleihez friss ruháért.

S Ákos didergőn ül a setétben kabinja előtt. És látja most a Jenő vad, hízelgő szemét maga előtt. Hát lehet az? akit szívességből bebocsátott magához, az lehetett ily gonosz, az a rongyos, az a... gyilkos! Ám szégyelte elárulni, hogy tulajdon rokona gyűlöli őt ennyire. Ölébe hajtva fejét búslakodott didergőn. És nem értette, mért tette volna Jenő? Nem, nem akart hinni testvérgyűlöletben. Szegény, rongyos Jenőt nem szabad így vádolni. Csak hat óra után mehetett szegény úgyis fürödni e fényesen ragyogó, gyönyörű, jóságos vizbe. Délben verőfényes a viz, de estefelé vastag fekete kigyó úszik a gyémántosan csillogó vörös csíkok alatt... Vajjon ki tehette?

Forrás: Nyugat 1927. 13. szám