Már
hajnalhasadáskor kinn voltak az aratók a rozsföldön. James Mc Dara nyugalmazott
mérnöké volt a hatalmas négyszögletű gabonatábla. A domb lejtőjén kezdődött s
szelíd lejtéssel lehúzódott egész a homokos tengerpartig. Alacsony kőkerítés
vette körül és a rozsszárak sárga fejecskéi tolakodva, versengve hajolta ki
nagy csomókban körös-körül a kerítés fölött, ahogy a susogó reggeli szellő
végigseperte őket.
Mc
Dara, egy fehér hajú, szürke ruhás öreg úr, kívül állt a kerítésen, a
tengerparton, botjával hevesen hadonászott és beszédet intézett ahhoz a néhány
emberhez, kik e korai órában összegyülekeztek. Téglavörös arca izgatottságot
árult el. Kökényfa botjával csapkodta a levegőt, míg emelt hangon szónokolt a
körülötte állóknak.
-
Tegnap kimértem – mondta -, olyan pontosan, ahogy csak lehet. Becsületemre
állítom, egyetlen hüvelyknyi különbség sincs a három tábla hosszában, tehát
tévedés nem is fordulhat elő. Gyertek csak ide, megmutatom.
Végigvezette
az embereket a földdarab egyik végétől a másikig, megmutatta, hogy osztotta föl
három egyenlő részre és hogyan választotta szét a részeket a kifeszített
kötelekkel.
- Igazságosabb nem is lehetne – kiáltotta olyan
izgatottan, mit egy iskolásfiú. – Ha elsütöm a revolvert, mindnyájan egyszerre
kezditek és az a pár, amelyik elsőnek fejezi be a maga részét, öt fontot kap.
A
parasztok elgondolkozva bólogattak s magukban nyilván azt gondolták, hogy az
öreg Mc Dara meghibbant, öt fontot fizet egy olyan föld learatásáért, amit
kettőért is learatnának. Azért ők is izgultak, majdnem annyira, mint Mc Dara.
De hogyisne, mikor Inverara sziget legjobb három aratója nevezett be a
versenyre. A domb lejtőjén, a tábla legmagasabb pontján várakoztak készenléti
állásban. Mindegyikükkel vele volt a felesége is marokszedőnek, no meg, hogy
ételt, italt hozzon.
Az
aratandó részekért sorsot húztak. Három különböző hosszúságú szalmaszálat
húztak ki Mc Dara kalapjából. Aztán elhelyezkedtek és várták a jeladást. Bár a
nap még nem melegítette át a földet s a tengeri szél is hűvösen fújt, mindnyájan
ingujjra vetkőztek. Ingüket a mellükön kigombolták és ujját könyökig feltűrték.
Mind szürke pamutinget viseltek. Derekuk körül „cries”-t, tarka, hosszú, gyapjú
fonott övet. Bolyhos, fehér nadrágjuk szárát hímzett szélű gyapjúharisnyájukba
tűrték, lábukat marhabőr bakancs védte. Sapkát egy se hozott. Az asszonyokon
piros szoknya volt, fejükön kis kendő.
Balról
állt Michael Gill feleségével, Susanneval. Michael magas, szálas, szőke férfi
volt. Haja elől a homlokába hullott, koponyája körül meg tüskésen meredezett.
Orra horgas, csontos állkapcsa szüntelen előre-hátra mozgott. Apró kék szemét a
földre szegezte. Hosszú, fehéres szempillája majdnem az arccsontjáig ért,
mintha aludnék. Mozdulatlanul állt. Jobb kezében kaszáját tartotta, balját
övébe dugta. Néha-néha fölpillantott. Várta az indítást. Felesége is nagydarab
asszony volt, csaknem akkora, mint p, de kövérkés, rózsás arcú. Csendesen
álldogált és nyolchónapos fiacskájára gondolt, kit otthon hagyott, anyja
gondjaira.
A
középső része összefont karokkal, szétterpesztett lábbal Johnny Bodkin
helyezkedett el és mély, bikahangján magyarázott valamit a feleségének.
Hatalmas termetű ember volt. Végtagjain és nyakán csak úgy dagadoztak az izmok.
Fekete haja halántékán már kopaszodott. Homloka nagyon fehér, arca meg nagyon
piros volt. Fekete szemöldökét mindig összevonta és ráncolta a homlokát. Mary,
a felesége alacsony, vézna, sápadtacska asszony volt, felső fogsora kissé
előreugrott.
A
baloldali tag, Pat Considinenek és feleségének, Katenek jutott. Kate kövér,
izmos, szeplős fehérszemély volt, tekintélyes bajuszával. Szalmaszínű, sörtés
göndör haja fésülés nélkül is megállt a helyén. Férjével nyersen,
férfi-kedélyességgel beszélt. Considine viszont apró emberke volt, kicsi,
hitvány, ráncos arcú, bár még nem töltötte be a negyvenet. Valamikor ő is piros
képű legény lehetett, de most már erősen sárgult. Csaknem valamennyi elülső
fogás is elvesztette. Határozatlanul álldogált, olykor Mc Darara vigyorgott.
Vézna, csenevész teste nemigen árulta el erejét.
Mc
Dara fölemelte karját, meglóbálta botját és a lövés eldördült. Az aratóverseny
megkezdődött. A három férfi egyszerre ereszkedett jobb térdére, minta katonák
lőgyakorlaton. Balkezük egyazon pillanatban fogott össze egy-egy nyaláb
kalászt. A görbe kaszák suhogtak a levegőben, s nyomukban olyanféle halk
reccsenés támadt, mint mikor tavasszal a kiéhezett barmok hosszúszárú, friss
füvet legelnek. Aztán minden arató térdeplő ballába mögé egy-egy karcsú
rozsnyaláb dőlt le a harmatos fűre. A három asszony ideges csöndben várta az
első kévét. Ez lehetne az előjele a győzelemnek vagy vereségnek. Egy, kettő,
három, négy nyaláb… Johnny Bodkin horkanva, mint egy megvadult paripa, vágta a
rendet. Hangos örömujjongással emelte levegőbe kaszáját, babonásan megköpködte
és fölkiáltott: „Az első kéve!” Felesége két kézzel vetette rá magát. Egy kis
csomót különválasztott, körülvette vele a kévét, aztán hosszú ujjaival, melyek
úgy mozogtak, mint a kötőtűk, bámulatos gyorsasággal összekötözte. A többi
arató és asszonya egy pillanatra sem tekintett föl. Az első kévét már mind a
hárman levágták és az asszonyok térden állva kötöztek…
Bodkin
ugyanazzal a dühödt tempóval dolgozott, ahogy elkezdte s már messze elhagyta
versenytársait. Rendszertelen munkás volt, szabálytalan kaszavágással utána
egyenetlenségek maradtak. De gyorsasága és ereje csodálatos volt. Hatalmas
kezében suhogott a kasza és súlyosan csapott le a kalászok közé. Teste úgy
forgott, mint mikor elefánt csörtet át az erdőn. De végtagjainak szünetlen
mozgásában szépséges ritmus volt. Mögötte a felesége csak kötözött, kötözött egyre,
sebesen, összeráncolt homlokkal, mint aki valami nagy horderejű elhatározáson
töpreng.
Considine
és felesége volt a második helyezett. Munka közben tűnt csak ki. Considine
meglepő ereje és kecskeszerű fürgesége. Mikor vékony, hosszú, csontos karját csapásra
emelte, izmai kiugrottak a hátán, mint egy tekervényes, összenyomott
rugószerkezet. Hogy aratási sávján előbbre jusson, mindig jobb térdére ugrott
és elharapott sóhajtásszerű hangot hallatott. Felesége is nehezen szuszogott.
Majdnem teljesen férje sarkában dolgozott és szokott szívélyes, hangos módján,
nevetve és tréfálkozva ösztökélte folyton.
Michael
Gill és felesége voltak az utolsók. Gill egy alacsony nyomású gép lassú és
kiszámított mozgásával kezdett aratni. Így is folytatta. Nem változtatott
tempót, nem tekintgetett föl megnézni, hol tartanak versenytársai. Hosszú,
sovány karja hangtalanul mozgott, csak kaszája éle adott kemény, zizzenő
hangot, amint a sárga rozsszalmába beleharapott. nehéz, lecsukló szempilláit
mindig odairányította, ahová sújtott. Nem volt rá kíváncsi, vágott-e egy kévére
valót, mielőtt a másikat elkezdi. Minden mozdulata előre kiszámított, nyugodt,
egyenletes, halálosan pontos volt. Könnyedén lélegzett az orrán át, mint aki
egészségesen alszik. Így dolgozott mögötte a felesége is. Megerőltetés nélkül,
takarosan kötött meg minden egyes kévét.
Déltájban
az emberek mindenfelől összegyülekeztek az aratóversenyt nézni. A nap delelőre
ért. Veszett hőség volt. Szellő se rezdült. A rozskalászok már nem bólogattak.
Tökéletes csendben álltak. Fejük fehérlett, száruk aranylott. Hatalmas,
szabálytalan vágás éktelenítette már a rozsföld testét s ez a seb egyre nőtt. A
letarolt földön, hol az imént mg apró lóherefélék zöldelltek, most a forró
napon aszalódó kévék hevertek. A kaszák szabályos suhogása elnyomta a
beszélgetés moraját.
Kevéssel
dél előtt Bodkin befejezte a fele földdarabját. A fél utat Mc Dara kővel
jelölte meg. Mikor Bodkin a kőhöz ért, fölállt, kezébe vette és fönnhangon
elkiáltotta magát: „Íme a bizonyság, hogy Inverara szigetén nem született még
különb legény Johnny Bodkinnél.”
A
nézőközönség a kerítésnél helyeslőleg éljenzett, de a kövér Kate Considine
átcsapott feje fölött egy kévével és érdes férfihangján visszakiabált: „Korán
van még, nem főtt még meg a hús, Bodkin!”
A
tömeg tombolt a kacagástól, Bodkin dühöngött, de nem válaszolt. Nem volt valami
nagyon visszavágós esze. Gillék rájuk se hederítettek. Szemüket sem emelték föl
a munkából.
Elsőnek
Bodkinné ment el az ebédért. Hozott egy teli kanna hideg teát és egy egész
kemencényi fehér kalácsot. Ezt földarabolta és megkente jó vastagon vajjal.
Négy keménytojást is készített. Bodkinéknak nem volt gyermekük, ezért élhettek
ilyen jól, legalább is sokkal jobban, mint a többi falubéli paraszt.
Alig
tette le Bodkin a kaszát, mohón felfalt három tojást. A negyediket felesége
ette meg, pedig ő sem volt kevésbé éhes, mint párja. A tojás után Bodkin
vajaskenyerezni kezdett és teát ivott hozzá. Az étkezést is éppoly gyorsan
végezte, mint az aratást. Pontosan kélt és háromnegyed perc alatt fogyasztotta
el azt a töménytelen ételmennyiséget, amit felesége odahozott. Gallaghter
doktor kíváncsiságból lemérte az időt. Mikor mindennel végeztek, megint vadul
munkához láttak.
Alighogy
Bodkin újból dolgozni kezdett, Considine egyvonalba került vele. Considine és
felesége nem fordított külön időt az étkezésre. Az inverarai parasztok régi
harci modorában költötték el ebédjüket. Kate etette meg munka közben vajas
zabkenyérrel a férjét. Olykor odanyújtotta a teáskannát s a férfi egy-egy
kortyra hagyta csak abba a munkát. Így azután még akkor is együtt tartott Bodkinnel,
mikor ebédjét befejezte. A nézőközönséget roppantul meghatotta Considine
buzgósága s egyesek már hangoztatni kezdték, hogy ő fogja megnyerni a versenyt.
Gillékre
senki sem ügyelt. Ők egyszer sem álltak még meg enni és lépésről-lépésre
közelebb kerültek ellenfeleikhez. Még volt köztük némi távolság, viszont ők
teljes, friss erejükben győzték, míg Bodkin láthatólag kezdett kifulladni, amit
bőséges ebédje is elősegített, Considine pedig nyilvánvalóan tartalékerejét
használta már. Mikor a félúton ők is elérték a követ, Gill szép csendesen
letette kaszáját és feleségét az ebédért küldte. Az asszony el is hozta a
kerítéstől, vajas zabkenyeret és zablisztes édes tejet. Kényelmesen elköltötték,
aztán pihentek egy kicsit. A nézők gúnyolódni kezdtek velük, de ők nem törődtek
semmivel. Húsz percnyi pihenés után megint dologhoz láttak. A kívülállók között
csúfondáros hangok támadtak és egy öreg ember bekiáltott: „Szégyent hozol az én
Michael nevemre!” „Sose törődj vele, öregapám” – vágott vissza Gill -, „a
versenynek nincs még vége!” Aztán tenyerébe köpött s újból fölemelte kaszáját.
Az
izgalom ekkor valóban a tetőpontja hágott, mert Gillék nagy sebességgel kezdték
meg a munkát. Mozdulataik éppoly gépiesek és ontosak voltak, mint azelőtt, de
csaknem kétszer olyan gyorsak. A nép ujjongani kezdett. Az urak fogadtak. Eddig
nem volt komoly a dolog, előrelátható volt, hogy Bodkin nyer, hisz annyira
előnyben volt már. Nos, Bodkin felsőbbsége mindenesetre megingott. Még mindig
messze Gill előtt járt, de láthatóan kifáradt, kaszája bizonytalanul mozgott,
éle gyakran a földbe akadt. Az egész emberről csak úgy dőlt a verejték.
Hátra-hátra sandított Gilre, zavarta őt az emberek lármázása.
Négy
óra előtt Considine végső kimerültségében összeesett. Ki kellett vinni őt a
küzdőtérről. Mindjárt egész tömeg sereglett köréje. Robertson tanító úr egy
korty konyakot öntött beléje, ettől magához tért. Megfeszítette minden erejét,
hogy visszamenjen munkájához, de fölállni sem bírt.
„Maradj
csak ott” – vetette oda haragosan a felesége -, „te már befejezted. De én majd
folytatom.”
Jól
föltűrte ruhája ujját zsíros karján s egy hangos kurjantással dühödten aratni
kezdett.
„Bravó!”
– kiáltotta Mc Dara. – „Az asszonynak külön díjat fizetek, Gallaghter” –
ütögette meg az orvos vállát – „mégis… az ír fajta… tudja, mire gondolok… erős
emberek.”
Most
minden figyelem Gill és Bodkin küzdelmére összpontosult. Dühtől fűtve Bodkin
összeszedte végső erejét és megint előnyre tett szert. Jobbra-balra,
előre-hátralendülő roppant teste szinte nyelte a kalászokat. S ahányszor egy
kéve elkészült, felesége összegereblyézte és átkötötte. Azonban mégis, mikor öt
óra tájt megállt és hátranézett, látta, hogy Gill félelmes szabályossággal
közeledik. Ettől erőt vett rajta hirtelen az egész nap fáradtsága.
Először
szomjúság formájában támadta meg. Feleségét kiküldte a kerítéshez a tartalék
teáért. Mikor megkapta, inni kezdett. De minél többet ivott, annál jobban
szomjazott. Barátai hiába intették kintről, a szomjúság szinte megőrjítette.
Bambán bámult maga elé, úgy forgatta kaszáját. Megint ivott. Érzékei lassan
eltompultak. Álmosság lepte meg. Mozdulatai bizonytalanná váltak. Csak a
kerítést látta maga előtt és küszködött, hogy elérje. Motyogva biztatta magát.
Az egyik oldalon már elérte a kerítést, már csak a másikig kell eljutnia és
kész. Még három kéve és akkor… Inverara legderekabb embere… öt font jutalom…
Ebben
a pillanatban ujjongó zsivaj ütötte meg fülét és a levegőben ez a kiáltás
röpködött: „Gill győzött!”
Bodkin
nyöszörögve esett össze.
Ford.: Gál Zsuzsa
Forrás: Új Idők LI évf.
2. sz. 1945. augusztus 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése