Szőnyi Zoltán: Temetés

 

Délután kettő tájban kibírhatatlan lett a meleg. A szálloda ablakai lefüggönyözve vaksi hunyorgással verték vissza a forró sugarakat, mögöttük pihegve és izzadtan hanyatlottak széles kereveteikre a fürdővendégek, hogy kipihenjék az ebédet, könnyű regényt olvassanak és rá se hederítsenek a tengerre. A szálloda előtt széles homoksávon pár gyerek tipegett, úszónadrágocskában, kisfiúk, kislányok és sziszegtek: talpukat sütötte a homok.

A strand végignyúlt a piros-, sárga- és kékszínű nagy hotelek előtt, sátrak és faházacskák díszítették, elszórtan egy-egy nyugágy, német nevelőnővel, szőkével, aki szemüveget viselt és dühös volt, mert ilyenkor van a legmelegebb, mindenki ledől hűvös szobájában, csak a gyerekek építenek alagutat a homokba, az embernek felhólyagzik a bőre a napon, havi kétszázötven líráért és nehéz dolog német nevelőnőnek lenni.

Félig a partra húzva, mint tikkadt nagy halak, ékre festett mosconik ragyogtak bőven belakkozva. A mosconi két vékony kis csónakból áll, középen paddal egybefogva és női nevet visel. Hangzatosra keresztelik őket: Lívia, Lucia, Nimfa, mert öt líra egy órára a bérletük és öt líra sok pénz. Mellettük szokott feküdni Anghelucci bácsi, a gyerekek kedvence, aki röfögni is tud. Arcára teszi sapkáját és alszik az árnyékban, felkell költeni, hogy odaadhassák a pénzt. Övé minden mosconi a parton, de azért nem bízza el magát gazdagságában, csíkos trikót visel és röfög – pedig tarthatna helyettest is és ülhetne a Bari-kávéházban napestig, de nem teszi. Dolgos ember volt világéletében és a helyettes ellopná a pénzt.

A tenger bágyadtan nyaldosta a mosconikat, két óra volt és meleg. A gyerekek totyogtak kis ásóval és vödörrel. Fräulein Inge idegesen lapozgatott sörízű szerelemmel fűszerezett, gótbetűs regényében, mert csípték a legyek. A szállodán túl, a Viale dei Pini puha aszfaltján tengerész zenekar masírozott és a „ti szi moja Mila draga” kezdetű szerb népdalt játszották, ami az olasz tengerészek körében nagyon népszerű. Nemzeti indulójuk is lett.

A gyerekek abbahagyták az alagútkészítést és vidáman rohantak a kerítés felé. Fölkapaszkodtak a rács díszítéseire és a napsugár megcsillant borzas, fekete hajukon. Úgy fénylett a hajuk, mint a szurok és úgy csillogott a szemük is. Vékony madárhangon utánacsicseregték a nótát és lelkesen integettek a tengerészkatonák felé. Csak kevés tengerész lépkedett el pattogó muzsikára a szálló előtt, temetésen voltak, hosszú beszédeket hallgattak és díszlépésben mentek a bőven ezüstözött kocsi után, holott úgyis melegük volt. Két bajtársuk fulladt bele a vízbe, szolgálattétel közben, talán ittak valamit, agy nem vigyáztak. Három napja voltak csak itt, idecirkáltak hadgyakorlat céljából és a pihenőnapot is temetésre kellett felhasználni. A tengerészek nagyon dühösek voltak, kék ruhájukban, amint peckesen lépdeltek a hőségben, már két óra és még nem ebédeltek. Nem is integettek vissza a gyerekeknek, hanem csak mentek, hármas sorokban a banda után,mert ez volt a kenyerük és a parancs. Aztán elmentek.

Heten voltak a gyerekek: Pliniónak felfújható gumikrokodilja volt és nagy tekintélye, ő volt a vezér, Nazzarió egy évvel fiatalabb, még nem járt iskolába, de tudott úgy csinálni, mint a vonat és vödre is volt. Pepinónak is volt vödre és piros úszónadrágja, meg kis ásója. Carlettónak is volt vödre és gazdag papája, de hiába mindez, ha nincs gumikrokodil. A kis Flavia mécs csak négyéves volt, pocok, de Plinio húga, így hát engedték, hogy utánuk pihegjen pomponos tengerészsapkájában, holott csak lány.

A gyerekek lekászálódtak a rácsról és arcuk kipirult a fúvószenekar okozta zajra. Szaladni kezdtek messze a szállodától, a mosconikon túl, a sárgán csillogó homokban. Az ásók és vödrök összekocódtak kezükben és ez hasonlított a tengerészkatonák zenéjére. Nagyon büszkék voltak erre.

Plinio ért legelőször a vízhez. Beszaladt egészen térdig és egy-egy hullám elkapta úszónadrágja szélét is. A fiúk felé fordult és a szeme csillogott:

- Csak tengerésznek érdemes élni! – kiáltotta.

A többiek lelkesen helyeseltek:

- Naná! – mondták.

- Én is tengerész leszek. Tiszt. Fehér sapkám lesz és kihúzós távcsövem. Azon fogom nézni az ellenséget. Bim-bum, dörögnek az ágyúk, de én nem fogok félni, hanem hősi halált halok hű matrózaim között a fedélzeten.

A kis Flavia csak most érte utol őket és pityergett:

- Ne halj meg, Plinio – kérte -, mert akkor én sírni fogok.

Pepino megsimogatta a kislány vállát:

- Meglátod, nem fogsz sírni, hanem büszke leszel Plinióra.

- Mindenki büszke lesz rá, mert meghalt a hazáért – mondta okosan Nazzario is és úgy csinált, mint a gyorsvonat. De Flavia tovább szipogott.

Plinio odaszaladt hozzá és megcsókolta:

- Kis csacsi – magyarázta -, majd nekem is lesz olyan temetésem, mint a két tengerésznek.  Zenekarral és sortűz is lesz. De még szebb, mert én tiszt leszek és csatában estem el, ezek csak vízbefulladtak.

És kidüllesztette a mellét, hogy lássák.

- Fulvio bácsi azt mondta – szólt Nazzario -, hogy azért ezek is hősi halottak.

- Igen, az ebédnél mondta – helyeselt Pepino is.

De a kis Flavia megrázta fejét és fügét mutatott:

- Csipiszt. Anyuka elmesélte, hogy a két katona szófogadatlan volt és anyukájuk mondta nekik, ne menjenek közel a vízhez, ha hullámzik, de ők közel mentek, és lám, belefulladtak és én is belefulladok, meg tik is, ha közel mentek és a Fräulein Inge is azt mondta, hogy…

Ezen sokat nevettek és szaladni kezdtek a víz mentén. Flavia megsértődött, egy darabig durcásan állt és a fiúk után nézet. Lábával tanácstalanul egy félkört rajzolt a homokba, aztán a sapkája leesett és csupa homok lett. Fehérselyem matrózsapka volt, nagy, piros pomponnal.

- Hogy lehet Plinio ennyire undok? – tűnődött keserűen és arra gondolt, visszamegy Fräulein Ingéhez. De mégis lassan elindult a fiúk után.

Nazzario azt tanácsolta, hogy az ásókkal rajzoljanak síneket a homokba, akkor remekül lehet vasutat játszani. Csinálnának állomást is: övé lenne Francavilla, Pepinóé Maníredonia, Plinióé Bari. Carletto lenne a váltóőr. Flavia, ha akar játszani, legyen utas, aki jegyet vált. Jó napot, kérek egy másodosztályú jegyet a gyorsvonatra. „Hány személyre?” „Egyre.” „Tessék sietni, már indul.” És Nazzario már üdvözült arccal fütyült is: pronto, si-fu, si-fu, citata, citata, citata, sustorogta és két karja voltak a dugattyúk. De Plinio leintette:

- Nem jó – mondta -, ez unalmas. Csináljunk inkább temetést. Igazi sírt ásunk, a vödrök lesznek dobok, tengerész-zenekar, Nazzario lesz a polgármester, Pepino pedig altengernagy és majd beszélnek a sírnál. Carletto lehet egyik tengerész, aki olyan szép beszédet mondott, hogy Fulcio bácsi is könnyezett. Mesélte az ebédnél.

- Remek! – ujjongott Pepino és kihúzta magát piros úszónadrágjában. – Altengernagy leszek.

- Én leszek a halott – rendelkezett Pliio -, a másik halott pedig a krokodilus lesz. Majd felfújjuk.

- Nekem mit kell mondanom? – érdeklődött a kis Carletto, aki otthon nagy jómódban élt, azonkívül kissé dadogott.

- Kedves bajtársaim – szavalta Plinio -, szeretett, kedves bajtársaim! Megilletődötten állok nyílt sírotok előtt ama nemes percben, midőn az áldott hazai rög satöbbi. Majd én súgok.

Nazzario nem szívesen hagyta abba a vonatozást és ellenkezett:

- A halott nem súghat.

- Fogd be a szád – kérték és befogta.

Kirajzolták a homokban a sír helyét és előkerültek a vödrök, meg a lapátok. Nazzario ímmel-ámmal dolgozott és akarattal visszacsurgatta a homokot:

- Nem ér, hogy mindig te kapod a javát – duzzogott -, én akarok lenni a halott.

- Kié a krokodil? – kérdezte jeges hangon Plinio. – Csak nem képzeled, hogy engedlek eltemetni az én krokodilommal?

Ezt Nazzario is belátta és serényen tovább ásott. Akkor ért oda Flavia, síró arcocskájával, sértődötten. De meglátta a lyukat és érdeklődött:

- Olyan vagy Plinio – mondta -, mindig nevetsz. Mit játsztok?

Carletto eldadogta, hogy temetés lesz és ő lesz a tengerész-bajtárs. Beszélni is fog, majd Plinio súg. A kislány arca felderült:

- Ez jó lesz – tapsolt -, én leszek a halott.

Plinio elnézően mosolygott:

- Megint butuska voltál, Flavia. Hogy lehetnél te lány létedre halott tengerész?

- Hogyan? – kérdezte Pepino is.

Flavia megint sírni kezdett:

- Sohase játsztok velem – toppantott dühösen -, mindig a szememre vetitek, hogy lány vagyok. Tehetek én arról? Plinio nem szeret engem.

Plinio odarohant hozzá és megint megcsókolta:

- Nagyon szeretlek téged. De már okos lány vagy és nagy. Beláthatod, hogy nem lehetsz tengerész.

Flavia nem hagyta magát:

- Kinek van itt tengerész-sapkája? Ki az igazi tengerész?

A fiúk elámultak. Csak Nazzario bólogatott kárörvendően:

- Plinio, kérlek, ebben a húgodnak tökéletesen igaza van – mondta nagyosan, ahogy Fulvio bácsi szokott beszélni az ebédnél. És Flavia folytatta:

- Engem a legkönnyebb vinni, mert én vagyok a legkisebb. Nekem máris jó a sír. Mindjárt kipróbálom.

A lyuk felé ment, de Plinio elibe állt.

- Ne menj oda, mert benyomod a szélét. Egyébként igazad van,Flavia. Nem bánom, légy te a halott. Téged temetünk el a krokodillal. De meg kell ígérned, jól viseled magad, nem nyitod ki a szemed, nem beszélsz, hanem úgy viselkedel, mint egy igazi halott. Én meg csak karmester leszek.

Ütemesen föl-le mozgatta az egyik ásót és peckesen lépkedett, mint az igazi karmesterek. Nagyon jó testvérnek érezte magát.

A sír készen várta a halottakat. Körülötte felbuckázva a homok, a mélye sötéten és nedvesen ásított, mint egy igazándi sír. A fiúk kezükbe vették a vödröket, az ásókkal dobolva, szájukkal a „ti sz moja Mila draga”-t trombitálva megindultak a sír felé. Carletto vitte a krokodilust.

Körülálltak a homokbuckán, megperdültek a dobok és Pepino altengernagy keményen kiadta a parancsot:

- Közlegény, eressze le a hullát!

Carletto bedobta a krokodilt a sír mélyébe. A gumiszörny hátára esett, fehéres hasán megcsillantak a forró nap sugarai, farka pedig kilógott a sírból. Plinio visszakunkorította a helyére. Aztán keményen csattant a vezényszó:

- Hátra arc! Sorakozó.

Ötlépésnyire feküdt tőlük a kis Flavia, a homokban. Fehérrózsás kék nadrágocskában, pomponos sapkában. Karjait széttárta, mintha a magasan száll fehér felhőket akarná magához ölelni. De jól játszotta a szerepét, lehunyt szemének csak egy pici résén kukucskált ki és elfojtott, gödrös mosolygások bujkáltak a szája körül.

- Közlegény és polgármester a lábához, én és altengernagy úr a fejéhez – parancsolta Plinio -, így. Indulás!

Felemelték Flaviát a földről és ram-ram-ram, megszólalt a gyászzenekar, megindult a menet. Flavia büszkén lebegett a fiúk karján ég és föld között.

- Vajon milyen lehet a mennyország? – gondolta. – De sokkal szebb nem lehet.

A sírnál Carletto megbotlott és majdnem rálépett, mikor leeresztették. Plinio be is állt melléje, hogy a krokodilt elrendezze és térdig ért neki a sír.

Aztán újra dobpergés következett, Plinio vezényelte a zenekart. A fiúk körbeálltak a homokbuckákon és olyan magasan voltak felette. Flavia kimondhatatlanul jól érezte magát. Ő a főszereplő.

- Szeretett kedves bajtársaim! – mondta a zene után Carletto. – Én mint egyszerű tengerész búcsúzom tőletek, midőn, midőn…

- … a hazai rög – súgott Plinio. – Kérlek Flavia, ne nevess.

Flavia nem a beszéden nevetett, hanem boldogságában. Szorosan becsukta a szemét, mint egy igazi halott. Egyszerre úgy érezte, hogy rosszabbul is hall, ha nem látja Carlettot, hát újra egy kicsit kinézett a pillái alól.

- A munka és kötelesség szebb hazába szólított titeket, nemes bajtársak és ha az idő vasfoga majdan magához szólít bennünket is, remélem viszontláthatunk. Vajha…

- Jön Fulvio bácsi – mondta Nazzario feléledő kárörömmel.

Egy pillanatnyi rémült csend után Plinio gyors lélekjelenléttel rendelkezett:

- Sírásók előre. Temetés.

Gyorsan kaparták a homokot a kis Flavia lábára, aztán a fehérrózsás kék nadrágocskára és Flavia felnevetett,  mert csiklandozta a homok. Hirtelen visszakomolyodott, mert félt, hogy Plinio megharagszik. Kicsit megijedt, nyomta a mellét és szájába ment a homok. A krokodilnak is csak a feje volt már kint. Dolgoztak a vödrök és kis ásók, teli tüdőből szólt a gyászinduló. Az égen szinte lehorgonyoztak a hófehér felhők, mozdulatlan volt a levegő ragyogott a nap és a homok. Egyre forróbb volt a homok, kevesebb a levegő, a kis Flavia megijedt: milyen szép kék az ég.

A tengerészsapka piros pomponja még árulkodóan kukucskált ki a homok alól. Egyszerre két vödröcske vizes homokja csapott le rá és a gyerekek elragadtatva tapsoltak: olyan volt ez, mint egy igazi kis földrengés, gyengén hullámzott a föld, titokzatos mélye és a homokréteg megrepedezett. Az volna muris, ha kis házikókat lehetne építeni rá toronnyal és összedűlnének mint igaziban! De sajnos, erre már nem volt idő.

- Mit csináltok gyerekek? – kérdezte Fulvio bácsi vidoran. – Játsztok, játsztok?

A gyerekek kis hosszúkás dombon álltak és aggódva topogtak. De már nem mozgott alattuk semmi, úgy látszik, Flavia elhelyezkedett a föld alatt. Plinio görbén sikerült keresztet rajzolt a dombocskára és felemelte a lapátot. Megperdültek a dob-vödrök.

- Ma eperfagylalt lesz uzsonnára – mondta Fulvio bácsi jóságosan, de tapintatlanul. Megzavarta a szertartást.

Plinio büszkén állt a síron és a homokba rajzolt keresztet nézte. Két egymásra fektetett evező sokkal jobb lett volna, de elfelejtettek kérni a mosconis Anghelucci bácsitól. Biztosan adott volna…

- Eperfagylalt – mondta még egyszer Falvio bácsi és úgy tett, mintha ő is örülnek, pedig sohasem evett belőle. Csettintett.

- Nem láttátok Flaviát?

Plinio a többiek felé hunyorított és ártatlan hangon felelte:

- Ő nem. Talán Fräulein Ingéhez  ment.

Kicsit félt most Fulvio bácsitól, megremegett a hangja. Maga sem tudta, miért. A bácsi kutatva nézett rá terebélyes szalmakalapja alól és mosolygott. Plinio földre sütötte szemét. Elvörösödött; jaj, csak most ne bújjon ki Flavia a homok alól, már biztosan unja ott lent, csak most ne. De Flavia szépen viselkedett. Fulvio bácsi meg terelni kezdte a gyerekeket a szálló felé. Eperfagylalt lesz kétszersülttel, sok habbal. Estére, ha jók voltak, lehet csevegni moziról is.

Persze, ha anyuka megengedi.

Forrás: Új Idők LI évf. 2. sz. 1945. augusztus 11.