I.
Mikor a termeken végigmentem,
hatalmas arcát mutatta a fény,
szél volt, függönyök lobogtak,
mikor a termeken végigmentem,
hadseregként jött a kinti világ,
erősen, az oszlopok közt.
Sokszor mentem végig a termeken,
én lelkem, mégis először,
szemem száraz volt, belül sírtam,
sokszor mentem végig a termeken,
a függöny fényt ragadott, én lelkem,
könnyem nem volt, mint a száraz fa, sírtam.
Többé nem tudok végigmenni a termeken,
ó vakító, tudd meg, ürességben járok,
mert minden megetette velem arcát,
többé nem tudok végigmenni a termeken,
szememből kiesett a tekintet, ó vakító,
föl-le jár emlékemben a fény, a szél.
II.
Két kő-szörnyeteg közt
- fekete, sötétkék és arany –
libeg a hűs esti levegő,
Nézz rám, te hajlós testű,
elnyújtózol a kerti füvön,
benned gyümölcsöző
a káprázat és a szerencse.
Nézz messze, nézz messze,
az esti ég sárgája fölött
egy csillag buzog pirosan.
Dalolj, eleven kút,
homályból előfehérlő:
belőled isznak
a legdúsabb pillanatok.
Szikrázik egy csillag:
„Fény vagyok, fény vagyok,
ezért tudsz szeretni engem.”
Táncolj, kereplő-derekú,
a gyöngyös, sötét füvön.
Dalomra forog a táncod,
ezért tudsz szeretni engem.
III.
… bozót vagy, ember vagy, angyal vagy, megmondom neked,
a csonkaság fénye vidám, a teltség fénye szomorú,
a csonkaság sötétje szomorú, a teltség sötétje vidám,
aki tud, csituljon, bozóthoz, emberhez, angyalhoz
hallgatagon könyörögjünk,
mert a bozót angyalt fordít a földtömeg sötétsége felé,
mert az angyal bozótként fordul a teljesség felé,
mert az ember köztük bolyong, pótolva bozótot, angyalt…
Forrás: Új Idők LI. évf.
12. sz. 1945. okt. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése