Regénnyé,
novellává hangszerelt dráma; első szava elárulja, hogy színpadra készült. Ingerlő,
szokatlan forma, nyugtalanító is kissé: gyanakvón, kelletlenül fogunk
olvasásába, mint ama szokatlan művek valamelyikébe, melyek talán az író
kényelmét, ügyeskedő csalását leplezik le. Hisz itt még a környezetrajz is úgy
hat, mint holmi színpadi utasítás, rendezőnek, díszletezőnek szóló: a
polgármester fogadóterme, a kandallót díszítő állóórával, a fal mellé tolt
székekkel, vagy Molly magányos lakása, a hóborította városka mélyén, duruzsoló
kályhájával; s a „külső zajok” is, a hódító sereg első térzenéje, az ablak
alatt elvonuló őrjárat kopogó léptei a keményre fagyott havon, s a befejező
jelenet baljós, drámai robbanásai, a repülőgépek-ledobta dinamitrudacskák műve,
a lázadásra, harcra hívó szirénajel – akárcsak egy színdarabban! S a fejezetek
is úgy kezdődnek, mint megannyi jól megszerkesztett, hatásuk dinamit-töltetét
gondosan időzítő színpadi jelenet, - hagyományos szabályok betartásával
haladnak előre, a drámát többnyire mellékszereplők beszélgetése nyitja meg, s
gondos latolgatás után kerül a fejezet végére a felvonási végszó.
Persze,
az ilyen történet nem lehet regényszerű -, de ezzel drámaisága nyer csupán, s
az egész mű valami balladai hangulatot, feszültséget nyer. Prózává, hangulattá
oldott színdarab: merőben más ütem, mint amit egyéb regényeknél megszoktunk!
John Steinbeck, az Érik a gyümölcs
epikai tömbje után most a kis helyre, a szűk sorsok közé szorított dráma és
valóság igézetével lep meg. ez a mű kis igényeiben vált igazán művészivé, kis
terjedelmével tágult általános érvényűvé és tipikussá a letiport Európában.
De
éppen mivel dráma: nem lehetett elfogult, s igazságot csupán egy fél számára
osztó. A Lement a hold nem a
gyűlölet, a politikai indulatok drámája, hanem az emberi szomorúságé, s a
legszerényebb, legnévtelenebb hősiességé. A polgármester és az ezredes
tulajdonképp nem ellenfelekként állnak szemben egymással, hanem egy
láthatatlanul jelenlévő végzetben osztozó hősökként, két ellentétes törvény
elkötelezettjeiként. Újból bebizonyosodik, hogy emberi szándékokon és
hajlandóságokon túl mégis csak az igazságnak kell győzni: nem annak, amelyiknek
épp hívei vagyunk, hanem amelyik tőlünk függetlenül, létünk és szándékaink
fölött: igazság! S az írói elfogultság nem áll párjára sem a hódítónak, sem a
legyőzöttnek: Lanser ezredes rezignált, szíve mélyén kiábrándult, s nagyon is
kiábrándító emlékekkel terhes alakja önmagában
sem több, sem kevesebb ellenszenvet nem kelt, mint Orden polgármesteré. S ők, személy szerint, még csak ellenségek sem
lennének: a valóban szép és költői zárójelenetben a hódítók parancsnoka maga is
segít felidézni a szókrateszi búcsúszavakat, s ezáltal részvétével és
együttérzésével mintegy részesévé válik a halálnak,melyet elrendel és
végrehajtat. Ezek az ellenfelek nem gyűlölnek, de megölik egymást – hisz a
drámának nem ők az igazi szereplői, hanem azok a láthatatlan erők, az igazság
és az erőszak erői, melyek a maguk történelmi névtelenségében merő eszközzé
változtatnak mindenkit: jókat és rosszakat, igazakat és hazugokat, árulókat és
elárultakat. Közösség és egyén drámája egyesül e sorsokban, két egymással
ellentétes dráma: de mily gyakorta lehettünk ilyenek szemtanúi az utóbbi
időben! Molly szívében megrezdül a részvét Tonder hadnagy iránt, aki a férjét
kivégző szakaszt vezényelte – s e részvét ellenére – vagy éppen miatta – szúrja
belé ollóját.
Valójában
így ebben a helyzetben, a Steinbeck teremtette helyzetben érezzük
legmeghatóbban a tények és körülmények feletti igazság és ítélet transzcendens
érvényét. Ezek a győzők legyőzöttek máris, ezek az ítélkezők elítéltettek: még
mielőtt hadsereg győzne, törvényszék ítélkeznék felettük! Mindez emberi és
egyszerű: akárcsak az elnyomott nép hősiessége – hétköznapi, pátosztalan
hősiesség. Ámulva és meghatottan szemléljük azt, aminek szemtanúi mi hiába
szerettünk volna lenni, ezt a puritán bátorságot, ezt az evangéliumi vadságot,
mellyel e nép becsületéhez szabadságához ragaszkodott.
A
költői, balladás művet költői szavak bocsátották honi útjára: Vas István
szavai, kinek prózáján is verses hevület süt át, a vers fölénye és elragadtatottsága.
S szebb ráadást a kiadó sem nyújthatott volna Szalay Lajos rajzainál: míg
Steinbecknél az elfogulatlanság a legszebb erény, addig őnála a harag és
indulat, a jogos és tiszta harag, az akár karikatúrába is torzító, mely a kis
halászfaluénál keserűbb szenvedések próbáját állotta ki.
SŐTÉR ISTVÁN
Forrás: Új Idők LI. évf.
12. sz. 1945. okt. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése