(A korabeli helyesírás
megtartásával!)
Búg, bőg a szél, süvöltve bömböl,
Mikéntha nyuzná valaki;
A hold a téli fellegekből
De még csak az ujját se nyujtja ki.
Daczolni van tán, ifju, kedved?
Bolondot művelsz, mondhatom.
A szél, a fagy jól kinevetnek –
Megfagy a hó mezetlen lábadon.
Zihálva megy, kitárva keble –
Előtte a széles világ.
Rá se gondol a zord hidegre –
Botjával olykoron a légbe vág.
- „Mit – mit?... leütlek te – te ördög
Őrült bitang szemtelene - -„
S mormog magában, duzzog, dörmög...
Játszik vele sötét képzelete.
- Most, most viszik, hej! látod, látod:
Elérik mindjárt a határt;
Futnál, ugy-e? ha birna lábod - -
- „Ho ho – megállj ... csitt! ... leesett a bárd!” –
S letér az utról, félve, nyögve,
Ama nádas felé szalad.
Varju csapat károg fölötte –
Orditva nyög, rohan, majd megszakad.
- Amott viszik; megismeréd-e?
Apád, barátod, rokonod?
Elrejti arczát köpenyébe:
- „Le ne ereszd, te hohér, pallosod!” –
A jég ropog, törik alatta
A mint a nád között buvik;
Ijedve hallja, fut szaladva,
Képzelete sikolt, e vad kuvik.
- Megállj, megállj, pokol van ottan
Vissza ne nézz, az ördög űz.
Hiába – fuss bár a vadonba:
Előtted a láng, utánad a tűz.
S tovább vijjog a kuvik egyre:
Az áruló buvik, buvik - -
S a nyomorult futva, lihegve
Fenyegeti: hess, hess hazug kuvik.
És csörtet, csörtet éjjel nappal
A nád között fel és alá;
Meg nem pihen, rohan robajjal,
Mintha mindég a kuvik hajtaná.
Forrás: Szépirodalmi
Figyelő II. éfv. 12. sz. 1862. jan. 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése