Szegény az én falum, hol
a bölcsőm rengett,
Nemigen találni annál
szegényebbet.
De ha egyebekben el is
van maradva
Van is olyan két öreg
gyönyörű harangja,
Hogy azt már akárhol
Megirigyelhetnék az én
falucskámtól.
Aki még az én kis
falumba nem lakott,
Nem is tudja, hogy mik a
szent vasárnapok.
Hiszen a vasárnap kedves
másfelé is,
De nem olyan szines, nem
olyan kedves mégis,
Hiányzik hozzá a mi két
harangunk édes muzsikája.
Azok a harangok mihelyt
megszólalnak,
Vége van ott minden
hétköznapi bajnak.
Megszépül a falu nyüzsgő
tarka néptől,
Virit a sok lánytól,
bokrétás legénytől.
S az utcán végig
rezedaillatok fuvallata érzik.
Hát még aztán, mikor
temetés van nálunk,
Azt tegyék meg mások,
amit mi csinálunk.
Ha már a halottat sirnak
kell adni,
Olyan harangszóval,
olyan édes-bússal, lágyan altatóval.
Óh, az a két harang
minden ott a népnek,
Éltető gyámola sok közös
érzésnek.
Csüggedésben remény,
vigasz a bánatban,
Riasztó hirnök, ha vész
közeleg váratlan.
Hogyne szeretnék hát a
jó Istennek ez áldott ajándék ajándékát.
Mig boldog gyermekkor
mosolygott felettem,
Azt a két harangot én is
be szerettem.
Lágy zengésükhöz be
sokszor merengék el,
Be sokat hintáztam
karjuk kötelével.
Vagy néztem a távol
kéklő hegyeket a torony ablakából.
S bár tőlük az élet
immár rég elhajtott,
Régi szeretettel csüngök
most is rajtok.
Most is csak azt vallom,
most is úgy találom,
Több olyan két harang
nincsen a világon.
Lehetnek nagyobbak, de
olyan szép hangjuk nem lehet azoknak.
Mehetek én a föld
bármely szegletébe,
Messze tartományok
idegen helyére,
Nagy tengerek, bércek
zárhatják el tőlem,
Az én kis falumat, az én
szülőfüldem.
Mégis minden ponton
mindig hallom, mikor harangoznak otthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése