Csathó Kálmán (1881-1964): Keresztrejtvény

- Tessék jönni ebédelni!

Menyus fölemelte fejét a keresztrejtvényről, amit orrával szántogatott, aztán tapogatózni kezdett az asztalon, szemüvegét keresve, de az sehogy sem akart kezébe akadni. Közben kétszer is belenyúlt a hamutartóba, majd újra közelebb hajolt, hogy rövidlátó szemét úgy jártassa végig az asztalon. Ahogy feje ide-oda mozgott rajta, azt lehetett volna hinni, szimat után keres,mint a vizsla.

A nyitott ajtóban ekkor nesztelenül megjelent a felesége. Pár pillanatig némán nézte az urát, aztán fáradt unalommal megcsóválta gyönyörű fejét és lemondóan sóhajtott. A tekintete meg a sóhajtása többet mondott Menyusról és a rejtvényfejtésről, mintha egy órahosszat mind azt panaszolta volna, hogy a jó Isten olyan emberrel verte meg, aki egész álló nap nem tesz egyebet, csak keresztrejtvényeket fejt.

- Benn a leves! – szólott.

- Te vagy, Aranka? – dünnyögte Menyus. – Nem lelem a szemüvegemet.

Aranka közelebb lépett, karcsú dereka megnyúlt egy csöppet és fehér keze lassú, lágy mozdulattal felvette az üveget.

- Tessék!...  De most már gyere!

Menyus gondterhes ábrázattal nézett rá:

- Így még nem akadtam meg egyszer sem! Női név, hat betű és nem bírok rájönni. El nem tudom képzelni, mi lehet! A negyedik betű en, az ötödik vé, esetleg ká. Te mit gondolsz?

Az asszony felhúzta vállát?

- Én?... Honnan tudnám?

- Bosszantó! Igazán bosszantó!

- Majd kitalálod! De gyerünk, mert elhűl az étel!

Előre ment puha, ringó járásával, amely a nősténypárducot juttatta volna eszébe mindenki másnak, Menyus azonban csak a keresztrejtvényre gondolt.

- Leonka?... Ilonka?... vagy Johanna?... Nem! Az hét betű!... Hanem talán Amanda?

- Igen, igen! Amanda! – motyogta magában, mialatt kezét mosta a fürdőszobában. - Ha ugyan a dé passzol. Meg kellene nézni!

Nagy kísértést érzett, hogy visszamenjen a rejtvényéhez, de félt, hogy Aranka megharagszik, hát mégis csak az ebédlőt választotta. Némán kanalazta a levest, aztán egyszer csak nagyot kiáltott:

- Kornél!... Persze, hogy Kornél!...

Aranka megrezzent:

- MI? Micsoda?... Mit akarsz Kornéllal?

- Kornél női név is!... Csak azt kell megnéznem, lehet-e az ötödik é betű!...

- Vagy úgy?... – Az asszony arcáról kezdett eloszlani a pirosság, mely imént a Kornél névre elöntötte.

- Azért lepett meg – mondta -, mert éppen szólni akartam, hogy Kornélék izentek, nem volna-e kedvünk délután a moziba menni velük. Kaptak egy páholyt ingyen…

- Éppen jókor! – bólintott Menyus. – Úgy is van Kornél úrral egy kis leszámolni valóm.

És elnevette magát, mint Arankának tetszett, vészjóslóan.

- Leszámolni valód? – ismételte és csodálkozott, hogy a hangja milyen közömbös tud maradni, pedig szíve a torkában dobogott – Ostobaság! – biztatta magát. – Nem sejthet semmit!... Ha sejtené, nem így viselkednék!

- Megmondom! - felelt Menyus. – De ígérd meg, hogy nem árulod el a feleségének.

Aranka fellélegzett.

- Nem árulom el! De mi az?

- Kérlek, ez a csirkefogó csalja a feleségét.

- Kornél? – Az asszony szeme megvillant és egy csepp gúny bujkált a hangjában, mikor azt kérdezte: - Honnan tudod?

Menyus azonban ezt nem vette észre, elfoglalta a saját szellemessége.

- Ha nagyzolni akarnék, azt mondhatnám, kiszámítottam Egymást keresztező jelenségekből, mint a keresztrejtvényt. És ebben volna is egy kis igazság, mert már rég gyanús nekem az a sok ülés, meg értekezlet, amelyeknek az ürügyével elmaradozik a kártyapartikról… De ez csak gyanú volt! Az ellenben tény és valóság, hogy láttam a hölggyel. Láttam őket együtt!...

Most egyszerre krétafehér lett az Aranka képe.

- Hol? – kérdezte indulatosan. – Hol láttad őket?

- Az utcán. Előttem mentek!

- Hát ez aljasság! – fakadt ki az asszony. – Nem fogunk vele érintkezni!...

- Na, na, na!... – csillapította Menyus. – Nem kell ezt olyan tragikusan venni!...

De Aranka nem akart engedni szigorú erkölcsi felfogásából:

- Nem! Én az ilyesmit nem bírom és nem tűröm!... Ne is beszéljünk róla!... Azt mondd meg inkább, miféle nő volt az, Milyen volt?

- Nem láttam jól, mert Kornélra is csak utólag ismertem rá. A nő ugyanis befordult az Andrássy-úton egy házba, de Kornél egy pillanatra hátramaradt, mert egy úr tüzet kért tőle… Akkor láttam meg, hogy ő az. De mire megszólíthattam volna, ő is eltűnt a kapu alatt.

- Az Andrássy-úton volt? – kérdezte Aranka sokkal csendesebb hangon és arcára kezdett visszatérni az élet színe. – szóval a nőt nem láttad!

- Csak hátulról, ahogy előttem mentek, de akkor nem figyeltem rájuk. Csak mikor aztán Kornélra ráismertem. Akkor kezdtem visszagondolni a nőre. Úgy rémlik, feltűnően szép járású asszony volt. Olyanforma magas, mint te!

Arankának ebben a pillanatban torkára ment az ivóvíz. Fuldokolva köhögött; Menyus gyöngéden veregette a hátát.

- Kuc, kuc, kuc! – mondta kedveskedve. – cigányútra szaladt!... Miért is nem vigyázol jobban egy kicsit.

Aranka kiköhögte magát, majd, mikor megjött a szava, azt mondta:

- Igazad van különben!... Nem érdemes ezt a dolgot tragikusan venni!... Semmi közünk hozzá!... Én a helyedben nem is szólnék neki!

- Lehetetlen nem figyelmeztetnem, hogy vigyázzon!... Képzeld el, ha a felesége látja meg!... Nem is értem, hogy lehet ez a Kornél ilyen könnyelmű!... Mikor elhaladtak mellettem, hangosan beszélgettek, jó, hogy nevükön nem szólították egymást és… - Itt egyszerre a levegőbe meredt Menyus, majd az asztalra csapott és felkiáltott dühös diadalmasan: - Megvan! Aranka! Hát persze, hogy Aranka!...

- Mi?... mi?... Mi az?... – dadogta Aranka elsápadva.

- Megvan a név! Amin annyit törtem a fejemet!... A rejtvényben!... – Elkezdett nevetni: - Mindenre gondoltam, csak épen a te nevedre nem!... Rád, a tulajdon feleségemre!... Hát nem mulatságos? Mi? Aranka!

Aranka végigsimított fehér homlokán, nagyot sóhajtott, aztán, hogy ránézett Menyusra, elmosolyodott ő is.

- De igen! – mondta, majd hirtelen elkezdett csengő hangon kacagni. Szívből, felszabadulva, édesdeden.

Forrás: Új Idők LI. évf. 12. sz. 1945. okt. 20.