Keveset
mondunk Jonathan Swiftről (1667-1745), ha azt állítjuk róla csupán, hogy kritikus volt, aki
bonckés alá vette az emberi természetet és a világ berendezését, kutatta
tulajdonságait és feltárta hibáit. Tárgyilagosan szemlélő arcot mutatna ez a
kép, egyesítve magában a tárgyilagosság eredendő jellemvonásait, a hűvös
nyugalmat és szelíd kívülállást. Swiftben viszont épp ezekből volt legkevesebb.
Vad volt és nyugtalan, szenvedélyes és nagyon is érdekelt a dolgokban,
melyekről epébe mártott tollal írt. Vadsága természetesen nem a gonosz
kegyetlenség pusztító destrukciója volt, hanem az igazságérzet és szív
sértettsége. Mert az a szív, mely kétszáz esztendeje elpihent, talán semmire
nem vágyakozott annyira, mint a nyugalomra és kiegyenlítésre. Nem hiába
fogalmazta meg saját maga síriratának egyik jellegzetes mondatát: „Ahol vad
méltatlankodása már nem tudja marcangolni szívét.”
Igen,
akármilyen derűsen int felénk gyermekkorunkból Gullivernek kalandos alakja,
akármilyen mókás és pompázó színekkel tekint is ránk a nagyszerű Fleischer
világot bejárt rajzos filmjéről a nagy szatírának első része, a játékország, a
lekicsinyített mértek földje, a törpék birodalma, Liliput, - mégsem tudja
feledtetni a szenvedélynek azt az elemi erővel zúduló nevét, mely megcsap az
eredeti szöveg lapjairól. Valóban jó volt neki, hogy elpihent 1745. október
19-én és leköltözött a sírba, „ahol vad méltatlankodása már nem tudja
marcangolni szívét”. Aki megáll életének ellentmondásokkal telt és különös
látványa előtt, mint ahogy most nekünk szándékunkban van ezekben az emlékező
percekben: megrendülve gondolhat arra, milyen zsarnokian kegyetlen a művészet,
az életnek milyen árát követeli a remekműért. Mert Jonathan Swift nem ingyen és
nem idillien lett halhatatlan: megfizetett érte; azt is mondhatnánk,
túlfizette.
Fontos
volt-e vajon számára a halhatatlanság olyan formában, ahogy általában a költők
értelmezni szokták, a horatiusi „ércnél maradandóbb emlék” eszménye szerint?
Aligha. Van két írótípus és mind a kettőnek megvan egymás mellett a
legteljesebb jogosultsága. Csak a rövidlátó balga elfogultság tudja egyiket
elvetni a másik kedvéért. Az egyiknek semmi sem olyan fontos, mint a mű, a
világból és élményből kipárolt, sűrített alkotás, mely a valóság
alaktalanságával szemben felveszi a formák diadalmas kristályruháját s lesz
azontúl az ideál világában lebegő, a művészet külön törvényei szerint
vizsgálandó új égitest. A másik viszont teljes mellel beleveti magát az élet
sodró árjába és az alkotás olyan számára, mint az úszónak a karcsapások: célt
akar elérni vele, akár azt, hogy saját bőrét menti meg, akár pedig, hogy
megmutatja az embereknek: így lehet kijutni a vízből.
Swift
- ezért akadnak olyanok, akik egyáltalában nem is tartják írónak, irodalom
alatt valami fennkölt elvonatkoztatást értve -, az utóbbiak közé tartozott.
Azért gyötörte a mondanivaló, mert meg akart szabadulni tőle, hogy kint legyen
a szó a világban és ébressze öntudatra az embereket. Hogy ő is ott áll mögötte,
alig volt fontos számára, hisz nem keresett jogorvoslást, amikor írásai
névtelenül terjedtek kalóz könyvkiadók csúnya élelmessége révén. Talán örült is
némileg, hiszen írásainak minél szélesebb körben való terjedése mégis a célt szolgálta.
Ha becsvágy gyötörte, az inkább arra irányult, hogy szeretett volna vezető
politikus lenni, vagy püspök, amire végzettsége képesítette, lévén az anglikán
egyház papja, s élete vége felé egy elég jól jövedelmező paróchiának dékánja,
ami – mondanunk sem kell – nem elégítette ki ambícióit. Ott szeretett volna
állani, ahol a szót felváltja a tett, az engedelmeskedést a parancsolás.
Az
irodalom nem lehet elég hálás a sorsnak, hogy nem váltotta be Swift hozzáfűzött
reményeit, sőt mindig újabb kínokkal és válságokkal gyötörte, hogy
kikényszerítse belőle az emberi kultúra legsötétebb tónusú remekművét, a Gulliver utazásait. Embergyűlölőnek
mondják és nem ok nélkül. Elég egyetlen pillantást vetni könyvébe, meglátjuk
benne a töprengő elégedetlen lelket és kritikus szellemet, és ha pillantásunk
állhatatosan követi a sorokat, rövidesen a gyűlöletről is meggyőződhetünk.
Figyeljük csak, hogy ír életéről a lovak országában:
„Pompás
egészségnek s lelki nyugalomnak örvendhettem; nem éreztem a barátok árulását
vagy állhatatlanságát, sem a titkos vagy nyílt ellenség nyilait. Nem csábított
semmi a rosszra, a hízelkedésre, vesztegetésre, hogy valamely nagy úr, vagy
udvara kegyét megnyerjem. Nem kellett védekeznem csalás és elnyomás ellen; nem
volt doktor, aki tönkretegye a testem, sem ügyvédő, aki megrontsa vagyonom; nem
volt felbérelt besúgó, aki minden tettem vagy szavam kikémlelje, vagy jó
pénzért vádakat koholjon ellenem; nem volt itt gúnyolódó, erkölcsbíró, hátam
mögött rágalmazó, zsebmetsző, útonálló, betörő, prókátor, kerítő, Paprika
Jancsi, örömleány, politikus; nem voltak itt rossz élcfaragó, bogaras vagy
unalmas fráterek, veszekedő garázdák, gyilkosok, rablók, virtuózok; nem voltak
vezérek és utána menő birkák,nem pártok és felekezetek, nem bűnre csábítók,
példaadók; nem voltak börtönök, hóhérbárdok, bitófák, deresek, pellengérek; nem
voltak csalárd kereskedők és kézművesek; nem volt gőg, felfuvalkodott hiúság,
alakoskodás; nem voltak szemfényvesztők, kurafiak, iszákosok, kóbor leányok,
vérbajosok; nem voltak szájas, ledér, tékozló feleségek; nem voltak ostoba,
felfuvalkodott pedánsok; nem voltak tolakodó, zsarnokoskodó, civakodó, lármás,
szájhős, üres képzelődő, esküdöző pajtások; nem emelkedtek a porból magas
polcra gazemberek gazságaik érdeméből, s nem rántottak porba derék embereket
erényeik rovására; nem voltak ott lordok, naplopók, csalárd birkák,
táncmesterek.”
Így
patakzik a keserűség a megbántott emberből, aki mást szeretett volna nyerni az
élettől, mint amit kapott. Jó száz esztendővel azelőtt elmondta már ugyanezeket
a másik nagy szatirikus, Rabelais is, de ő harsogó hahotával. Hiszen minden
csak a nézőpont dolga. Mert ugyebár, az lenne most a logikus, hogy eldobjuk
kezünkből Swift könyvét, az életösztön elemi parancsa folytán: ez már kissé
sok, ebből nem kérünk, nem akarjuk, hogy minden ideálunkat ilyen reménytelenül
sárba tapossák. De a könyv mégis ott marad kezünkben, mint ahogy eddig is ott
volt, felkavaróan és felderítően, mert a mizantrópián keresztül átüt mégis a
művészetnek égi kékségként ható öröme. Gulliver, nem győzzük eléggé
hangsúlyozni, művészet és bármi is a tárgya a művészetnek, a végső célja mégis
a gyönyörűség, ha ez a gyönyörűség nem is szelíd, idilli vagy felmagasztosult,
hanem ironikus, metsző és kaján, torkot szorongató és elgondolkoztató. Ennyivel
tartozunk a kétszáz éve elpihent szerzőnek, ennek a tizennyolcadik század
elején bolyongó furcsa idegennek.
Mert
idegen volt Swift, furcsán hazátlan. Nem lelte helyét a földön, de a túlvilágon
sem, mert bármerre vándorolt el játékos képzelete, mindenhez ennek a földnek berendezéseivel
viaskodott. Magával vitte a társadalmat, melyben nevelkedett, és amelynek
visszássága és álszentsége színültig töltötte,magával vitte önérzetét és
elégedetlenségét, zsarnokságát és különös szerelmekben sebzett szívét. Mennyit
lehetne mesélni ezekről is: furcsa bogarairól, keménységéről és az ábrándos
lágyságról, a hosszú leveles naplóról, melyet Stellájához írt, negyvenhárom
éves fejjel gyermekien gügyögve, titkos írások kabalájával játszva, ugyanakkor
habzó áradással ontva véleményét politikáról, emberekről, világról stb. stb. és
készülve már titokban arra, hogy megtagadja az életébe fiatalként betörő
Vanissa kedvéért, akinek szintén nem sok öröme lesz vonzalmából. Közben
állandóan ott zúgott fülében az alvilág moraja, nemcsak képszerűen, hanem testies
pontossággal. A belső fül csavarjáratainak valami különleges megbetegedése volt
ez, ami később pókszerűen befonta az egész agyat és ezt a metszően éles elmét
élete utolsó éveiben homályba, tébolyba taszította.
Ez
mind ott áll a Gulliver mögött, az utazó hajóorvos élményeinek fekete alapra
varrt groteszk tarka figuráit árnyékolva. Mert Swift, aki nem mozdult ki
Angliából, a legmerészebb utazók egyike volt. Merészebb, mint optimista
kortársa, Defoe, a Robinson szerzője, aki szintén elutaztatja hősét az
ismeretlenbe, hogy ott megmutassa: mire képes az emberi alkotókedv magára
hagyatva. Merészebb Szindbádnál is, hiszen az Ezeregyéjszaka hőse a kincs
reményében kelt útra, ő viszont tudta, hogy a keserűség súlyos olmát fogja csak
hazahozni. Akárcsak Baudelaire, akinek híres utazása, a romantikának színes
folyamán túl, mely közte és Swift között elterül, ugyanazt a hangot üti meg,
mint a Gulliver, a kiábrándulásét.
De
most ideje, hogy teljesítsük utolsó ígéretünket és még egyszer leszögezzük azt,
hogy ez a nagy szellem nem hasztalanul és értelmetlenül pocsékolta ihletét,
hanem pozitívumot nyújtott. Csak leszögezhetjük, mert részletesen fejtegetni
sok-sok lapra lenne szükség. De talán nem is szükséges. Ott a könyv, felütheti
mindenki és olvashatja. Végig gyönyörködheti a törpék és óriások országának
miniatűrré kicsinyített és roppanttá nagyított mozgalmas életét, s élvezheti
közben a megfordított távcsővel való nézés játékát. Laputában, a tudósok
országában pedig meggyőződhet róla, hogy nemcsak a törpék-óriások tettre
szomjas civódásai mulatságosak, hanem a gőgösen visszavonuló és külön kasztot
alkotó tudósok birodalma is tele van torz nevetségességgel. Mert van-e
kacagtatóbb, mint olyan emberek, kiknek szüntelen kövekkel telt hólyagot kell
csörgetni fülük mögött, hogy életüket, lényüket el ne felejtsék. És pompás a
lovak földje, ahol végleg diadalát üli Swift nagy felfedezése, a relativizmus,
hiszen a tudós állatok földjén tűnik csak ki igazán, hogy a fejlődés mégsem az
ösztönlények, hanem az ész felé visz, aminek letéteményese az ember. És a
legnagyszerűbb, hogy ezt csak iróniával érzékelteti, de nem mondja ki. Így
marad meg embergyűlölőnek, de egyúttal annak is, aminek sírirata utolsó mondata
hirdeti: „A szabadság serény bajnokának”. Szabadságért küzdött, mert kritikát
gyakorolt, de író volt, mert szenvedélyében marcangolta szívét.
Forrás: Új Idők LI. évf.
12. sz. 1945. okt. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése