Most száll
le odakint az alkonyat.
Az ágyon
nyögve fölemelkedem
s a nap felé
fordítom arcomat.
Lázas,
fakó sugár nyúlik felém,
Bámulom
égő szemmel, tétován,
Mintha a
nap lenne beteg, nem én.
Lemegy a
nap. Látom, zuhanni indul,
Irtózva
nézem ezt, mint még soha,
Testem
cimbalma megrezdül a kintul.
Kinyújtom
reszketeg vékony karom
S epedek
lázban az ablakon átal.
Ne legyen este, jaj, nem akarom.
Gyászos
viola fellegek alul
A nap,
bálványom, babonám, szerelmem
Egy
piszkos bérház udvarába hull,
Éjszaka
lesz, süket, vak, szivtelen,
Vendégeim,
kántáló csontváz – rémek
Tudom,
majd itt teremnek hirtelen.
Csak most
az egyszer ne lehessen éjjel.
Maradj
fönn egyszer, pompás büszke nap,
Ragyogj be
hozzám édes meleg fénnyel.
Ó, milyen
messzi van a szerelem…
Én
meghalok, ha itt ma is sötét lesz,
Ne hagyj
magadra, ó, maradj velem!
Gramofon
szól itt közel valahol
Valami
rongy kocsmában. Milyen boldog,
Ki állott
sört iszik s veled danol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése