Pataki Névtelen: Eurialusnak és Lucretiának szép históriája (1577) - Első rész

Sok erős férfiak, bölcsek és királyok

szerelem miatt vesztek,

Ifjak, szép lányok sok mérges nyilai

miatt megemésztettek;

Országok pusztultak, városok és várak

mind földre letörettek.

Párisnak szerelme Priamus királynak

birodalmát elveszté,

Tróját eltöreté, Hectort levágatá,

királyt is megöleté:

Ilyen szép országnak minden tartományát

ellenség-kézben ejté.

Egy pogán asszonnak szerelme Sámsonnak

elméjét megvakítá,

Az ő mondhatatlan erejét elveszté,

szemeit kifolyatá,

Ő magát is végre pogánokkal együtt

az föld alá borítá.

Szent Dávidnak fia, bölcs Salamon király,

istennél kedves vala,

De Faraó király leányi szerelme

miatt bálvánt imáda:

Mindenféle renden az vak szerelemnek

vagyon ily nagy hatalma.

Sokakról szólhatnék, kiknek példájokról

lehetne több beszédem,

De most kiváltképpen két ifjú személynek

szerencséjét éneklem,

Kikben mérges voltát igen megmutatja

az kegyetlen szerelem.

Egyik Eurialus, másik Lucretia, –

mind az kettő szép vala;

Tűrhetetlenképpen egymás szerelmére

felgerjedtenek vala,

Kinek sebes tüze miatt végezetre

az egyik meghólt vala.

Azért most öt részre beszédemet rólok

én ez énekben osztom:

Az első részében az ő szerelmeknek

indulatját megírom,

Azután egymásnak küldött leveleket

más részében megmondom.

Sok szerencséjekről és nagy örömekről

két részében éneklek,

Utolsó részében szörnyű haláláról

az asszonnak beszélek.

Ha reá hallgattok, szerelem hatalmát

ebből megérthetitek.

Mikoron előszer Senas városában

Zsigmond császár ment vala,

Drága készülettel, csuda nagy örömmel

őtet fogadták vala;

Szent Márta temploma mellett egy palotát

néki szerzettek vala.

Ceremóniáknak végezése után

az templomból kilépék,

Mentében négy asszony, egymáshoz hasonlók,

előtte megállapék;

Azoknak szépségét császár hogy meglátá,

lováról leugordék.

Ő ideje szerént jóllehet az császár

immár ifjú nem vala,

De az bujaságra természeti szerént

gyors és hajlandó vala;

A szép asszonyokkal való nyájasságban

ő gyönyörködik vala.

Asszonyok köziben magát elegyítvén

fordula szolgáihoz;

Kérdi, hogy ha láttak volna életekben

hasonlót asszonyokhoz?

Meghaladták – úgymond – az emberi személyt,

hasonlók angyalokhoz.

Asszonyok ezt látván szemeket az földre

legottan lefiggeszték,

Szemérmetességgel az ő szépségeket

inkább megékesíték,

Ő tekintetekkel Zsigmond császár szüvét

igen megsebesíték.

Termettel, orcával, ruhával ezek közt

Lucretia szebb vala,

Ki még húsz esztendőt ő ideje szerént

meg nem haladott vala.

Camillák nemzete, néki Menelaus

méltatlan ura vala.

Ennek állapatja magasb az többinél,

haja bővséges vala,

Aranyban, kövekben annak kötözése

és aranyszínű vala!

Szép magas homloka semmi semergéssel

nem rútíttatott vala.

Szemöldöke néki kézíj módra hajlott,

szeme fekete vala;

Orra szép igyenes, teljes rózsaszínű

piros orcája vala;

Klárisszínű ajka, fejér apró foga,

szép kicsin szája vala.

Örvendetes szava, ékesen szólása,

tisztességes tréfája,

Mindeneknél kedves, ifjaknál szerelmes,

sokaknál nyájassága;

Sem félénk, sem merész, de nagy mértékletes

minden dolgában vala.

Arany, gyöngy és ezüst, nagy szép drága kövek

ruháját ékesítik,

Császár udvaránál nagy sok fő emberek

csak őtet emlegetik,

Valahová térül, mindennek szemei

ő reá fordíttatik.

Udvar népe közte egy szép ifjú legény

Franciából jött vala,

Eurialus neve, kazdag nemzetsége,

de közép ember vala,

Harminckét esztendős, szép ékesen járó,

teljes orcáju vala.

Magaviselése egyenlő erkölcsű,

császárnál igen kedves,

Szolgákkal, szerszámmal, lovakkal, ruhákkal

az ő szállása teljes:

De szerelem ellen ezekkel nem lehet

azért ő győzedelmes.

Nem sok üdő mulván láták ezek egymást,

felette megkedvelék,

Jóllehet szerelmét sem egyik, sem másik

egymásnak nem jelenték,

De az felgerjedett tüzet sokáiglan

ők el nem fedezheték.

Egymással sokáig beszéddel, szóllással

öszve nem férhetének,

Mert mind nemzetséggel, nyelvvel és szólással

egymástól külömbeznek:

Csak tekintésekkel és az ő szemekkel

egymással beszélhetnek.

Megsebesült szűvel, felgerjedt elmével

Lucretia búskodik,

Urát nem szereti, házas voltát látja,

szüntelen gondolkodik;

Sem éjjel, sem nappal a szerelem miatt

elméje nem nyughatik.

„Semmi gyönyörűség nincsen én uramban,

– ő magában azt mondja –

Gyűlőséges szava, sok ölelgetése,

kedvetlen csókolása;

Jövevén ifjúnak csak tekinteti is

nálam feljebb haladja.

Az felgerjedt lángot olts meg most magadban,

ha lehet, Lucretia!

Vajha ez lehetne, bizony az én szüvem

nem lenne búskodásba,

De szokatlan erő akaratom nélkül

elmémet háborgatja.

Tudom, mi vólna jobb, de most az gonoszbat

kell énnékem követnem,

Jövevén ifjúval (óh én búsult szűvem!)

mi közem vagyon nékem?

Miért hogy idegen országbéli ágra

gerjedez az én szűvem?

Vajjon s nem adhat-e ugyanezen föld is,

ki kedvemben lehessen?

Hogyha én szerelmem mostani uramtól

illyen igen idegen:

De képe, termete szép Eurialusnak

szüntelenül szűvemben.

Kit nem indíthatna ifjú szép orcája,

vitézi állapatja?

Ki az én szüvemet kelleténél feljebb

immár általhatotta,

Majd kétségben esem, ha ő is szerelmét

én hozzám nem mutatja.

Nem tudok mit tennem, elárulhatom-e

az én tisztaságomat?

Valamely idegen férfira bízzam-e

titkomat és magamat?

Ki ha megcsal engem, más leánt szeret meg,

elhagyja én ágyamat.

De nem azt mutatja ékes ábrázatja,

víg és nemes erkölcse;

Valami csalárdság, kit kellene félnem,

hogy ő benne lehetne,

Ottan megeskütöm, hogy én szerelmemet

soha el ne felejtse.

Nem félek bizonnyal, minden késedelmet

majd kivetek szűvemből,

Az én szépségemet, mert ő is szereti,

látom tekintetiből;

Vagy itt marad velem, vagy véle elviszen

esmerem erkölcséből.

Vajjon elhagyjam-e férjemet, anyámat,

az én kedves házamat?

Ne engedje isten, hogy én cselekedjem

illyen nagy gonoszságot,

De kegyetlen anyám gyakorta megbántja

az én vígasságomat.

Férfi nélkül penig örömesben lennék,

hogynem urammal élnék,

Házam ott lehetne, hol Eurialussal

kedvem szerént élhetnék;

De viszontag hütem és én nemzetségem

nagy kisebbségben esnék.

Mit árthat énnékem, kit ingyen sem hallok,

ez községnek beszéde?

Azki hírét-nevét felettébb őrüzi,

nincs semmi merészsége;

Nem újonnan történt, és nem csak én rajtam

ily dolognak kezdete.

Szép Ilonát Páris akaratja nélkül

el nem vihette volna,

Medeát az Jázon Kolkhis szigetiből

el nem hozhatta volna:

Az sokaság között ha én is vétkeztem,

senki nem csudálhatja…”

Igyen Lucretia az ő elméjében

sokáig tusakodék,

De a szerelemtől minden okossága

végre meggyőzetteték;

Eurialusnak is hasonlatos lánggal

elméje gyötrődteték.

Császár udvarának mellette szép háza

Lucretiának vala;

Másfelől mellette csak közel hozzája

Eurialus szállása.

Udvarban mentében asszont az ablakról

mindenkoron jól látja.

Naponként szép könnyü pej lován ház előtt

önnönmagát hántatja,

Császár előtt állván, gyakorta szemeit

az ablakra fordítja,

Kiből szerelmeket már önnönmaga is

Zsigmond császár jól látja.

Azkik azt mondani szokták, bizonyára

nincsen abban hamisság,

Hogy a szegények közt alacson házakban

lakhatik az tisztaság,

Drága palotákban szemérmetességet

nem tarthat az kazdagság.

Valaki szüntelen kedve szerént lakik,

szüntelen szomjúhozik;

Jelen valót megún, megtiltott dologra

gyakorta igyeközik,

Mert az jólakástól az gonosz kévánság

inkább felgerjesztetik.

Igyeközik vala szerelmét kivetni

szűvéből Lucretia,

Kiért ő házában, hogy azt megolthatná,

bérekeszkedik vala;

De mihent meglátá, az megaludt szikra

újonnat fellobbana.

Gyakran gondolkodik, kinek nagy szerelmét

bátran megjelenthetné,

Mert az titkon való láng az ő elméjét

sokkal inkább égetné;

Ura szolgái közt vala egy vén ember,

kinek Sosias neve.

Német nemzetségből igen jámbor és hív

szolga Sosias vala;

Ennek az ő titkát ilyenképpen asszon

megjelentötte vala,

Mikor nagy sereggel az ő háza mellől

császár bémegyen vala.

„Tekintsed, Sosias, mely igen szép ifjak

az császár környül vannak,

Mindez világ szerént ezekhöz hasonlók

bizony nem találtatnak,

Ruhákkal, szerszámmal, termettel, szépséggel

mindent feljülhaladnak.

Vajha az úristen urat ezek közül

nékem engedett vólna!

Kinek szépségeket ha mostan nem látnám,

soha nem hittem volna.

De mond meg énnékem, ha mely ezek között

ismeretedben volna?”

„Sokat ezek közül ismerek, asszonyom”

a szolga így felele;

De az Franciából való Eurialust

kérdi hogyha ismerné.

Sosias azt mondá az ő asszonyának,

hogy azt is jól ismerné.

Szóla Lucretia: „Tudom jámborságod,

hogy nem mondod senkinek;

Megvallom tenéked felgerjedett tüzét

ehhez nagy szerelmemnek;

Jelentsed meg néki, kérlek, hozzá való

akaratját szűvemnek.”

Felele a szolga: „Mit hallok tetőled?

gonoszság ez, asszonyom!

Nemhogy megművelném, de csak szűvemben is

bizony bé nem bocsátom,

Az én vénségemre, higgyed, én uramat

soha el nem árulom.

Inkább ezen kérlek, tekintsd meg nemzeted,

győzd meg te szerelmedet!

Most még igen könnyen az újonnan indult

tüzet megenyhítheted,

Ki hogyha felgerjed, semmi orvossággal

eleit nem veheted.

A szeretet soká titkon nem maradhat,

mert ő maga kiterjed;

Ha urad megtudja, gondold meg erkölcsét,

mint cselekedik veled?”

Monda Lucretia: „Hallgass, én urammal

szűvemet ne rettentsed.

Ki haláltól nem fél, meghiggyed, Sosias –

nem retteg más dologtól.

Valamit én reám hozand a szerencse,

el kell szenvednem attól:

De meg nem szűnhetem, igazán megvallom,

az én kévánságomtól.”

„Mit veszted magadat! – felele Sosias –

szégyeníted nemzeted!

Csak tenéked lészen te nemzetid között

parázna asszon neved,

Gondolatod kedig sok őrző szemektől

talám véghez sem vihedd.

Melletted vén anyád, férjed és leányid

szüntelen veled vannak;

Uram háza népe és jámbor szolgái

tőled el nem távoznak;

Ha ezek hallgatnak, az kövek is reád

és az ajtók kiáltnak.

Ha senki tenéked őrződ nem volna is,

tudja isten dolgodat,

El nem szenvedi ő, hogyha el nem hagyod

gonosz gondolatodat;

Gondold meg uradat, ne rútitsd magadat,

tartsd meg tisztaságodat!”

Felele az asszony: „Azt igazán mondod,

szerelmes atyámfia,

De az uralkodó megdühödt szerelem

szűvemet háborgatja,

Tudván az gonosz akaratom ellen

hanyatt-homlok indítja.

Nagy sokat magamban róla gondolkodtam,

ellene tusakodtam,

De nem volt mit tennem, fejemet immáron

alája holdoltattam,

Kérlek, ne hagyj engem, légy segítség ebben,

azmit most reád bíztam.”

Nagyot fohászkodék Sosias azt hallván,

monda Lucretiának

„Az én gondban-fáradt vén fejemért szólok

néked mint asszonyomnak,

Ne veszesd híredet, enyhítsd meg elmédet,

tartsd meg nevét uradnak!”

„Megfogadom szódat, nem hagyom még most el

én szemérmetességem;

Meggyőzőm halállal az én szerelmemet,

hogyha el nem rejthetem:

Vassal vagy méreggel én tisztaságomat

talán megőrüzhetem.”

Igen megrettene Sosias ezt hallván,

mondá, hogy: „Nem szenvedem!”

Szóla Lucretia: „Ha én elvégeztem,

te meg nem tarthatsz engem,

Erre sok fő asszonyemberek példája

vitt és vezérel engem.”

Látván ezt a szolga, hogy az ő beszéde

nála semmit nem fogna,

Mondá, életére, hogynemmint hitére,

már nagyobb gondja volna;

Fogadá, hogy mennél hamarább találná,

Eurialusnak szólna.

Ezzel felgerjedett elméjét asszonnak

jó reménségre vivé,

Az ő fogadását csak szóval ígíré,

de bé nem teljesíté,

Hogy halogatással asszonnak szerelmét

ő megkisebbíthetné.

Nagy sok ideiglen asszonnak ő szűvét

reménséggel táplálá,

De hogy hazugságban immár ne maradna,

az ifjúhoz indula:

„Óh mely igen szeret egy asszony tégedet!” –

ő neki csak ezt mondá.

Kérdezkedésére annál többet néki

Sosias nem felele,

Eurialus őtet, honnat jő s ki volna?

ingyen meg sem ismeré:

Hogy szép Lucretia küldte volna hozzá,

soha azt ő nem vélé.

De a szerelemnek kemény nyila szűvét

általhatotta vala,

Semmi nyugodalma sem éj jel, sem nappal

őnékie nem vala

Titkon való lángtól belől az ő szűve

megemésztetik vala.

Régi erősségét jól tudván magában,

igen csudálja magát,

Szidalmazza szűvét, hogy elhagyta volna

előbbi okosságát,

Mert a szerelemnek érzi ő magában

győzhetetlen hatalmát.

Ezt mondja magában: „Most tudom, mi légyen

a szerelemnek tüze,

Kiben nagy rettegés, nagy sok gondolkodás

rövid annak élete;

Nem tusakodhatom, mint eszembe vészem,

semmiképpen ellene.

Illik énhozzám is az, mitől magokat

királyok sem óhatták;

Sem bölcs Alexander, sem az erős Sámson

el nem távoztathatták,

Sőt amaz igen bölcs Aristotelest is

szentnek itt nem találták.

Herculesről mondják, hogy kardját levetvén,

guzsalyat vött kezében,

Hogy szeretőjének illy engedelmével

lehessen jobb kedvében;

Noha őnálánál erősb vitéz nem volt

ez föld kerekségében.

Természettől vagyon hintetvén szívünkben

az szerelemnek magva,

Vadak és madarak, fene oroszlánok

vannak ő hatalmában;

Tengerbeli halak vízben sem lehetnek

miatta bátorságban.

Ifjakat ő bírja, véneknek megaludt

szűveket felemeli,

Mindeneket meggyőz és szokatlan tűzzel

a szűzeket égeti:

Hát mit erőlködem természetem ellen

most én is igyekezni?…”

Ezeknek utána módot keres vala,

ki által elvégezné;

Nisus, egy barátja, efféle dolognak

csuda okos mestere,

Gyorsan egy vén asszont fogada, ki ilyen

levelet néki vinne: