Nemzetem, nagy ünneped van ujra!
És ez a magyarnak kedves alkalom:
A dudás mind a honfidalt fujja,
Tárogat harsog, peng a cimbalom.
Nagyokat kurjantunk a medve bőrére,
A honszerelmünket eresztjük bő létre;
Virágos a kedvünk, kiki lágy szivü,
Még a fütykösünk is nemzeti szinü.
Zeng a nóta, a szemünk sugárzó,
Zúg az ének végig a boldog hazánk;
Jaj a háznak, amelyen nincs zászló;
Csörömpöl az ablak akkor igazán.
A köznapi rongyot televarrjuk himmel:
A korcsmai cégér kegyeletet mímel;
Hentes boltja előtt, nézd, ha elhaladsz,
Nemzeti szalaggal ékes a malac.
Ha ilyenkor állok a piacon,
Messziről virít rám a sok cifraság.
Szégyenemben szinte ég az arcom:
Nemzeti szin korcot kötnek a kofák,
Mind nemzeti szinü a hajadon-párta,
A pecér kalapján nemzeti kokárda,
Nemzeti szint lenget szarván az ökör –
S ne szoruljon ettől össze az ököl?
A magasztos, drága, büszke jelkép
Igy az utca sodrán lassan elkopik;
Léha játék lesz, mi hősök lelkét
Vitte a halálos csatasíkokig!
A nemzeti szentség tarka divatcikk ma;
Festett honi kellék a hatalmas szikla,
Melyről egy rekedt hang bőszülten szaval
Esztendőre ép ugy, mint tavaly.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 12. sz. 1912. márc. 17.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése