Kovai Lőrinc (1912-1986): A vihar

1773-at írtak akkor és a cári seregek már második éve kergetőztek a Volgán túli nagy pusztákon Jemeljan Pugacsev lázadóival. Pugacsev fölkelése hol mindent elsöprő jobbágylázadássá dagadt, hol újra széthullott apró portyázó csapatok vég nélküli kergetőzésévé.

A végtelen havas pusztán, valahonnan a ködös látóhatártól a látóhatárig nyílegyenesen húzódott, száz szántól kicsíkolt, ezer lólábtól kidöngölt csapás. A lázadó parasztok szánjai vonultak itt keletnek, lázadó kozákok lovai vágtattak ismeretlen cél felé. A tömegek önmaguk súlyától sodortatva, ösztönös veszélyérzettől hajtva lendültek keletre az Iaik sztyeppék felé. A katonák már második napja pihenés nélkül meneteltek utánuk.

Michelson tábornok serege néhány hete mért súlyos csapást a lázadó parasztokra és most Morgen tábornoknak, aki üldözőbe vette a menekülőket, sietnie kellett, hogy kihasználja a győzelmet és végleg szétzúzza a fölkelést.

A katonák szakadozott csoportokban, tetőtől-talpig beburkolózva, szótlanul lépkedtek a csapáson. A hosszú szuronyok acélhegye csillogva billegett. A négyszögletű borjúbőr táskák sok szíja ütemesen recsegett. Az emberek minden lépés után előrehajolva húzták ki lábukat a süppedő hóból és összehúzott szemmel pislogtak maguk elé. A magas csákók rézdíszei vakítóan villogtak.

Morgen tábornok szorosabbra igazította csizmáján hosszú, prémes subáját. a hadiszabályzat csak rövid subát engedélyezett a lovasok részére, de lába mindig fázott a kengyelben. Morgen kitűnő katona volt. Német hadiiskolában tanulta a hadászatot, azután, mint balti tartományok földesurai általában, Katalin cárnő szolgálatába lépett. A cárnő okos német asszony volt, annak idején saját kezűleg maga tűzte oda Morgen mellére az érdemrendet és most, amikor a tábornok a városoktól, kultúrától ezer és ezer kilométerre lovagolt a havas pusztán, ez az emlék mindig újabb és újabb tetterőt kölcsönzött neki.

Megdörzsölte az orrát és fázékonyan mozgatta a kengyelben a lábait. Rövidszőrű, okosfejű lova fülét hegyezve, csodálkozva megállott. Azután lelépett a csapásról, megfordult és egyszerre mélyen belesüppedt a hóba.

A katonák közömbösen, fázékonyan, összehúzódva vonultak előtte. Néhányan megérezve a tábornok hideg tekintetét, rövid, surranó lépésekkel futottak, hogy el ne maradjanak.

A csapat közt féltucat szakállas, rongyos ruhás, báránybőr süveges paraszt ballagott, lehajtott fejjel, egymás után, hosszú kötéllel összekötözve.

A tegnapelőtti összecsapásban ejtett foglyok voltak, akiket már étlen-szomjan kellett magukkal vinni. Élelem csak a katonák számára volt, pontosan négy napra. Akkor érik el Izsavszket, ahol élelmiszer van.

Morgen unott bosszankodással nézte a fakó, kócos szakállú, gyulladásos szemű arcokat. ezek a piszeorrú, nagyhajú parasztok inkább őrülteknek látszottak, mint lázadóknak.

- Oroszország valóban a végletek hazája… - mondta valaki mögötte. A kifogástalan francia kiejtés valahogyan széthullott a jeges levegőben. – Íme, a világ megműveltebb nemessége mellett a világ legvadabb parasztjai.

Morgen szipogva oldalt fordult és a menet vége felé tekintett.

- Menjen oda, hadnagy úr és szedje összébb az embereket, ez minden, csak nem menetalakzat. Mein Gott, ha ezt valaki látná, aki egy jottányit konyít a stratégiához, elsüllyednék szégyenemben.

Az alacsony, sápadt arcú hadnagy, aki rövidlábú, hosszú szőrű kozák lován észrevétlenül lovagolt oda Morgenhez, elkomorodott. Ő látta a menetet és a tábornok mégsem süllyedt el, tehát nem tartozik azok közé, akik értenek a stratégiához.

Néhány pillanatig habozott, azután hideg, hivatalos hangon mondta:

- Tisztelettel jelentem nagyméltóságodnak, az élelmiszer…

Morgen nyugtalanul megfordult, fagycsípte arcán riadt figyelem feszült.

- Élelmiszer? – kérdezte idegesen. – Mit akar vele, tudtommal…

A hadnagy sovány, gyerekes arcán titkos megelégedés suhant.

- A kenyérkészleteket el kellett dobni, a belső részek fűrészporral voltak kitömve…

Morgen ajkán ropogós káromkodások lógtak.

 … Hosszú szakállú, őrültszemű parasztok, akiknek szabadság kell itt a kultúra határán, katonák, akik már harmadik napja gyalogolnak irtózatos hidegben a hósivatagban és ez a kenyér, amelyet valaki ott a hivatalnokokkal teletömött városban fűrészporral bélelt ki, egyszerre belenyúlva a havas síkságon gyalogló száz és száz katona életébe…

- Mi van a húskészletekkel? – kérdezte gyorsan és hirtelen kirobbanó dühében görcsösen összeszorította térdével paripája oldalát.

A hadnagy fölényesen nézett a tábornok arcába.

- A hús megvan, azonban teljesen ehetetlen; valaki, aki ért hozzá, úgy véli, hogy többszörösen megfagyott és megromlott, azután újra megfagyott mennyiségektől van szó, melyek bizonyára régóta hevertek a raktárban. amint nagyméltóságod tudja, senki sem számított arra, hogy éppen itt, majdnem lakatlan keleti területen szükségessé válnak ilyen nagyszabású hadműveletek.

Elegáns, prémszélű lovaglókesztyűs kezével mentegetőzve gesztikulált maga előtt, ösztönösen vigyázva a helyes francia kiejtésre, néha kissé előrehajolt nyergében, mintha a bálterem parkettjén hajlongana, unatkozva a négyes valamelyik bonyolult figurájánál.

Morgen agyában riadt gondolatok suhantak. Nem volt rossz katona, de hadiszabályzaton kívül eső, váratlan esetek mindig meghökkentették.

- Sietnünk kell, nagyon kell sietni, még ma, lehetőleg még ma… - Tekintete belevágódott a havas síkság végtelenjébe. A roppant napkorong elé furcsa, szürke, hosszúkás ködök lendültek. Valahol a láthatár szélén kicsi, koromfekete felhőcske lebegett A vöröses napsugarak alacsonyan végigpásztázták a havat. A fehér végtelenségen rőt árnyak lebegtek. A hóbuckák mögött kékesfekete, háromszögletű árnyakban húzódott a közeledő éjszaka.

Az utócsapat szánosztaga lassú egymásutánban húzott előttük.

- … még ma – ismételte megzavarodva és megakadt.

A roppant havas síkság végtelenségében szétfolytak a gondolatok, szétmállottak a szándékok és korcs, hamis, nagyképű, kicsinyes szószátyárkodássá torzultak a nyugatról hozott fegyelemmel, tekintélyekkel, okos, józan emberekkel megszentelt, összeállított stratégiai, etikai, jogi fogalmak, dogmák, törvények. A homályos gondolat egyszerre úgy suhant át az agyán, mint ködgomolyag a teli nap előtt. Eurázsiai síkságok mérhetetlen szabadságvágya kergette harcba az őrültszemű, kócos szakállú parasztokat. Minden mérhetetlen, minden határtalan itt, a gonoszság és a jóság, a gyengeség és az erő, a bőség és a nyomor.

A kócos szakállú, analfabéta, nagysüveges parasztok fagyos falkába verődve, vasvillával és furkósbottal verekedtek azokért az igazságokért, melyeket nyugaton parókás filozófusok sziporkázó szellemességekbe csomagolva, úgy nyújtottak krinolinszoknyás hölgyeknek, mint valami burnótkülönlegességet.

A parasztok őrült szemében a havas síkság határtalansága lobogott. Ők sohasem látták a határokat, tehát átmennek minden határon, sohasem látták a gótika fenségességét, a reneszánsz ragyogását, tehát elsöprik a csúcsíves csodatemplomokat és mesepalotákat. Ezt a határtalanságot nem lehet kielégíteni országgyűlések határozataival, bölcs parókás emberek által hozott tömegekkel, mert az ő igazságuk más és az ő tömegeik alapja a síkság határtalansága.

A trénosztag utolsó szánja recsegve baktatott el mellettük. Morgen köhintett és egyszerre kiszakadva a gondolatköréből, befejezte:

- … még ma olyan intézkedéseket kell hozni, melyek az adott feladatok megoldását megkönnyítik.

Egyszerre megkönnyebbült, a mondatból ismerős szabályok hangja csapott feléje.

Előrevágtattak, a kékes-szürke árnyékok hol kettőződve, hol teljesen összeolvadva siklottak a puszta hófehér megtaposott testén.

- Tehát a foglyok?

Morgen olyan mozdulatot tett, mintha ki akarna siklani egy láthatatlan hurok elől.

- A törvény értelmében nem áll módomban szabadon bocsátani őket. Lázadók ítélet előtt nem bocsátatók szabadon.

- Viszont főbe lőheti őket, erre módot ad a törvény, mert lázadók.

A hadnagy távolról sem volt vérszomjas ember, de látta, hogy a tábornok zavarban van és tovább vitatkozott.

- Már alig állnak a lábukon, alig vánszorognak, sem ma, sem holnap nem kaphatnak enni. Viszont sietnünk kell, hiszen…

A nap vörös korongja most érintette a puszta havát. Keleten, ahol ázsiai síkságok végtelensége tárult feléjük, a puszta fölött szürke felhők gomolyogtak. A kis fekete felhő sötétszürkévé vált, lecsúszott a földre és alattomosan kúszott a sztyeppén.

Morgen hirtelen megállította a lovát és félig fölemelkedett a nyeregbe

- Táborveréshez szééét…

A menetoszlop megtorpant, összetorlódott, azután valami furcsa körforgásban áradt a hátulról érkező szánok felé, melyeken sátrak és cölöpök voltak felmálházva.

A tábornok lassan odalovagolt a foglyokhoz. Hat ember lekókadt fejjel, rogyadozó térdekkel, háttal húzódott egymáshoz, hogy melegedjen. Keletről egyszerre éles szélhullám csapott és úgy vágott végig a nyüzsgő tömegen, mint a jégostor. A kócos szakállak meglebbentek. A süveges fejek még jobban lehajoltak.

A tábornok összerezzent és egyre mélyebben húzódva a suba vastag prémgallérja mögé, határozatlanul köhintett. Érezte, hogy kellene valamit mondania, valami hivatalos ítéletfélét vagy megokolást, vagy legalább mentegetőzést. Talán erélyesen, súlyosan, röviden odakiáltani, hogy: „Istennél a kegyelem”, azután elvágtatni, vagy lassan, kérlelhetetlen logikával bizonyítani, hogy az elítélt maga is lássa az ítélet „helyességét”.

- Emberek – kezdte tört orosz nyelven -, emberek, nincs kenyér…

Az itt-ott már emelkedő sátrak mögül egyszerre katonák kettős sora bukkant ki.

- Nincs hús – folytatta a tábornok. A szürke arcokból tompa, fáradtságtól félőrült tekintetek hullottak feléje.

A hadnagy megállította a katonákat és tisztelgett, azután látva, hogy a tábornok még beszélni akar, gyorsan közbevágott:

- Már tudják…

Morgen bólintott és a kantárhoz nyúlt.

- Bátyuska genyeral… - A hangok rekedten hullottak az erősödő szélbe. Az egyik kucsmás, őszülő szakállas paraszt, akinek bajuszán hosszú, sárgás jégcsapok lógtak, fölemelte a fejét és ütemesen mozgatva összekötözött kezét, vállával ösztönösen imitálva a szokásos gesztusokat, beszélni kezdett.

Morgen -  igyekezve elkerülni a pillantását – a hadnagy felé nézett, aki tudott oroszul.

A paraszt furcsa nyugalommal illesztgette egymáshoz a szavakat. Néha a pusztán kúszó felhőkre intett, néha a mögötte álló emberekre, néha a katonákra.

- Azt mondja – kezdte a hadnagy, amikor a paraszt egy pillanatra elhallgatott -, hogy ő igazán nem azért beszél, hogy méltóságodat megsértse. Ő nagyon megérti, hogy agyonlövik őket, mert nincs sem kenyér, sem hús. Na és ők meg éppen pihenni akarnak, mert már nagyon-nagyon fáradtak…

A paraszt tovább beszélt, egyre sűrűbben pillantott keletre és egyre sűrűbben mondta: „burán, burán…”

- De azt mondja… - folytatta a hadnagy -, hogy nem akar a burán előtt meghalni, mert akkor úgy eltemeti őket a hó, hogy senki sem találja meg a holttestüket, tavaszit biztosan kikaparják a farkasok, ő meg temetést akar… azt mondja, felesége meg efféléje van… szeretné, ha eltemetnék…

A szél erősödött. Az apró porhó gyorsan lendülő gomolyokban szívódott fel a fehéres-piszkos felhők felé.

- Azt mondja, hogy várjunk reggelig, azt mondja, hogy nem szökik meg, hiszen nincs hová, meg járni se tud már.

Az utolsó szavakat már kiáltotta a fehér por zúgó, tomboló kavargásában. Az éjszaka egyszerre lezuhant a végtelen égboltról a havas síkságra.

A tábornok némán intett, leszállott lováról és a sátor felé botorkált.

Kelet felől süvítve, zengve, üvöltve, tomboló viharparipákon a burán vágtatott a végtelen pusztán. Belevágta rengő jégsarkantyúját a felhők duzzadt oldalába, megrázta éles szélkardját és rikoltva hívta a szűz, hideg telet a nagy, halálos nászra Roppant kavargó hóoszlopok táncoltak körülötte, mint karcsú derekú bajadérok a ferdeszemű hódítók orgiás ünnepein. Kavargó ködök lebegnek a fejénél, hideg szelek vágtatnak előtte, mint görbe kardos irgalmatlan harcosok.

A sátor reszketett, a vásznak durrogva feszültek. Valahol recsegve, ropogva összeomlott valami. A hangok úgy sodródtak s szélben, mint tört ágak az örvényben. A vihar sivító hangja egyszerre elnyomott mindent.

- Csak egészen rövid ideig tart – mondta a vörösszemű, uborkaorrú katona, aki olajmécsessel piszmogott a sátor közepén.

Meggyújtotta a mécsest, azután a hadnagy felé fordulva, szélesen mosolyogva talán, hogy nyájasabbnak lássék, hozzátette:

- Néha egy szempillantás, néha meg három nap. – Hirtelen elkomorodott és keresztet vetve kiment.

Morgen közelebb húzódott a világossághoz.

- A világ legműveltebb nemessége és a világ legvadabb parasztjai… - ismételte magában a hadnagy szavait.

Érezte, hogy a végtelen, közömbös puszta egyszerre összeszorul és ellenség lesz. A végtelen csendet felváltja az őrjöngő tombolás. Halálos csend és őrjöngő tombolás váltakozik ezen a roppant síkságon. A beesett arcú paraszt, aki megértette és helyeselte a saját halálos ítéletét és valahol a buránon túl, a pusztán kóborló lázadók valahogy kiegészítették egymást.

Behunyta a szemét és egy pillanatra belesüllyedt valami névtelen kábulatba, azután hirtelen összerezzent és kiegyenesedett.

Csend volt. Olyan csend, hogy Morgen egyszerre megrémült. A hadnagy előrehajolva tábori székében, nyugodtan aludt.

Morgen feltépte a sátor függönyét és kilépett. A tiszta égen milliónyi csillag szikrázott. Az őrszemek alakja feketén, mozdulatlanul görnyedt fegyverére.

- Már vége… - kérdezte majdnem hangosan és érezte, hogy vár valamit.

Valahol a pusztában meghatározhatatlan tompa zaj hangzott, mintha nagy, nagy vásznat húzna egy óriás a sima havon. A tompa zörgésbe puffanások vegyültek.

Morgan fölemelt fejjel figyelt.

- A burán?

A tompa zörgés erősödött, furcsa dübörgő, süppedő léptekkel lépdelt valaki a nagy pusztán a viharsöpörte úttalan utakon. Lépdelt valaki tompán dörgő óriáslépésekkel, lihegve és horkanva a benne feszülő, roppant határtalan vágyaktól.

A tábornok látta, hogy a két őrszem egyszerre hátralendült, talán kiáltottak valamit…

A csillagfényben hosszú hullámzó fekete vonal bukkant ki valahonnan a pusztából, az éjszakából, mintha hirtelen leszakadt volna a gát és az éjszaka fekete vize szétáradna a fehér havon.

Harsogó, tomboló, sivító ordítás kavargott a tábor felé, mintha burán zúgna és ezres tömegek kavarogtak előre, mint a burán hófelhői. Kócos, furkósbotos parasztok, alacsony, hosszú szőrű lovasok zúdultak tomboló vad rohamban a burán nyomában a tábor felé. A sátrakból kiözönlő katonák csoportjából lövés dörrent, néhány vezényszó röppent, azután sortűz vágott a közeled fekete hullám felé.

A rohamozó embergomolyagból valami furcsa hang horkant, azután határtalan vad, vicsorgó farkasdühhel harsogott az ordítás.

Újra ropogott a sortűz.. apró tűzlánc siklott az éjszakába, az ordítás egyszerre összeolvadt egyetlen zúgó viharzássá, amely rároppant a táborra…

A katonák lövöldöző csapata egyszerre beleveszett a mindent elöntő fekete hullámba.

Morgen kirántotta kardját és úgy tartotta maga elé, mint vihart kergető varázslók a varázspálcát.

- Meneküljön, tábornok úr, meneküljön! – A hadnagy alacsony alakja most bukkant ki a sátorból.

Szélesvállú, fekete prémbe pólyát kozák felágaskodtatta hosszú sörényes lovát, azután nekiugrott a sátor vásznának és egyetlen mozdulattal hosszan előrenyúlva, vállából sújtott a sátorból kibukkanó alak felé. A hadnagy arcra esett, elmerülve az összeroppanó sátor alatt.

 - Megadom magam! – Talán csak akarta, talán már kiáltotta Morgen.

A sátrak mögül előreözönlő parasztok csapata egyszerre körülfolyta őt.

Kiejtette kezéből fegyverét és valami furcsa, magyarázkodó gesztussal tárta szét kezeit. Nyolc-tíz kasza villant a csillagfényben… a tábornok összecsapta kezét és hanyatt zuhant a hóba.

A sátrak körül tombolva viharzott a harc. Csengett a szurony, villant a kasza, kard és bunkó zuhogtak halálos ütéssel.

*

Reggelre újra szél támadt. Pugacsev serege rögtön a harc után, magához véve a lázadókhoz pártolt katonákat és számokra rakva a zsákmányt, tovább vonult.

A pusztán ritka hófellegek kavarogtak, minden egyenletes, sima és végtelen volt.

Forrás: Új Idők LI. évf. 12. sz. 1945. okt. 20.