A tenger partján, az eoli szélen,
Imbolygón tükrözve magát a mélyben,
Bús hárfa mered föl a víz alól.
S hogy húrjain a szél átlibben épen,
Dallamos, mélyzöngésű zene szól.
Szilaj erővel, fölzokogva zúg a
Hárfa húrján valami ősi fúga.
De nem emberlény szólaltatja meg,
Csak a vihar, melyben borongva, búgva,
Zizegve, zengve, zúgva megremeg.
A lelkem ez az ősi eóli hársfa.
Nem emberkéz, mi dallamát kiváltja,
De – mely húrjain bőszen robog át –
Az élet bús vihara csap le rája
S pengeti, hogy zúgó tengerárba
Harsogja diadalmas, szűz dalát.
(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 7. sz. 1912. febr. 11 .)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése