Sötét hajam vizek viharja tépte
és tengerek hulláma marta testem,
égő szemem csupán a mélyet nézte
s a csillag voltam sok homályos esten.
Ín és izom már pattant szinte bennem,
mint árbócon a lenvitorla vászna,
s a szél hiába sírt a kötelekben,
hiába hítt az örvény pusztulásba.
Minő kívánság olthatatlan szomja
ragadott hát a baljós tájékokra,
hogy nincs most vágyam új utakra kelni?
Ó, jaj, ezerszer átkozott az óra,
amely vidám kedvvel hajszolt hajóra,
hogy hallhassam a szirént énekelni!
Forrás: Új Idők LI. évf.
12. sz. 1945. okt. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése